A beilleszkedés nehézségei

(Irit Amiel: Megperzseltek. Poligraf, Budapest 2000, 106 oldal, 1900 Ft)

Scheiber Sándor említette egyszer keserűen, hogy a hábo­rú után nem sikerült találni egyetlen zsidó gyereket sem, akit bújtattak a magyar vidéken. Vidéken nehezebb is lehetett. Akárhogyan is volt, Lengyelor­szágban volt példa erre. Többek között ez is kiderül az izraeli köl­tő- és írónő, Irit Amiel vékony könyvecskéjéből, a Megperzsel­tekből.

„Auschwitzból nem lehet ki­gyógyulni” – írja újdonsült Nobel-díjasunk. Bizonyára így van.

Sőt, ha megengedhető itt egy paradoxon, Auschwitzba bele is lehet halni. Nemcsak a holokauszt tagadói, de a történészek is alábecsülik a valódi áldozatok számát. Hiszen, a veszteség nem csupán hatmillió. Hozzá kellene adni azokat a túlélőket is, akik később önkezükkel vetettek véget éle­tüknek, akik belerokkantak a „holo­kauszt traumába”, akik soha nem vol­tak képesek feldolgozni családjuk el­vesztését, a „sorstalanokat”, hogy diva­tos szóval éljek. A holokausztnak ezek­ről a hányatott sorsú gyermekeiről me­sél Amiel a kötet tizenöt apró írásában. Mintegy százoldalnyi prózafüzérben si­került az írónőnek ábrázolni ezeknek a sorsoknak a sokféleségét. Ami közös, hogy valamennyien Lengyelországban születtek, búvóhelyeken, gettóban, ha­mis papírokkal vészelték át a holokausztot, bújtatták, örökbe fogadták őket. Árvaként, menekülttáborokon és sok viszontagságon át, jutottak Palesz­tinába. Többségükre áll a lengyel írónő, Hanna Krall itt idézett megállapítása: „A megmenekülésért nagy árat kell fi­zetni. Olyan nagyot, hogy eljön az idő, amikor minden tartalékuk kimerül.” „Megperzselt” Ziva is. Felnőttként Izraelben él, hivatása és szép családja van. Ám, amikor a családkutatásnál rá­bukkan Amerikában élő idős, beteg anyjára, akinek szeretetét egy életen át nélkülözni volt kénytelen, nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, és végez ma­gával. Végül is mindent megkapott az élettől, csak semmit a maga idejében. Egy másik zsidó nőt az SS fedez fel mint „árja” szépséget, és a német faj szaporítására használja. Amikor Bronia sok év múlva szembesül múltjával, az emlékek elől a halálba menekül. Vidá­mabb, illetve vidámabbnak induló tör­ténetek is találhatók itt. Az egyik két nagyszerű fizikai és szellemi adottsá­gokkal megáldott fiatal egymásra talá­lásáról szól. A fiú holokauszt-túlélő, a lány iraki zsidó menekült. De sorsa utol­éri a fiút, Elkanát: a Swissair gépét, amelyen utazik, felrobbantja egy arab terrorista. Egy másik fiatalember, akit Palesztinának hívnak, mert apja onnan jött vissza Lengyelországba, s aki azért harcolt, hogy a palesztinoknak is le­gyen államuk, egy autóbuszon elhelye­zett terrorista bomba áldozata lesz. Má­sokat Izraelben is fogva tart a náci múlt. Egy zsidó fiú és egy Izraelt válasz­tott, mintegy a náci bűnökért vezeklő német lány szenvedélyes szerelme meghiúsul, mert a fiú anyja nem képes összeegyeztetni fia választását az ő személyes és német lágerbeli élmé­nyeivel.

Több írásban fiktív elemek dominál­nak. Az egyikben az írónő szabadon en­gedi képzeletét, és végiggondolja, hogy mi lehetett volna abból a ragyogó szép­ségű barátnőjéből, aki a felszabadulás­kor, 18 évesen, úgy érezte, hogy a tör­téntek után nincs miért élnie, és öngyil­kos lett. Egy másik elbeszélés millio­mosa ötven év után, halálos betegen látogat vissza Amerikából lengyelorszá­gi szülőfalujába. Szülei sírjánál elgon­dolkodik azon, hogy ha a történelem nem szól közbe, falujában, családja kö­rében igazabb, értelmesebb életet élhe­tett volna. Amiel, aki maga is „árja” pa­pírokkal élte túl a holokausztot, egy meg­indító írásában (Búcsú a halott osztály­tól) képzeletbeli, mintegy síron túli uta­zásra viszi hajdani osztálytársait, 56 év után, Izraelbe. „Bár lehet, hogy akaratla­nul is mindig mindenhová magammal vittem őket”, írja. Ejlatban, a tengerpar­ton, ahol „gyilkosaik unokái” mobiltelefonnal a kezükben, toplessben fürdőznek, az írónő zokog a szégyentől, a bűn­tudattól, hogy ő, egyedül maradt élve.

Nagy gyengédséggel és érthető idea­lizálással ábrázolja szereplőit Amiel. Szinte valamennyien szépek, vonzóak. A sorokon átérződik a veszendőbe ment életekért, egy elveszett nemzedékért érzett fájdalom.

Szó esik a beilleszkedés nehézségei­ről is. Egy Izraelbe bevándorolt fiú tit­kolja, hogy Soá-túlélő. Ezzel ott nem dicsekszik az ember. „Úgy gondolják, aki megmenekült, bizonyára valami szörnyű bűnt követett el, gyilkolt, vagy elárulta a többieket.” Amielnek, aki 1947 óta él Izraelben, lehettek hasonló tapasztalatai.

A kulturálisan kettős kötődésű költő­nő, amint írásai és fordításai is jelzik, jelentős közvetítői szerepet vállal szü­lőhazája, Lengyelország, valamint vá­lasztott hazája, Izrael között.

Figyelemreméltó történetek, melyek­nek fordítása Hermann Péter munká­ját dicséri.

Várnai Pál