1959: Stasi-ügynökök fasiszta falfirkái
Huszonhat évvel ezelőtt, karácsony éjszakáján a kölni zsinagógára horogkeresztet és a hitlerizmus kezdetén elterjedt szöveget mázoltak: Zsidók, mars ki! Egy közelmúltban megjelent német könyv leleplezte a tettet és a rákövetkező évek antiszemita jelenségeinek szervezőit.
A kölni pingálást egy hónapon belül 470 hasonló követte a Német Szövetségi Köztársaság egész területén. A galádság miatt rendkívüli ülésre ült össze parlamentje, megbolydult az ország, a politikusok szégyenkeztek, a világ háborgott. Konrad Adenauer kancellár testi fenyítést követelt az elkövetőkkel szemben. Az NSZK állampolgárságú fiatal merénylők rövidesen rendőrkézre kerültek, de a felderítő szervek már akkor sejtették, hogy a falfestők ecsetjét a háttérből a szocialista táborhoz tartozó másik Németország, a Német Demokratikus Köztársaság hírhedt titkosszolgálata, a Stasi vezette.
A balekok
A tényről azonban teljes bizonyosságot csak a közelmúltban Münchenben A Németország-ügyirat című könyv szolgáltat. Szerzője a magát német-zsidó hazafinak nevező történész, Michael Wolffsohn, a müncheni katonai akadémia professzora, aki munkatársaival irdatlan mennyiségű aktát tanulmányozott át a volt NDK megnyílt titkos archívumaiban. Művéről a legnagyobb példányszámú német hetilap, a Spiegel 1995/39. száma ad ismertetőt, kiegészítve a könyv adatait a saját fotógyűjteményéből vett képekkel. Wolffsohnról a lap azt írja, hogy származásra való tekintet nélkül ítéli meg az embereket.
A Spiegel ezzel az NDK három kiváló zsidó írójára céloz, akik az USA-ban vészelték át a háborút: a 20-as, 30-as években világhírnevet szerzett, de 1960-ban már agg ARNOLD ZWEIG-re, a kommunista rendszer egyik kegyeltjére, STEPHAN HERMLIN-re és az Egyesült Államokból kevéssel korábban visszatért, akkor még kommunista STEEAN HEYM-re. (Heym később a rendszer neves és heves kritikusa lett.) Őket a könyv, átvéve a Stasi szóhasználatát, hasznos idiótáknak nevezi, akik akaratlanul az NDK propagandájának bábjaivá váltak. A három neves író ugyanis aláírta a nyugati Németországban jelentkező antiszemitizmust felnagyító és azt elítélő memorandumot, amit a két Németországot megszállva tartó nagyhatalmak, Anglia, Amerika, Franciaország és a Szovjetunió vezetőihez intéztek. Nevükkel erősítették a memorandum szövegének hitelességét és az NDK antifasiszta képét!
A könyv kifejti, hogy az NDK szervei a nyugat-németországi antiszemitizmust a rákövetkező években ismételten gerjesztették, és azzal szembeni propagandájukban a zsidókat felhasználták, megnyilatkozásra kényszerítették.
Ez már 1961-ben bekövetkezett, amikor elkezdődött Jeruzsálemben a holocaust kitervelőjének és legfőbb szervezőjének, Adolf Eichmannak a pere. Kelet-Németország uralkodó pártjában elhatározták, hogy ismét felszítják az NSZK-ban az antiszemitizmust. Lebonyolításával a párt egyik ideológiai nagyágyúját, a rabbicsaládból származó ALBERT NORDAL-t bízták meg, aki a Spiegel szerint káderlapja megjavítása végett apját munkásnak vallotta. Ő pedig megindította a Nefelejts akció-nak nevezett provokációt. A Német Szövetségi Köztársaságban Eichmann védelmére felszólító levelek árasztották el a különféle közösségeket, magánszemélyeket. Ezzel egy időben az országban a zsidók is kaptak üzenetet: Téged elfelejtettek elgázosítani! Ezeket rövidesen követték a szerkesztőségekbe érkezett „olvasói” levelek, „rémült zsidóktól”: „Félek a múlt visszatérésétől…”; „Elhagyom Németországot…”; „Nem merem címem, nevem aláírni…”
Akkor még fel sem tűnt, hogy a keletnémet pártlap, a Neues Deutschland már akkor hírt adott az újra fellángoló antiszemitizmusról, amikor a nyugati sajtó még föl sem ocsúdott a döbbenettől. „Még nem volt köztudott, hogy az uszítókhoz ez a kommunista újság áll a legközelebb” – állapítja meg a Spiegel, hozzátéve azt is, hogy a vörös ügynökök, mint hal a vízben, úgy ficánkoltak a barna mocsárban (célozva a színnel a hitleri párt egyenruhájára), mert könnyen találtak végrehajtókat az NSZK-ban.
Bár csak néhány száz zsidó élt az NDK-ban, számukra is fontos szerepet jelöltek ki a propagandában. Az Egyházügyi Titkárság (ez a magyarországi Egyházügyi Hivatalnak felelt meg) egy akkori szolgálati utasításában olvasható: „A zsidó hitű állampolgároknak dokumentálniuk kell, hogy ők az NDK-ban szabad állampolgárként élnek.” Távol akarták őket tartani Izraeltől, így egyebek közt a következő nyilatkozat megtételére kényszerítették őket: „nem azonosulunk Izrael Állam jóvátételi követelésével. A mi államunk nekünk többszörösét adja annak, mint amit ők jóvátételként kérnek…”
A spiclik
A németország-ügy- irat című könyv leleplezi azonban a Stasi valóságos ügynökeit is, például IRENE RUNGE-t, aki 17 éven át szolgálta az ügynökséget, Stefan álnéven. A keresztény-zsidó szülők lánya a háború után családjával az USA-ból tért vissza. 1963-ban feljelentette az NDK-ból szökni akaró négy ismerősét. Azok börtönbe kerültek, ő pedig 250 márka (a harminc év előtti 1700 forintnak megfelelő összeg) jutalmat vett fel. Runge a nyolcvanas évek közepén ráébredt zsidó eredetére, búcsút mondott a Stasinak, és a zsidóságból akart megélni. Egyik lehetőségként egy zsidó kávéház nyitása merült fel, az Oranienburgerstrassei egykori zsinagóga romjai közelében. Ehhez mecénásként meg akarta nyerni RONALD S. LAUDER-t, de az nem állt kötélnek, így a terv megbukott. Megalapította azonban 1989-ben a Jüdischer Kulturvereint, s az egyesület tagja, támogatója lett GREGOR GYSI ügyvéd, az NDK állampártjának utolsó, azt megreformálni akaró vezetője, aki ma parlamenti képviselő Bonnban, és MARKUS WOLF, az NDK kémhálózatának főnöke. Runge nem érte be a kulturális egyesülettel, kiadója lett a Jüdische Korrespondenznek, okító cikkeket irt a Zeit című országos lapba Zsidó ismeretek címmel, többek között a szombat törvényeiről.
Wolfsson könyvében keresztények is szerepelnek. Ezek egyike ANGELIKE T1MM, ő Izrael-szakértőnek képezte magát. Nézeteit vaskos irományokban fejtette ki, ilyen címekkel: „Az izraeli jobboldali szociáldemokraták meghatározó tevékenysége a cionista ideológiában”, vagy „Az izraeli dolgozók osztálytudatát gyengítő felsőbbrendű politikai karakter.” Írt cikket Izrael területfoglaló terrorjáról, tolmácsként az NDK-ba látogató Izraeli Kommunista Párt delegációiról tett jelentést. Ezek ellenére sem teljesült az a vágya, hogy ő legyen Izraelben az NDK első nagykövete. Belépett ellenben a Német-Izraeli Baráti Társaságba, hogy ő is hídépítő legyen a két ország között. 1992-ben megjelentetett egy Izraelről szóló könyvet, amelyben, mint a téma iránt érzékeny ember, felszólítja a volt NDK tudósait, hogy a cionizmusról és Izraelről alkotott sok évtizedes téves felfogásukat korrigálják…
Az NDK utolsó éveiben nemcsak az egyének változtak, hanem az állam is. Röviddel megszűnése előtt az elvtársak bejelentették Izraellel való diplomáciai kapcsolatukra való készségüket. Először a háború után, zsinagógaépítésbe kezdtek Kelet-Berlinben. Jóvátételként a fasizmus más országokban élő áldozatainak jelentős számát akarták évente vendégül látni gyógykezelésre. „Saját” zsidóiktól azért 1989 októberében, az NDK fennállásának 50. évfordulóján még kicsikartak egy nyilatkozatot. Az így hangzott: A Német Demokratikus Köztársaság megalakulása különösen számunkra, zsidók számára fordulópont. Ez teszi lehetővé, hogy szociális biztonságban éljünk és dolgozzunk, a béke fennmaradjon!
A Spiegel könyvismertetőjében többször céloz arra, hogy sok jele van az NDK továbbélésének a nosztalgiában. Ezért a Németország-ügyirat történelmi jelentőségű – írja befejezésül -, mert megmutatja a valóságot az NDK antifasiszta díszletei mögött.
Fordította: Várai György
Címkék:1995-12