A bal se jó

(Joseph Gabel: Jobboldali és baloldali zsidóellenesség.

MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995, 140 oldal, 380 forint)

Joseph Gabel Jobboldali és baloldali zsidóellenesség című munkája bontó­jának hátoldalán egy nagyon halvány Marx-portré látható. Annyira elmosódó ez a Marx-kép, hogy az olvasónak az el­ső pillanatban az az érzése támad, hogy egy másik könyv rosszul nyomott, elrontott címlapját használták fel – nyil­ván napjainkra oly jellemző takarékossági okokból – e gabeli mű bontója­ként. Igazi telitalálat a kiadó részéről ez a ködbe vesző portré! Utal ugyanis Gabelnak arra a nagyon meglepő, szelle­mes ötletére, hogy nemcsak a jobbol­dali, hanem a baloldali antiszemitiz­must is a baloldali filozófia módszeré­vel, a hegeli-marxi-lukácsi filozófiatör­téneti vonulatban kidolgozott elidege­nedés, eldologiasodás, történetiség (di­alektikus hisztoricizmus) fogalmaival bírálja.

A sokat hivatkozott „mester” a fenti három közül Lukács. Tudjuk, hogy a ’60-as, ’70-es években számos nyugat­-európai értelmiségi kedvenc szerzője volt, különösen a Történelem és osz­tálytudat című munkáját olvasták szíve­sen. Gabel azonban sajátos magatar­tást tanúsított „mesterével” szemben, az egyetértések és módszertani fogal­mak alapvető elsajátítása mellett egy percre sem adta fel kritikai magatartá­sát a lukácsi életmű egészével kapcso­latban. Így jöhetett létre a gondolkodá­si életutak szétválása: míg Lukács útja vissza Marxhoz vezetett, Gabel az indi­viduális polgári önállóság descartes-i erényét választotta.

Gyanítani lehet, hogy a lukácsi és ga­beli gondolatvilág szétválásában nagy szerepe volt a pszichológiának. Lukács – mint ismeretes – nem szerette a lélek­tant, gyanakodva és gúnyos megjegy­zésekkel kísérte eredményeit, és arra semmiképpen sem tartotta alkalmas­nak, hogy komoly szerepe lenne társa­dalmi jelenségek egyértelmű megma­gyarázásában. Nincs itt terünk annak kifejtésére, hogy a kortárs pszicholó­giai iskolák mennyiben alapozták meg ezt a lukácsi véleményt. Mindezzel szemben Gabel nemcsak társadalomtu­dós, filozófus, hanem ezen belül főleg pszichológus is, aki hatalmas szakmai műveltségét bátran alkalmazza bonyo­lult jelenségek részletesen finom elem­zésére.

A másik lehetséges ok, ami miatt Ga­bel útja nem a marxizmus felé vezetett, A zsidókérdéshez című munkája. Ez a „gonosz, ámde zseniális” írás a maga kétértelműségében antiszemita olvasa­tot is lehetővé tesz. Mind jobboldali, mind baloldali szerzők jelentős mérték­ben kiaknázták az itt rejlő „kincsesbá­nyát”. Meglehetősen nagy irodalom ke­letkezett e probléma körül, és ismét Gabel, a pszichológus veszi észre és reagálja le – igaz, hogy csak lábjegyzet­ben -, hogy Robert Misrahi vetett fel egy új szempontot ebben a vitában, amikor Marx esetleges antiszemitizmu­sát karrierokokból kikeresztelkedett apjához való tudatos vagy tudatalatti vi­szonyából vezeti le.

Szomorú tanulsága Gabel könyvé­nek, hogy az emberiség történelmében nemcsak a humanitás és a racionalitás fejlődése figyelhető meg, ahogy a felvi­lágosodás hívei mindig is gondolták, hanem az irracionális, emberellenes erők is úgyszólván minden korban bő­vítetten újratermelődnek.

A magyar átlagolvasó antiszemita iro­dalmi „műveltsége” megrekedt a hitleri Mein Kampf-nál, és gyanítani lehet, hogy zömmel ezt is csak kommentárokból, hivatkozásokból ismeri. Az, hogy Auschwitz után is történt egy s más e terüle­ten, a populista szélsőjobboldali politi­kusok szövegeiből lehet tudni. Gabel könyve ilyen szempontból úgyszólván hiányt pótló a magyar olvasó számára.

A nyugati irodalomban a nyílt antisze­mitizmus helyett két álcázottabb irány­zat jelent meg, az egyik az úgynevezett „revizionizmus”, a másik az anticionizmus.

A „revizionizmust” Gabel a Robert Faurisson körül keveredett vita kap­csán idézi és ismerteti. Képviselői sze­rint a győztesek adatai e téren erősen túloznak. A zsidók tehát tulajdonkép­pen „biztosítási csalást” követnek el az­zal, hogy bejelentik hatmillió társuk ha­lálát a vészkorszak idején, holott való­jában ennek csak a töredéke bizonyít­ható. Gabel humanizmusa azonnal át­ lát e „számháború” cinikus erkölcste­lenségén, és azokra a szerzőkre hívja fel a figyelmet, akik a számok és a tech­nikai kivitelezés problémái helyett azo­kat a Harmadik Birodalomban kétségte­lenül és vitathatatlanul meglévő állami, jogi intézményes kereteket vizsgálták, melyek a genocídiumot egyáltalán lehe­tővé tették és igazolták.

A másik nagy áramlat, melyet Gabel elemez könyvében, az anticionizmus. A cionista mozgalom egyik legfontosabb történelmi eredménye a világi zsidó ál­lam létrejötte volt. Ennek az államnak a születése történelmi szükségszerűség volt, azon a fájdalmas történelmi élmé­nyen nyugodott, hogy a vészkorszak­ban egyetlen ország sem volt hajlandó befogadni a halál elől menekülő töme­geket. Az így megszületett zsidó állam azonban nem tetszett mindenkinek, a zsidóellenesség új formájaként politi­kai és ideológiai támadások célpontjá­vá változott. Gabel széles körű ismere­teinek birtokában magabiztosan tallóz az e téren burjánzó irodalomban. Euró­pai olvasó számára igazi „keleti cseme­ge” Emmanuel Levyne Bejrutban meg­jelent munkája, a Le Royaume de Dieu et le Royaume de César című mű, melyben a szerző a filológia tudomá­nyos eszközeivel keresztény teológus szövegek elemzésével bizonyítja be, hogy a zsidóknak nincs joguk e világi államhatalmat létrehozni. A rabbinikus szókincsből származó olam ha-ze e vi­lági színteret jelöl és a zsidóságon kívü­li összes népet, az olam ha-ba az eljö­vendő világot, mely a zsidókat illeti, akik Isten választott népe, a papok né­pe, a próféták népe, tehát e világi hata­lomban nem részesülhetnek épp saját hagyományaik alapján. A változás sze­mel látható: míg a klasszikus antiszemi­tizmus a biológia tudományát kívánta felhasználni irracionális céljai megvaló­sítása érdekében, addig a „modern” antiszemitizmus a filológiát mozgósítaná ugyanilyen célok elérésére. Közös mindkét mozzanatban az, hogy a tudo­mányt, a racionalizmus letéteményezőjét, a megtestesült racionalizmust ol­vasztanák be az irracionalizmusba. Hogy végül is az emberiség történeté­ben a racionalizmus és az irracionaliz­mus közül melyik válik uralkodó ten­denciává, az a jövő titka. Egy dolog azonban bizonyosnak látszik: az úgyne­vezett zsidókérdés lakmuszpapírként működik ebből a szempontból a Gabelhez hasonló intellektus számára.