1945: Szabadság, közöny, hadifogság

A szovjet hadsereg Magyarország területén 1944 szeptemberében elkezdődött harcai, vagyis a nácik és nyilasok megsemmisí­tésének hónapjai, majd a háborút követő időszak úgy él a túlélők emlékezetében, a fiatal nemzedék tudatában, mint a vissza­nyert teljes szabadság, az ismét biztonságos élet, a megvalósuló demokrácia ideje. Való­ban mindent felülmúlt a halálveszélytől való megmenekülés mámora. Mi több, nemcsak az 1938 óta foganatosított mind durvább „zsidótörvényeket” helyezte hatályon kívül az Ideiglenes Nemzetgyűlés, hanem az egész Horthy-rendszer olyan megkülönböz­tetéseit, mint az egyetemi felvételeket kor­látozó „numerus clausus”, a zsidók elől a közhivatalnoki pálya elzárása.

Két új veszély azonban rögtön je­lentkezett. Az egyik: a harcok hevességében a magyarországi helyzetet különben sem is­merő szovjet közkatonák, alacsony rangú tisztek nem disztingváltak, fogságba vetet­ték egyes elfogott munkásszázad egész ál­lományát, keretlegényeit és páriáit egyaránt, még nagyobb számban az addig bujkáló zsidó férfiakat; a másik: a deportálásból, üldöztetésből hazatérők ezreit a szovjet par­ancsnokság engedélyével és erős kommu­nista befolyással újjászerveződő közi­gazgatás – sok helyen a régi hatóság – rosszindulattal fogadta, nem adta vissza ott­honaikat, fellelt javaikat.

A „megszépítő emlékezésnél” hűsége­sebben őrzik a tényeket a dokumentumok. Az alábbiakban feljegyzéseket, kérelmeket, jegyzőkönyveket idézünk a hitközségek 1945-ös irataiból.

Két fiam orosz fogságban…

„Pesti Izr. Hitközség Tekintetes Elnök­ségének!… mint zsidó apa, kinek két fia már jan. 15-e óta a ceglédi fogolytáborban van, és minden kísérlete a feltalálás, ruhajuttatás tekintetében eddig sikertelen, azon kérelem­mel fordulok az Elnökséghez. hogy a legsür­gősebben keresse meg a legmagasabb orosz katonai hatóságot, amelynek utasításait a ceglédi és a többi fogolytábor parancsnok­sága teljesíti, hogy a táborban tartott összes zsidót, mint az egyesült nemzetekkel való­ban együtt érzőket, mielőbb otthonukba visszabocsássanak. Tudomásom szerint Ceglé­den 600-650 zsidó van.

Budapest, 1945. műre. 6.” (név, cím)

Az Országos Levéltár XXXIII-5 c/1 dobozában a régi hitközségi iratok közt hosszú névsorok a ceglédi – ahol a 15 éves Müller László neve is szerepel – mellett a jászberényi, gödöllői, bajai, debreceni hadi- fogolytáborok zsidóiról. Egy zsírpapíron pedig csupán ennyi:,,Szántó György (1922) január 20-án a németek ellen harcoló Gidófalvy karhatalmi század tagjaként orosz ka­tonák elfogták, azóta nincs hír róla.

A hadifogságba vetettekről is beszélt dr. Stöckler Lajos, a pesti hitközség elnöke azon az 1945. július 12-én és 13-án, továbbá ugyanannak a hónap végén tartott, a jegyző­könyv szerint titkos értekezleten, amelyen a vérzivatar ellenére a mainál sokszorosan népesebb vidéki hitközségek küldöttei vet­tek részt. Stöckler bejelentette, hogy a buda­pesti orosz katonai parancsnoksággal tár­gyaltak, akik a maguk területén intézkedtek is, de más katonai körzetben nincs parancsolási lehetőségük, ezért például a bajai táborban pusztulnak, illetve onnan már a határon túlra szállítják a foglyokat. A hit­község ezért Moszkvához fordul. (Köztu­dott, hogy 1946-ban Magyarország moszk­vai nagykövete, Szekfű Gyula is próbálko­zott ebben az ügyben. Szekfű, Hevesi Fer­enc főrabbi, lelkész tábornoknak küldött levelében leírja, hogy miképpen igyekezett felkutatni a fogságban lévő volt munkaszol­gálatosokat, de kísérlete sikertelen maradt a bolsevik államapparátus közönye és bürok­ráciája miatt.)

Az életben maradt „uzsorások”

Az említett „titkos” értekezlet legfőbb témája a vidéki visszatérők helyzete volt. Erről is beszélt Stöckler elnök:

„Hónapok óta javaslatokkal fordulunk az illetékes szervekhez intézkedésekért a deportáltak felkutatására, hazaszállítására, visszavezetésére a normális életbe. Előzé­kenyen meghallgattak, érdemben azonban nagyon kevés történt. Eddig kizárólag a Joint anyagi eszköze az egyetlen, amellyel a hazatérőket támogathatjuk. A demokrati­kus pártok úgy vélik, hogy nem kerülhet előtérbe a zsidókérdés, mert ilyen egy de­mokratikus államban nincs. A visszatérők elrablóit, széjjelhordott ingóságaikat vissza­szerezni nem tudják. Azok, akik birtokba vették a távollevők javait, magukat azok jogos tulajdonosaiknak érzik…”

A felszólaló küldött közül néhány a Zsidó Tanács 1944-es felelősségét feszeget­te, a többség azonban az 1945-ös baljóslatú helyzetet panaszolta. Idézetek felszóla­lásokból:

Leitner Jenő (Debrecen), az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, mondta: „A magyar társadalom és a kormány nem mutat jóindu­latot, ha valakinek vissza kell adnia a nála levő zsidó holmit, ugyanúgy, mint régen, a zsidókat csalónak, uzsorásnak mondják…” Horváth Miklós (Mohács): „Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága, amelyiknek dolga a deportálások, majd háborús események miatt gazdátlanná vált ingó­ságok és ingatlanok felmérése és megőr­zése, a zsidó visszatérők holmiját a volksbundisták és elmenekült nyilasok értékeivel azonosan bírálják el…” Ernst Jenő (Pécs): „Miközben a hazatérők számára fehérnemű sincs, a közigazgatási vezetők a zsidó holmikat utalják ki az orosz és bolgár csa­patok részére…” Szegő… (Győr): „Eddig a városba az elhurcoltak 10 százaléka tért vissza, az Elhagyott Javak Kormány­biztosságának helyi megbízottai szerint szá­mukra nincs elég bútor, lakásfelszerelés az elhurcoltak holmijából…

Részt vett a tanácskozáson dr. Földes Imre, az Elhagyott Javak Kormány­biztossága vidéki osztályának vezetője, aki miután mentegette hivatalnokait, és az 1944-es „árveréseken” fillérekért meg­szerzett javak visszaadásáról készülő tör­vénnyel kecsegtetett (ami sohasem készült el – a szerkesztő megjegyzése), legfontos­abbnak mégis azt tartotta, hogy a hit­községek nem diszponálhatnak az elhagyott zsidó javak felett!

*

Két további idézet. Mindkettő a Hét évtized a hazai zsidóság életében című, 1990-ben megjelent tanulmánygyűjteményből.

-A felekezet vezetői és publicistái… ko­molykifogásokkal éltek a földbirtokrendelet végrehajtásának nem egy részlete iránt. A rendelet ugyanis meghagyta a 100 hold alatti birtokokat, de az attól korábban meg­fosztottak már nem – vagy csak igen ritka esetben – kapták vissza egykori földjeiket… A Földbirtokrendező Tanács ellen is szól­tak, több esetben a jogosult zsidó igénylő elutasításáért, a föld zsidótalanítását látva e törekvésben…