A bevándorlás gondjai

GOMBAMÓD SOKASODTAK a sátortáborok 1990 nyarán az izraeli városok nagy terein és parkjaiban: azok költöztek a sátrakba, akik nem tudták tovább megfizetni a növekvő lakbéreket. Lakásbőség korábban sem volt, de a nagymérvű bevándorlás felhajtotta az árakat a lakáspiacon. Június is rekordot hozott már: 22 év óta nem volt 12 500 bevándorló egyetlen hónapban, de júliusban még többen érkeztek: 16 ezren. Amint Varsó repülőteréről is megindultak Izrael felé a szovjet kivándorlók tranzitjáratai, a havi ráta még tovább emelkedett. A Jewish Agency elnöke kijelentette: júliusig egymillió szovjet zsidó közölte kivándorlási szándékát; az izraeli konzulátus Moszkvában naponta ezer vízumot ad ki.

A bevándorlókat a hatóságok pénzzel látják el, ennek birtokában aztán a legtöbben maguk gondoskodnak lakásról. A lakbérek néhány hónap alatt megduplázódtak: sokan, akiknek kiadható lakásuk vagy lakrészük volt, rájöttek, hogy aranybánya birtokosai. Gyakran az egész évi bért előre kell kifizetni, márpedig a havi összeg sem csekély: két- vagy háromszobás lakásért a kisebb keresetűek havi jövedelmük háromnegyed részét is kénytelenek megadni. A szerződés lejártával aztán könyörtelenül el kell hagyni a lakást – de nincs hová menni. Fiatal családfők, a hadseregből leszerelt pályakezdők, kisnyugdíjasok gondja ez.

Jeruzsálemben és Tel-Avívban, Beér-Sevában és Askelonban, Ramat Ganban és Ramat Hasaronban mindenütt hasonló a kép: fiatal családok tucatjai transzparensekkel tüntetnek a színes sátrak előtt. Július végén 1576 ilyen hajléktalan család volt, a tiltakozó mozgalom azóta kiterebélyesedett. A „Kneszet-táborban”, ahonnan a törvényhozás épületére látni, a lakók már szabályzatot alkottak, vezetőséget választottak és beiratkozási díjat szednek.

A hatóságok nem sokat tudnak tenni. Néhol ideiglenes vízvezetékről és áramellátásról gondoskodnak, de a legtöbb sátortáborban aggasztóak az egészségügyi körülmények. Előfordul, hogy a tiltakozókat néhány napig hotelekben szállásolják el, ám ez nem megoldás. Amint az sem lenne az, ha hatalmi szóval feloszlatnák a táborokat. A hosszú időn át koalíciós válsággal küzdő kormány egy értékes évet elvesztegetett, és csak újabban kapcsolt rá: a kabinet „bulldózerét”, Ariel Saron lakásépítési minisztert felhatalmazták, hogy akár a tervezésre és építkezésre vonatkozó jogszabályokat is figyelmen kívül hagyva sürgősen állítson fel háromezer házat összerakható elemekből. A Legfelső Bíróság alig három hét múlva azonban semmissé nyilvánította e felhatalmazás rendkívüli jellegét, vagyis az építkezési előírások gondos betartását rendelte el, ami nyilván erősen lelassítja a munkát.

A kormány fölismerte, hogy nem tréfadolog, ha öt év leforgása alatt egymillió bevándorlóval kell számolnia, és ezért – ha az eddigi módon mennek a dolgok – 1992 nyarára a hajléktalan családok száma elérheti a kétszázezret. Saron átfogó programmal állt elő rövid és hosszú távra. A legközelebbi két évben a kormányzat 50 ezer lakókocsit és 40 ezer előre gyártott házat kíván vásárolni, emellett még 1990-re 45 ezer, a továbbiakban évi 60 ezer lakást szándékozik építeni. Ehhez azonban 13,5 milliárd dollárra lenne szükség.

Ennyi pénzünk egyszerűen nincs! – jelentette ki Jichak Modai pénzügyminiszter. – Amíg odahaza munkanélküliség van, Saron külföldön akar kész házakat venni? Miért nem az újonnan bevándoroltaknak teremt munkalehetőséget?

A dilemma megoldása nem könnyű. Saron méltán figyelmeztetett arra, hogy a szovjet alija elapadhat, ha a lakásgondok nem enyhülnek. Modai viszont kimondta: meg kell barátkozni a gondolattal, hogy a 90es évek bevándorlóinak az ország talán nem kínálhat kedvezőbb körülményeket, mint amilyeneket az 50-es években tapasztalhattak az akkoriak. A „maabarot”, az ebből-abból összetákolt szükséglakótelepek egy egész nemzedék sorsára nyomták rá a bélyegüket.

(Ben Segenreichnek a bécsi Die Gemeindében közölt cikke nyomán)