A betérésről, betértekről

NAFTALI KRAUSZ

A betérésről, betértekről

A betérés, csatlakozás lehetősége a zsidósághoz – ékesen cáfolja a zsidóság fajvédő jel­legét és egyáltalán a zsidóságnak faj­ként való minősítését. Ez egyértelmű, és értelmes antiszemita ezen nem is vitatkozhat.

Felmerülhet azonban a kérdés: jó, le­het csatlakozni a zsidósághoz, nem zárt klub az, de mik a betérés kritériumai, kit fogadnak be, és mi ennek az ára?

A kérdés helyénvaló. Jó, ha mind az érdeklődők, akiket esetleg foglalkoztat a betérés gondolata, mind azok, akik meg akarják ismerni a zsidóságot be­lülről, első kézből tudják, miről van szó. Mindjárt az elején egy paradoxonnal ta­lálkozunk. A haladta szerint a zsidóság nem térítő vallás, nem akarja lenyelni az egész világot, sem a meggyőzés mézes-mázos eszközeivel (gyakran anyagi ígéretekkel), mint a kereszténység, sem a kard kényszerítő erejével, mint az isz­lám. A haladta előírja, hogy a betérni szándékozót ab ovo le kell beszélni, el kell utasítani. Ezzel egyidejűleg a hala­dta elfogadja, befogadja és betéríti azo­kat, akik meggyőződésből akarnak csatlakozni a zsidósághoz és nem anya­gi vagy egyéb érdekből.

Egyszóval: elméletben létezik beté­rés, és a zsidó történelem sok neves prozelitát ismer, de a gyakorlatban a konverzió nagyon nehéz. Miért? Azért, mert az igazi, kompetens rabbik nagyon komolyan veszik, és csak ab­ban az esetben térítenek be valakit, ha meggyőződtek, hogy a jelölt szándékai meggyőződésből fakadnak, és a zsidó­ság alapos megismerése után a jelölt hajlandó magára vállalni a zsidóság parancsolatait, a zsidó élet nehézsége­it, a zsidó szolidaritás kötelezettségeit. Ha a jelölt felismeri és elfogadja, hogy ez nem formalitás, egy „papír” (pl. mint az amerikai állampolgárság, ami­re évekig kell várni), hanem lelki elkö­telezettség, amelynek igen sok gyakor­lati ismérve van – akkor nyitva áll előtte az út a betérésre.

ÁBRAHÁM ÉS SÁRA BETÉRTJEI

A zsidó hagyomány szerint – ami a Talmudban és a midrásokban, vagyis a Szóbeli Tanban jut kifejezésre – már őseink idejében is volt térítés; akkor is voltak pogányok, akiket megcsapott az ábrahámi monoteizmus „füstje” és betértek. Hová tértek be? Hiszen a zsi­dóság mai formájában akkor még nem létezett. Ábrahám és Sára tanítványai a monoteizmusba „tértek be”, elvetet­ték bálványaikat, hittek az egyetlen láthatatlan Istenben, és viselkedésük­ben igyekeztek legalább a hét noachita micvát betartani.

Amikor Ábrahám és Sára, az isteni hívásra hallgatva, kivándoroltak Ur Kászdimból, hogy Kanaánba menje­nek – magukkal vitték szerzeményei­ket „és a lelkeket, amiket Háránban szereztek” (I. Mózes, 12, 5). „Ezek a betértek” – mondja a midrás, és hoz­záteszi, hogy Ábrahám térítette be a férfiakat és Sára a nőket (Szifré Vöet-chanan és Zohar, I, 102).

Innentől kezdve azok, akik csatla­koztak az ősapák családjaihoz, mind betértek, vagyis elfogadták köte­lezőnek a monoteizmus alapelveit, amiből kifolyólag az igazságosság és méltányosság útját járták. Miután Áb­rahám megkapta és magára vállalta a körülmetélés kötelességét, a betörés­hez erre is szükség volt (lásd a sechemi affért, amikor egy egész kanaánita város férfilakossága körülmetéltette magát, hogy összeházasodhassanak Jákob családjával).

A hagyomány szerint a Fáraó lánya, Cippóra, Mózes midjanita felesége, valamint apja, Jitró mind betértek, vagyis elfogadták magukra nézve a Tóra kötelező parancsolatait.

A betérés klasszikus bibliai iskola­példája azonban az a moabita Rút, aki. miután megözvegyült, követte anyó­sát, Noémit Izrael földjére, és ott sza­bályosan betért, ezzel mintegy kőbe vésve a betérés alapelveit. Rút szavai­ból, aki Noémi kérlelésére, hogy ma­radjon Moábban, ne jöjjön vele, azt mondja, hogy „ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek (Moáb földjére) tőled. Mert ahová_te mégy, oda megyek én is; ahol te meg­szállsz, ott szállók meg. Néped az én népem és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok én is meghal­ni, és ott temessenek el engem. Úgy segítsen engem az Örökkévaló, most és mindig, hogy csak a halál választ el engem tőled!” (Rút 1, 16-17) Amikor Noémi látta, hogy ennyire eltökélt Rút és erőnek erejével vele akar menni – abbahagyta a lebeszélést.

RÚT PRECEDENSE

Az idézett versekből vezették le Böl­cseink a betérés halachikus feltételeit. Ahogy Rút mondta: néped az én né­pem és Istened az én Istenem. A midrás, félreértések elkerülése végett, és nehogy azt higgyük, hogy ez szóvirág csupán, részletezi és értelmezi Rút fenti nyilatkozatát:

„Amikor Noémi látta, hogy Rútnak eltökélt szándéka betérni a zsidóságba, elkezdte mondani neki a betérés feltéte­leit. Lányom – mondta neki -, a zsidó lányok nem szoktak a gój színházakba és cirkuszokba járni (amelyek a pogány­ság kiemelt helyei voltak). Válaszolá er­re Rút: ’Ahová te mégy, oda megyek én is!’ Noémi: Zsidók nem laknak egy olyan házban, amelyen nincs mezuza! Válaszolá erre Rút: ’Ahol te megszállsz, ott szállok meg.’ Noémi: Tilos szombaton egy bizonyos távolságnál többet menni (Tchum Sábát). Mondá Rút: ’Ahová mégy, oda megyek én is.’ Noémi: Tilos nekünk idegen férfiakkal együtt lenni. Rút: ’Ahol te megszállsz, ott szállók meg én is.« Noémi: Nekünk 613 parancsolatunk van! Rút: ’Néped az én népem!’ Noémi: Tilos nekünk idegen isteneket imádni! Rút: ’Istened az én Istenem!’” (Midrás Rút rabbá, 2, 22 és Jevámot. 47, b)

Ugyancsak a midrás fejti ki abból a tényből, hogy Noémi háromszor utasí­totta el menyét, hogy aki betérni jön, háromszor kell lebeszélni és elutasíta­ni (uo.). Ez persze midrás, vagyis a Biblia által elbeszélt tények legendás aláfestése. Itt azonban a halacha a midrásra építkezik, amikor előírja a keretet, amiben a betérni szándékozót fogadni kell, kifürkészni szándékait, főleg azt, hogy milyen érdeke fűződik a betéréshez. Ha valaki érdekből akar betérni, nincs esélye, hogy befogad­ják, de mindenesetre az utolsó szót a rabbik, vagyis a rabbinikus bíróság, a bét din mondja ki.

Ugyancsak a midrás árulja el ne­künk. hogy Dávid és Salamon király­sága idején 150 ezer gój szeretett vol­na betérni, de elutasították őket, mert nyilvánvaló volt: nem azért akarnak zsidók lenni, mert meggyőződtek a zsidó hit igazáról, hanem azért, mert Dávid és Salamon királyságában az élet jobb volt, mint másutt, vagyis egy­értelműen anyagi okokból akartak be­térni. A Talmudban külön traktátus foglalkozik a térítés mikéntjével (Mászechet Gérim), és ott hangsúlyozzák, hogy azok a tömegek, amelyek Mordecháj és Eszter idejében lettek látszatra zsidóvá, szintén nem számítanak be­téteknek, mivel félelemből tértek be.

HILLEL PROZELITÁI

A második Szentély idejében a beté­réshez való viszony meglehetősen am­bivalens volt. A tömeges térítéseket ellenezték a halacha bölcsei, főleg ha azok – mint a szamaritánusok eseté­ben – csak látszatbetérések lettek vol­na. Ezzel szemben ismeretesek egyes halacha-nagyságok, akik pogány szülők leszármazottai voltak, mint Smájá és Avtáljon, a „párosok” egyi­ke (lásd Atyák, I) majd később rabbi Akiba, rabbi Méir és sokan mások.

Ismeretes Hillel, a „nagy öreg” pozi­tív, majdhogynem liberális hozzáállása a betérítéshez. A Talmud (Sábbát 31, a) elmond néhány esetet, amikor pogányok akartak betérni. Mindegyiknek volt valami abszurd feltétele („amíg egy lábon tud állni”), míg a másik úgy akart betérni, hogy egyenesen zsidó főpapot csináljanak belőle. A harmadik csak az írott Tant akarta tanulni, de nem a szóbelit. Ezek előbb elmentek Hillel kollégájához, Sámmájhoz, aki szigorú, hirtelen haragú ember volt, és arról volt híres, hogy egy jottányit nem enged abból, amit fontosnak tart.

Sámmáj, amint meghallotta a jelöltek feltételeit, elkergette őket. Hillel vi­szont annak, aki „egy lábon” akart zsi­dó lenni, azt mondta: „ami neked rossz – ne tedd másnak”. Ez az egész Tóra egy lábon. A többi csak részlet, magya­rázat. Menj és tanuld meg a részleteket.

Annak, aki főpap (Kohen gádol) akart lenni, Hillel elmondta, mi mindent kell egy főpapnak tudni és tanulni, mik a fel­adatai stb., mígnem a jelölt letett ab­ szúrd szándékáról és szívvel-lélekkel betért. Azt, aki csak az írott tant akarta, Hillel kicselezte egy fordított alef-béttel.

A Talmud elmondja, hogy egyszer összetalálkozott a három prozelita és kicserélték élményeiket, majd meg­egyeztek abban, hogy „Sámmáj szigo­rúsága kikergetett volna bennünket a világból, míg Hillel türelme és sze­rénysége közel hozott bennünket az isteni Dicsfényhez” (Sábbát 31, a).

A BETÉRÉS FELTÉTELEI ÉS GYAKORLATA

A betérés haladtai a Talmud idejében jegecesedtek ki és lettek írásba foglalva (az említett Gérim, valamint Jevámot traktátusában). Lényegük: 1) Kompe­tens rabbikból álló bét-din (tehát nem reform vagy konzervatív), akik isten­félő, vallásos zsidók és a halacha alap­ján állnak. 2) A lebeszélés kötelessége. Van egy elmondandó szöveg, amely­ben a rabbi vázolja a zsidók sanyarú helyzetét a galutban, és próbálja a jelölt értésére adni, hogy „nem érdemes” ne­ki a zsidósághoz csatlakozni. Ez arra jó, hogy ebből kiderüljön, mik a jelölt indítékai. 3) Ha azt mondja, hogy tudo­mással bír minderről, és ennek ellenére be akar térni, el kell neki mondani a zsidóság lényegét, a hitbeli dolgokat és a gyakorlati micvákat (szombattartás, kóser konyha stb.), majd elküldik, hogy sajátítsa el a zsidóság elméletét és gyakorlatát, szokásokat, ismerje meg az imákat. 4) Ha a rabbik (bét din) úgy látják, hogy a jelölt megfelel az elvárásoknak, és semmi olyan dolog nem áll fenn, ami őt alkalmatlanná teszi (példá­ul házasodás), akkor a betérés gyakor­lati folyamata két részből áll: a) A zsidóság alapelvei elfogadásának deklarálása, vagyis a hajlandóság kinyil­vánítása a micvák betartására. Ez a leg­fontosabb és legalapvetőbb feltétel, és e nélkül a két további mozzanat érvényte­len. b) Férfi esetében: körülmetélés és alámerülés a rituális fürdőben (mikve), míg ha nőről van szó, alámerülés egy kóser mikvében (nem uszodában vagy a városi közfürdőben).

A halacha nem kötelezi a rabbikat, hogy nyomozzanak a betértek után, mennyiben tartják a micvákat, azonban van egy szankció: ha a bét din megtud­ja, hogy a betért „visszatért”, vagyis a gyakorlatban követi előző életét (pl. el­jár előző vallásának templomába), a be­térés automatikusan annullálódik.

FÉLMILLIÓ PRAVOSZLÁV

Izrael állami léte nagyban komplikálta a betérés gyakorlatát, bár a halacha nem változott és nem fog változni. Amíg a betérők száma gyér volt, logikus volt a feltevés, hogy ha valaki a zsidósághoz akarja kötni az életét, annak elvi, lelki indítékai vannak, és mint ilyen, megfe­lel a halacha elvárásainak. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a zsidóság nem érdekelt a térítésben, és innen ered, hogy a halacha semmi olyan koncesszi­ót nem tesz, ami a betérést megkönnyí­tené. Itt fennáll egy lényegbevágó, néha tragikus ellentét az ún. hazatérési tör­vény és a betérés között. A törvény megengedi, hogy egy zsidó, aki Izrael­be érkeztekor automatikusan megkapja az állampolgárságot, nem zsidó rokona­it, feleségét, gyerekeit is magával hoz­za. Az utóbbiak azonban ezzel nem vál­nak automatikusan zsidóvá – ha nem térnek be szabályosan.

A kilencvenes években Izraelbe ér­kezett nem zsidó orosz (vagy a FÁK országaiból érkező) olék számát közel félmillióra teszik. Ezeknek eszük ágá­ban sincs betérni, nagy részük ragaszkodik az otthonról hozott pravoszláv vallási szokásokhoz – és abban a hit­ben élnek, hogy automatikusan zsidó­vá teszi őket az, hogy Izraelbe jöttek.

Fiaik bevonulnak a hadseregbe, és ha elesnek, problémák vannak a temetés körül, mert a hősi halottak nem zsidók. Ebben a helyzetben, amikor sokan el­várnák, hogy a térítés (gijur) egyszerű technikai aktus legyen, sok rabbi egyál­talán nem akar téríteni, mivel nem látják a halacha feltételeit keresztülvihetőknek. Ezzel szemben a reform- és konzervatív rabbik térítéseit az izraeli országos főrabbinátus nem fogadja el, mivel nem állnak a halacha alapján, vagy a „rabbi”-nak nincs meg a megfe­lelő tudása és kompetenciája. Ugyanez a helyzet sok helyütt a világban.

ADOPTÁLT GYEREKEK SZÜLEI

Külön problémát képeznek az örökbe fo­gadott nem zsidó gyerekek. A halachában nincs erről említés, a jelenség nem volt ismeretes, és most a rabbik minden elkövetnek, hogy ezeket a gyerekeket zökkenőmentesen betérítsék. Igen ám, de a feltétel az, hogy az örökbe fogadó szülő kötelezi magát: a gyerek kósert fog enni, nem lát maga előtt szombatszegést, és vallásos iskolába fog járni.

A nem vallásos szülőknek nehéz eze­ket a feltételeket elfogadni, ha nem akar­nak hazugságba keveredni. Sokan meg­ígérik, de eszük ágában sincs betartani, és később a gyerek nem is tudja szárma­zását. A delikvensek azzal érvelnek a halacha szigora ellen, hogy ha egy szü­letett zsidótól nem várják el, hogy vallá­sos legyen, és bármit tesz. vagy nem tesz. ez nem diszkvalifikálja zsidóságát, akkor a betérővel szemben is elvárható lenne liberálisabb hozzáállás. De a hala­cha nem liberális, és az egyetemes zsi­dóság érdekeit nézi. Amerikában egy ott született gyerek automatikusan amerikai állampolgár lesz, míg egy bevándorló­nak öt évig kell erre várni, bizonyos vizsgákat letenni, és csak azután kap út­levelet. Arról nem is beszélve, hogy a bevándorlás mennyire nem automati­kus, vannak kvóták stb. Ezt a logikus érvet az érdekelt felek nemigen fogadják el. Azt sem, ami a betérés nehézségeit az autóvezetői jogosítvánnyal veti össze. Ha valakinek már van jogosítványa, te­het. amit akar, amíg rajta nem kapják. De amikor vizsgázik, a legkisebb tech­nikai hibáért is megbuktatják.

A HALACHA RUGALMASSÁGA

Mivel napjainkban meglehetősen ritka az olyan eset, amikor egy nem zsidó elvi okokból akarna betérni (bár van­nak nagyon tiszteletreméltó kivéte­lek), a kompetens, istenfélő és lelkiis­meretes rabbi, aki szilárdan áll a hala­cha alapján, eleve gyanúperrel él min­denkivel szemben, aki kinyilvánítja betérési szándékát. Gyakori a huzavo­na. hátha a jelölt megunja és lemond szándékáról – ez nem ritka eset -, míg sok évvel ezelőtt Izrael országos főrabbinátusa egy esztendőben szabta meg a betérés minimális idejét (ennek nyoma sincs a halachában, amely ki­mondja, hogy mindent a bét din belá­tása alapján kell csinálni).

Tehát: míg vannak világszerte (és Iz­raelben) olyan ortodox rabbik, akik egyáltalán nem térítenek, elvből, mivel nem hisznek a delikvensek őszintesé­gében. és nem akarják a zsidóságot „hí­gítani” – vannak olyan rabbik is, akik elvből, vagy esetleg pénzért, a holly­woodi filmsztárokat is betérítik, ha azok történetesen férjhez, akarnak men­ni egy zsidó színészhez. Van Izraelben néhány olyan bét din, amelyek szabá­lyosan, a halacha szerint térítenek, de bizonyos rugalmasságról tesznek tanú­ságot, amennyiben nem nehezítik szán­dékosan a betérendők útját, ha meg­győződtek szándékuk komolyságáról.

Ezek akkor is a hilleli utat járják, amikor vegyes házasokról van szó. Ha történetesen a férj zsidó, az asszonyt betérítik, gyerekeivel együtt, bár a házasodás szándéka eleve inkább ellenérv (lásd erről korunk nagy poszékjának, rabbi Mose Feinsteinnek véleményét: Igrot Mose, Sulchán Aruch, Jore Déá. 1. kötet, 319. oldal). Ha már de facto házasok, akkor kvázi nem áll fenn az érdekbetérés veszélye, és ilyenkor a rabbik könnyítették, ha meggyőződtek a szándék komolyságáról.

Én személyesen ismerek nem egy prozelitát, akikről el lehet mondani, hogy jobb zsidók, mint azok, akik annak szü­lettek, mivel komolyan veszik, amit csi­nálnak, és odaadóbban tartják a micvákat. Legyen ez Zsuzsa N., aki évekig har­colt családjával is, és könyörgött, amíg Izraelbe jöhetett, és itt felvették a jeruzsálemi Machon Méirbe, hogy egy évvel később kitüntetéssel végezzen és alapít­son vallásos, Tóra-hű családot. Legyen ez Orsi H., aki a Chábádon keresztül ér­kezett és a legszigorúbb bné-bráki bét din két hét alatt betérítette, vagy Erzsi Sz. Szegedről, a tanítónő, aki a Biblia olvas­gatása által került közelebb a kiválasztott néphez. Őt a Kirjat Smona-i bét din térí­tette be, amely híres pozitív hozzáállásá­ról az „idegenekhez, akik csatlakoznak az Örökkévalóhoz” (Jesája, 56, 3).

A BETÉRT SZERETETE

Érdekes és jellemző a zsidóság hozzáál­lására a betétiekhez. Miután megjárta a hosszú utat (hadd ne mondjak vesszőfu­tást), bizonyított, mint Rút, és befogad­ták, mint Ovadját, a híres prozelitát, a zsidóság és megtestesítője, a haladta a legmesszebbmenő szeretettel viseltetik a prozelita (gérim) iránt. 36 alkalommal figyelmeztet a Tóra, hogy ne bántsák meg a betértet, vagy ne csapják be: ne hánytorgassák fel neki múltját – mivel miután befogadták, teljes értékű zsidó. A Zsoltárokban többször előforduló „Istenfélő” kifejezést Rási a betértekre érti, ők az igazi istenfélők. Tanchunta ntidrása ezt mondja a betértekről: „Kedveltebb a betért (gér), mint azok a (zsidó) tömegek, akik a Szináj hegy lá­bainál álltak. Ugyanis azok, ha nem hallják a félelmetes hangokat, nem lát­ják a villámokat és fáklyákat, és nem hallják a kürtök hangját – nem fogadták volna el magukra nézve az Örökkévaló uralmát. Ez pedig (a betért gér) nem látott és nem hallott ebből semmit, és mégis jön, és odaadással van az Örök­kévaló iránt, és magára vállalja uralmát – hát van ennél kedveltebb?!” (Tanchuma, Lech Löchá)

Egy másik midrás ahhoz az őzhöz hasonlítja a betértet, aki a pusztában, vadon nőtt fel, de jön és csatlakozik a nyájhoz. A pásztor eteti-itatja, és lát­ hatóan jobban kedveli, mint a nyájat. Amikor rákérdeznek erre, azt mondja: mennyit fáradozom én a nyájjal; reg­gel kiviszem őket a legelőre, este be­viszem a karámba, amíg felnőnek. És ez, aki szabadon nőtt fel a pusztában, önként jön és csatlakozik a nyájhoz – ezért kedvelem őt.

A Midrás hasonlata: „Azt mondja az Örökkévaló: mennyit bajlódtam Izrael­lel. Kihoztam őket Egyiptomból, meg­jelentem előttük, adtam nekik a man­nát, a fürjeket és a kutat; körülvettem őket dicsfelhőkkel, amíg elfogadták Tórámat. Ez (a betért) pedig jön magá­tól, ezért olyan a szememben, mint a született zsidó.” (Jálkut Simoni, Bó)

Összegezve: a zsidósághoz lehet csatlakozni, a halacha elfogadja a be­térőket, ha azok meggyőződésből és nem érdekből jönnek. Az út hosszú és göröngyös. Aki ezt érdekből csinálja, vagy azért, hogy anyagi helyzetén ja­vítson – van ilyen -, az jobb, ha eláll tőle. Aki meggyőződésből tér be – a zsidóság keblére öleli őt. mint a pász­tor a pusztaságból jövő őzet.