1959: Stasi-ügynökök fasiszta falfirkái

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Történelem

Huszonhat évvel ezelőtt, karácsony éjszakáján a kölni zsinagógára horogkeresztet és a hitlerizmus kezdetén elterjedt szöveget mázoltak: Zsidók, mars ki! Egy közelmúltban megjelent német könyv leleplezte a tettet és a rákövetkező évek antiszemita jelenségeinek szervezőit.

A kölni pingálást egy hóna­pon belül 470 hasonló kö­vette a Német Szövetségi Köztársaság egész terüle­tén. A galádság miatt rendkívüli ülésre ült össze parlamentje, megbolydult az ország, a politikusok szégyenkeztek, a világ háborgott. Konrad Adenauer kancellár testi fenyítést követelt az elkövetőkkel szemben. Az NSZK állampolgárságú fiatal merénylők rövidesen rendőrkézre kerültek, de a felderítő szervek már akkor sejtették, hogy a falfestők ecsetjét a háttérből a szocialista táborhoz tartozó másik Németország, a Német Demokratikus Köztársaság hírhedt titkosszolgálata, a Stasi vezette.

A balekok

A tényről azonban teljes bizonyossá­got csak a közelmúltban Münchenben A Németország-ügyirat című könyv szol­gáltat. Szerzője a magát német-zsidó hazafinak nevező történész, Michael Wolffsohn, a müncheni katonai akadé­mia professzora, aki munkatársaival ir­datlan mennyiségű aktát tanulmányo­zott át a volt NDK megnyílt titkos archí­vumaiban. Művéről a legnagyobb pél­dányszámú német hetilap, a Spiegel 1995/39. száma ad ismertetőt, kiegé­szítve a könyv adatait a saját fotógyűjte­ményéből vett képekkel. Wolffsohnról a lap azt írja, hogy származásra való te­kintet nélkül ítéli meg az embereket.

A Spiegel ezzel az NDK három kiváló zsidó írójára céloz, akik az USA-ban vé­szelték át a háborút: a 20-as, 30-as években világhírnevet szerzett, de 1960-ban már agg ARNOLD ZWEIG-re, a kommunista rendszer egyik kegyeltjé­re, STEPHAN HERMLIN-re és az Egyesült Államokból kevéssel korábban vissza­tért, akkor még kommunista STEEAN HEYM-re. (Heym később a rendszer ne­ves és heves kritikusa lett.) Őket a könyv, átvéve a Stasi szóhasználatát, hasznos idiótáknak nevezi, akik akarat­lanul az NDK propagandájának bábjaivá váltak. A három neves író ugyanis aláírta a nyugati Németországban je­lentkező antiszemitizmust felnagyító és azt elítélő memorandumot, amit a két Németországot megszállva tartó nagy­hatalmak, Anglia, Amerika, Franciaor­szág és a Szovjetunió vezetőihez intéz­tek. Nevükkel erősítették a memoran­dum szövegének hitelességét és az NDK antifasiszta képét!

A könyv kifejti, hogy az NDK szervei a nyugat-németországi antiszemitizmust a rákövetkező években ismételten ger­jesztették, és azzal szembeni propagan­dájukban a zsidókat felhasználták, meg­nyilatkozásra kényszerítették.

Ez már 1961-ben bekövetkezett, amikor elkezdődött Jeruzsálemben a holocaust kitervelőjének és legfőbb szervezőjének, Adolf Eichmannak a pere. Kelet-Németország uralkodó pártjában elhatározták, hogy ismét fel­szítják az NSZK-ban az antiszemitiz­must. Lebonyolításával a párt egyik ideológiai nagyágyúját, a rabbicsalád­ból származó ALBERT NORDAL-t bíz­ták meg, aki a Spiegel szerint káder­lapja megjavítása végett apját mun­kásnak vallotta. Ő pedig megindította a Nefelejts akció-nak nevezett provo­kációt. A Német Szövetségi Köztársa­ságban Eichmann védelmére felszólí­tó levelek árasztották el a különféle kö­zösségeket, magánszemélyeket. Ezzel egy időben az országban a zsidók is kaptak üzenetet: Téged elfelejtettek elgázosítani! Ezeket rövidesen követ­ték a szerkesztőségekbe érkezett „olvasói” levelek, „rémült zsidóktól”: „Fé­lek a múlt visszatérésétől…”; Elha­gyom Németországot…”; „Nem merem címem, nevem aláírni…”

Akkor még fel sem tűnt, hogy a kelet­német pártlap, a Neues Deutschland már akkor hírt adott az újra fellángoló antiszemitizmusról, amikor a nyugati sajtó még föl sem ocsúdott a döbbenettől. „Még nem volt köztudott, hogy az uszítókhoz ez a kommunista újság áll a legközelebb” – állapítja meg a Spiegel, hozzátéve azt is, hogy a vörös ügynökök, mint hal a vízben, úgy ficán­koltak a barna mocsárban (célozva a színnel a hitleri párt egyenruhájára), mert könnyen találtak végrehajtókat az NSZK-ban.

Bár csak néhány száz zsidó élt az NDK-ban, számukra is fontos szerepet jelöltek ki a propagandában. Az Egyház­ügyi Titkárság (ez a magyarországi Egy­házügyi Hivatalnak felelt meg) egy ak­kori szolgálati utasításában olvasható: „A zsidó hitű állampolgároknak dokumentálniuk kell, hogy ők az NDK-ban szabad állampolgárként élnek.” Távol akarták őket tartani Izraeltől, így egye­bek közt a következő nyilatkozat meg­tételére kényszerítették őket: „nem azonosulunk Izrael Állam jóvátételi kö­vetelésével. A mi államunk nekünk többszörösét adja annak, mint amit ők jóvátételként kérnek…”

A spiclik

A németország-ügy- irat című könyv lelep­lezi azonban a Stasi valóságos ügynökeit is, például IRENE RUNGE-t, aki 17 éven át szolgálta az ügy­nökséget, Stefan ál­néven. A keresztény­-zsidó szülők lánya a háború után család­jával az USA-ból tért vissza. 1963-ban fel­jelentette az NDK-ból szökni akaró négy ismerősét. Azok börtönbe ke­rültek, ő pedig 250 márka (a harminc év előtti 1700 forintnak megfelelő összeg) jutalmat vett fel. Runge a nyolcvanas évek közepén ráébredt zsidó eredetére, búcsút mondott a Stasinak, és a zsidóságból akart meg­élni. Egyik lehetőségként egy zsidó kávéház nyitása merült fel, az Oranienburgerstrassei egykori zsinagóga romjai közelében. Ehhez mecénás­ként meg akarta nyerni RONALD S. LAUDER-t, de az nem állt kötélnek, így a terv megbukott. Megalapította azonban 1989-ben a Jüdischer Kulturvereint, s az egyesület tagja, támo­gatója lett GREGOR GYSI ügyvéd, az NDK állampártjának utolsó, azt meg­reformálni akaró vezetője, aki ma parlamenti képviselő Bonnban, és MARKUS WOLF, az NDK kémhálózatá­nak főnöke. Runge nem érte be a kulturális egyesülettel, kiadója lett a Jüdische Korrespondenznek, okító cik­keket irt a Zeit című országos lapba Zsidó ismeretek címmel, többek kö­zött a szombat törvényeiről.

Wolfsson könyvében keresztények is szerepelnek. Ezek egyike ANGELIKE T1MM, ő Izrael-szakértőnek képezte magát. Nézeteit vaskos irományokban fejtette ki, ilyen címekkel: „Az izraeli jobboldali szociáldemokraták megha­tározó tevékenysége a cionista ideoló­giában”, vagy „Az izraeli dolgozók osz­tálytudatát gyengítő felsőbbrendű po­litikai karakter.” Írt cikket Izrael terü­letfoglaló terrorjáról, tolmácsként az NDK-ba látogató Izraeli Kommunista Párt delegációiról tett jelentést. Ezek ellenére sem teljesült az a vágya, hogy ő legyen Izraelben az NDK első nagy­követe. Belépett ellenben a Német-Iz­raeli Baráti Társaságba, hogy ő is hídépítő legyen a két ország között. 1992-ben megjelentetett egy Izraelről szóló könyvet, amelyben, mint a téma iránt érzékeny ember, felszólítja a volt NDK tudósait, hogy a cionizmusról és Izraelről alkotott sok évtizedes téves felfogásukat korrigálják…

Az NDK utolsó éveiben nemcsak az egyének változtak, hanem az állam is. Röviddel megszűnése előtt az elvtár­sak bejelentették Izraellel való diplo­máciai kapcsolatukra való készségü­ket. Először a háború után, zsinagóga­építésbe kezdtek Kelet-Berlinben. Jó­vátételként a fasizmus más országok­ban élő áldozatainak jelentős számát akarták évente vendégül látni gyógy­kezelésre. „Saját” zsidóiktól azért 1989 októberében, az NDK fennállá­sának 50. évfordulóján még kicsikar­tak egy nyilatkozatot. Az így hangzott: A Német Demokratikus Köztársaság megalakulása különösen számunkra, zsidók számára fordulópont. Ez teszi lehetővé, hogy szociális biztonságban éljünk és dolgozzunk, a béke fennma­radjon!

A Spiegel könyvismertetőjében többször céloz arra, hogy sok jele van az NDK továbbélésének a nosztalgiá­ban. Ezért a Németország-ügyirat tör­ténelmi jelentőségű – írja befejezésül -, mert megmutatja a valóságot az NDK antifasiszta díszletei mögött.

Fordította: Várai György

Címkék:1995-12

[popup][/popup]