A bevallhatatlanság kínja
Gyerekkoromban apám sokszor mesélt a Négus szelídített oroszlánjairól. Hihetetlen volt, de később, kémiából való csúfos elbuktatásom napján talán ezért vigasztaltam magam Henry de Monfreid Rejtelmes Abesszínia című – amúgy szörnyű, gyarmati szemléletű – útirajzának megvásárlásával.
Évekig gyűjtögettem a fényképeket és történeteket Júda oroszlánjáról, az őrült Lidzs Jeasszu hercegről és Rimbaud abesszíniai kalandjáról. És ezért vártam annyira Radu Mihaileanu (az Életvonat rendezőjének) Élj és boldogulj! című filmjét is – reméltem, hogy valami apró részlet legalább egy pillanatra felvillantja bennem azt, ami régen úgy felforgatott. Etiópia azonban, nyúzott arcokon tükröződve itt csak néhány kopott – leginkább az örmény népirtásról készült felvételekre emlékeztető – fényképen bukkan fel a bevezető szavak illusztrációjaként, az ország maga pedig könnyűszerrel jellemezhető egyetlen másik szóval, ami úgy összeforrt vele: éhhalál.
A kezdő képsorok közben azonnal megkapjuk a felvilágosítást: a szudáni menekülttáborokban sínylődő, történelmük során olykor megtűrt, olykor üldözött, archaikus zsidó hitüket titokban gyakorló falasákat az izraeli titkosszolgálat több akció keretében Izraelbe menekítette. Egy ilyen táborban veszti el gyermekét az a falasa nő, akire – hogy megmentse a biztos haláltól – egy ki tudja milyen törzsből származó asszony, rábízza kisfiát. Kemény szavakkal, rezzenéstelen arccal löki el magától, ki az ismeretlenbe, amit a viszontlátás mesebeli ígérete ellenére sem képes felfogni a fiú – akinek a nevét sem tudjuk mindaddig, míg Izraelben, a teremtés profán aktusaként rá nem bök egy tisztviselő: Slomó leszel. A kimenekítés, majd a fogadóotthon bemutatása a film egyik legellentmondásosabb része: zsúfolt teherautók, elégetett holmik, származást vizsgáló bizottságok, a nem zsidóknak bizonyulok visszatoloncolása a pusztulásba. Mintha egy deportálás történetét látnánk, ahol a „zsidó sor sót” a falasák hordozzák, holott mégiscsak egy életmentő akcióról van szó. Nekem ez a párhuzam túl didaktikusnak és felszínesnek látszott, bár az egész film a körül a félelem (vagy remény) körül forog, hogy Izraelben a zsidók tényleg olyanná váltak, mint a többi nép, magukévá téve azok legrosszabb, többségi reflexeit is. Slomó – akit gyermekként Moshe Agazai alakít – magára marad, egyedül kell szembenéznie az asszimilációval küzdő európai zsidó dilemmákra emlékeztető kérdésekkel – igaz, először a civilizációhoz kell alkalmazkodnia. Régi közössége nincs, már oda is csak a hazugság lökte – egyetlen kapcsolata az öreg írástudó, aki anyjának küldött leveleit körmöli. Új hazája nem lehet – mikor felnőttként megsebesül, az utolsó, amit bajtársától hall: hülye nigger. Kezdettől hazugságban él, ami hosszabb távon a pszichológusok szerint is összeroppanáshoz vezet: ösztönös tiltakozása kezelhetetlen agressziójában nyilvánul meg, de furcsamód intelligenciával, tanulásvággyal párosul. Képtelen elfeledkezni anyjáról¸ képtelen életet alapozni a hazugságra – hisz még a neve sem az övé – és a halogatott vallomás vagy akár leleplezés utáni vágy minden kapcsolatát baljóslatúvá változtatja.
A kapcsolatok, konfliktusok sokfélesége valahogy túlterheli a filmet. Azok egyike is bőséges anyagot kínált volna. Akár az örökbefogadó családba való beilleszkedés, akik – sokatmondó látleletként az izraeli társadalomról – elsőként azt tartják fontosnak leszögezni, hogy „baloldali emberek”, de Slomó tanulmányait megfutamodásnak vélik a harc elől; akár a tiltott szerelem, vagy a kitaszított „valláshoz”, „hazához” való hűség. A Slomó egész fiatalságát felölelő film – ekkor már Sirak M. Sabahat játssza – megköveteli a gyors tempót, így a szálak elvarratlanságát, a témák kibontatlanságát. Ezen a kiváló alakítások, a hol tragikus, hol humoros jelenetek – noha ez utóbbiak meglehetősen szokványos, cinkos beavatottságot feltételező dolgokra vannak kihegyezve – sem lendítenek át minket. Kivételt talán csak a szerelmi szál jelent: Sarah (Roni Hadar), a lengyel lány, aki túláradó érzelmeivel majdnem egy évtizedig üldözi Slomót, és menetrendszerűen minden fontosabb jelenetben felbukkan – sajnos sokáig csak mint szükséges komikus elem, a zsidó nő már-már ironikusan megragadott figurája. Szinte az egyetlen, aki a családon kívül zsidóként fogadja el Slomót – nem úgy, mint apja, aki még a bét bin előtt nyújtott teljesítménye után is csak bevándorlónak tekinti, a lányát pedig az esküvő után halottnak – és ezért neki jelenti a legnagyobb megrázkódtatást Slomó vallomása, a semmiért(?) vállalt áldozat. Ám elsikkad a mostohaanyával (Yael Abecassis) kialakult szép és érzékeny viszony fejlődésének ábrázolása, illetve a kulcskérdés, tudniillik, hogy a családban és a szűkebb környezetben kinek mikor vált világossá a titok – sokszor úgy érezzük ugyanis, hogy sejtik az igazságot. Az önfelszabadítást persze csak a hazatérés, az anya felkutatása hozhatja el – aki ezúttal nem csak a Holdban mutatja meg arcát. Meg a végső üvöltés.
Csáki Márton
Címkék:2006-12