A Báál Sém halála

Peszáh után megbetegedett a Báál Sém. Mégis ottma­radt az imaházban, a pult előtt állva tovább imádkozott, míg erejéből telt.

A tanítványainak, akik helyettesíthették volna, de most más helységekben tartózkodtak nem adott hírt ma­gáról, sőt, akik közülük Mesbizben voltak, azokat is el­küldte a környező falvakba. Csak a koreci rabbi, Pinkhász nem hagyta el, hogy hazakísérhesse.

Sávuot előestéjén aztán összegyűlt a közösség, hogy mint minden évben, az éjszakát a tan házában virrasszák át. A Báál Sém a szináji kinyilatkoztatásról beszélt nekik.

Reggel hívatta bizalmas tanítványait. Először odain­tette magához kettőjüket, és megbízta őket, hogy a holt­testére legyen gondjuk, valamint a temetésre. Megmu­tatta magán tagról tagra, hogy távozik majd testéből a lélek, és megtanította őket, hogyan állapítsák meg ugya­nezt más betegeken is, mert ezek ketten ahhoz a körhöz tartoztak, akik a halállal és a temetéssel foglalkoztak.

Azután maga köré gyűjtött kilenc férfit, hogy együtt imádkozzanak. Kérte, adják kezébe az imakönyvet, mondván, szeretne még egy kicsit beszélgetni Istennel.

Az ima végeztével a horodenkai rabbi Nahman be­ment a tan házába, hogy könyörögjön a Báál Sémért. Ő azonban ezt mondta: „hiába rázza az ég kapuját, Rabbi Nahman nem mehet be azon az ajtón, amelyen én be szoktam járni”. Mikor később a szolgálattevő belépett a kicsiny helyiségbe, hallotta, hogy a Báál Sém így szól va­lakihez: „Odaadom neked ezt a két órát”, és úgy értette, hogy a halál angyalát kéri, ne kínozza őt az utolsó két órában. De a rabbi Pinkhász jobban értette, mire gon­dolt: „Még két órája van az életből, erről beszélt az Úrral, fölajánlotta neki ajándékul. Igazi lelki áldozat”.

Ekkor megérkeztek az emberek a városból, ahogy minden évben ezen a napon, és a Báál Sém tanította őket.

Később tanítványai felé fordult, akik körülállták őt: „Nem magam miatt aggódom. Hiszen világosan látom: az egyik ajtón kimegyek, a másikon be.” Majd ismét megszólalt: „Most végre tudom, mire teremtett a Szent.”

Felült az ágyában, és rövid tanítást mondott arról az oszlopról, amelyen a lélek az alsó mennyországból a fel­sőbe, az élet fájához emelkedik, s Eszter könyvének egyik versét idézte: „így a lány a király színe elé került.” Majd ezt is mondta: „Még biztosan visszatérek, de nem úgy, amilyen most vagyok.” Röviddel ezután az „És fo­gadja kegyesség” kezdetű imát mormolta, lefeküdt, de néhányszor még fölegyenesedett az ágyban, és arról sut­togott, hogyan veszik rajta észre, ha a lélek kiszállt belő­le. Egy idő után semmit sem lehetett hallani, némán fe­küdt egy darabig.

Aztán megparancsolta, hogy takarják le egy lepedő­vel. Azt suttogta még: „Istenem, világ ura!”, majd ké­sőbb a zsoltár szavait: „Nem illet engem a gőg lábaival.”

Akiket utasított, hogy legyen gondjuk a holttestére, és a temetésre, azt állították később, hogy Báál Sém lel­két kék lángként látták fölemelkedni.

Schein Gábor fordítása