1100 éves együttélés

Kedves Barátaim!

A magyar-zsidó együttélés 1100 éve a történelem viharainak kitett keserves, a hatalom harcainak és a hatalomért fo­lyó harcnak kiszolgáltatott történet. En­nek az együttélésnek a története nem függetleníthető az európai zsidóság tör­ténetétől. A kezdetektől fogva hangsú­lyozott keresztény-zsidó különállás in­tézményi alapját a Római Birodalom ke­retei között az ún. zsinati törvényhozás véglegesítette. A XI. században Itáliá­ban már ismerték a „ghettó” szót és an­nak valóságot jelentő tartalmát. Nyugat- Európában a XII-XIII. században a zsidókkal szembeni erőszakos fellépések természetesek voltak. Magyarországon a XIV. századig nyoma sincs az intézmé­nyesített zsidóüldözésnek, I. László és Kálmán törvényei a kereszténység vé­delmében az egyházi zsinatok rendelke­zéseinek hatására születtek.

A zsidóság magyarországi letelepedé­sének időpontját lehetetlen megállapíta­ni. Pannóniában a római légiók nyomá­ban jártak pénzügyeket intéző zsidók, a Duna-medencében német és morva ere­detű zsidókat találtak a honfoglaló ma­gyarok. A kevés hiteles forrást felsora­koztató elméletek közül az ún. kazárel­mélet a magyarországi zsidóság történe­tét a honfoglaláshoz kapcsolja. A Kárpát­-medence első zsidó lakóit azoktól a zsi­dó hitre tért, kazár törzsektől származ­tatja, melyek a honfoglaló magyarokkal érkeztek nem elkülönült etnikumként, hanem vallásfelekezetként. Rendezett zsidó közösségek működéséről a XI. század előtt nincsenek források.

A középkori zsidóság hol királyi véde­lem alatt álló alattvaló volt – mint IV. Bé­la idején -, hol a tilalmak, a diszkriminá­ciók érvényesültek vele szemben. A ki­rályok pillanatnyi érdekeitől függően ala­kult a zsidó lakosság sorsa. II. Endre pél­dául az ország katasztrofális gazdasági helyzetében az államháztartás irányítá­sát a pénzügyekben jártas zsidókra, ide­genekre bízta, de 1231-ben megerősí­tette az Aranybulla tiltó rendeletéit, 1233-ban esküt tett arra, hogy megkülönböztető jelzések viselésére kötelezi a zsidókat. Ambivalens helyzetek sora je­lenti a hazai zsidóság korai történetét, de a keresztény intolerancia szelleme nagy Lajos uralkodása alatt erősödött meg: a hittérítő hadjárat velük szemben úgy jelent meg, hogy áttérés fejében a keresztények összes jogait és adómen­tességet ígértek nekik, a nyomaték ked­véért, a meggyőzés érdekében a „levélölés” eljárás keretében megsemmisítet­ték a zsidók anyagi követeléseit. Az Ár­pád-ház kihalásától a mohácsi vészig ter­jedő időszakban fokozatos jogfosztás következett be, a királyi jogvédelem hát­térbe szorult. Zsigmond király 1405. évi dekrétuma a városi önkormányzatokat ruházta fel az összlakosság feletti bírás­kodás jogával – a budai törvénykönyv például megtiltotta a zsidókkal folytatott kereskedelmet, a céhek tagjai közé sem vették fel őket. A vallási türelmetlenség és a városfejlődés országosan a diszkrimináció felerősödését hozta: foglalkozá­si korlátokat állítottak, a céhes ipari és kereskedelmi kiszorítások miatt a pénz­tőke felhalmozása, a hiteladás lett a zsi­dóság megélhetésének jellemző forrása. Az államhatalom két ellentétes tenden­cia között ingadozott: az egyik az ellen- reformáció ideológiájának megfelelően a korlátozás és kiszorítás, a másik a kincstárak kiürülése miatt a felkarolás, mert szükség volt a pénzügyekhez értő zsidóságra. Gazdasági hasznosságuk mi­att volt életterük, de megtűrt jövevények voltak. Védelmi pénzt fizettek a földesúrnak, türelmi adót az uralkodónak.

A mohácsi vész idején 20 ezer zsidó élt Magyarországon. A zsidóság na­gyobb számú betelepedése a XVII-XVIII. században történt – 1787-ben kb. 81 ezer volt a számuk. A XVIII. század for­dulóján és a XIX. században tömeges volt a betelepedésük – 1805-ben 127 ezer, 1840-ben 244 ezer zsidó élt Ma­gyarországon. A nyugatról érkezőknek voltak gazdasági kapcsolataik, beillesz­kedésük könnyen ment, míg a keletről – főként Lengyelországból, Galíciából, Ukrajnából, Oroszországból – érkezők gazdasági alap nélkül a nyomort hozták magukkal. Számukra a hitélet, az egy­mást segítő belső kohézió adott erőt.

A páriasors megváltoztatásához az el­ső lépést I. József jelentette: a racioná­lis államkoncepció jegyében a keresz­tények és a zsidók közötti válaszfalak lebontására törekedett. De ennek a reformpolitikának nem volt tartós alapja, hiszen egy vallásilag nem közömbös vi­lágban két különböző vallási rendet próbált összebékíteni. A reformkor ne­mesi liberalizmusa a polgárjogok elnye­rését asszimilációhoz kötötte, csak a polgári átalakulás tehette lehetővé a polgári jogok elnyerését, a szellemi és fizikai gettó elhagyását.

A reformkorban a kultúra közössé­gén alapuló nemzetfejlődés a zsidóság polgárosodásához a magyarosodás fel­tételét szabta, s ez a zsidóság vallásba zárkózását, önkirekesztését, belső ellentéteinek éleződését jelentette. 1848. március 15-ével a forradalom di­cső eszméi és tervei mellett a pogrom­hangulat is felerősödött, csak májusra sikerült viszonylagos nyugalmat elérni. De még ekkor is félt Kossuth a zsidó­ügy rendezésétől, a szabadságharc ki­törése után pedig attól tartott, az egyen­jogúsítás esetleg elidegeníti a forrada­lomtól a zsidókkal szemben ellenséges iparos, kereskedő polgárságot. A nem­zetőrségbe jelentkező zsidók érezhették az ellenszenvet, a honvédzászlóaljak­ban azonban korlátlan volt a részvételi lehetőségük, éltek is vele. De kiemelke­dő részt vállaltak a harcok anyagi-gazda­sági alapjainak megszilárdításában is. A zsidó emancipáció deklarálására a sza­badságharc utolsó napjaiban került sor.

Az önkényuralmi rendszer igyekezett előmozdítani a zsidóság birodalmi asszi­milációját. Az 1867. évi XVII. tc. azon­ban megteremtette az integrálódás tör­vényes feltételeit: a törvény feltétel nél­kül ruházta fel a zsidókat mindazon jo­gokkal, amelyekkel a civil társadalom tagjai bírtak. Azonban a zsidót mint egyént tette egyenrangúvá, s nem foglal­ta magába az izraelita vallásfelekezet emancipációját. Az 1868-beli törvény le­hetővé tette ugyan, hogy a zsidó keresz­tény hitre térjen, de a zsidó hitre térést nem biztosította. Ez közeli és távoli tra­gédiák sorát indította el.

A zsidó népesség a XIX. század végén a lakosság 4,2%-a. Foglalkozásukat te­kintve a polgári jellegű foglalkozások­ban magas az arányuk, az értelmiség főbb csoportjaiban 50% felé közelített a részesedésük. Lélekszámuk alapján a kapitalizmus során kialakult tőkeerős vezetőrétegben jelentős szerepet ját­szottak. A zsidó többség azonban kis­polgári életszínvonalon élt. A kapitalista fejlődés hazai formája erősen sújtotta az ún. történeti osztályokat. Az akkori je­lenben a múlt kirekesztő politikájának következményei jelentős gondokat, vál­tozásokat eredményeztek. A kapitalista szabad versenyben a céhek felbomlottak – a céhek zártsága korábban kizárta a zsidókat, most a kisipar struktúraváltása nekik jelentett előnyt: piacismeretük, al­kalmazkodó képességük gyors sikereket hozott. A parasztság elszegényedése is a vidék áruval ellátását tette szükségessé, lehetőséget adott a zsidó kereskedők­nek. A nemesség jórészt elvesztette bir­tokait, hivatalt vállalt – a gazdasági vezető szerep helyett a politikait akarta megszerezni és kizárólagosan megőriz­ni. Az első világháborús nehézségek te­ret adtak a bűnbakkeresésnek, a mo­dem politikai antiszemitizmus a közép­kori zsidógyűlöletre építhetett.

1919 őszén a keresztény nemzeti esz­me megszülte az antiszemita alapú „sze­gedi gondolatot”, a numerus claususról szóló törvénnyel a magyar törvényhozás alkotmányos szintre emelte az antiszemi­tizmust, csonkította a zsidóság fél évszá­zada deklarált egyenlőségét. A Teleki-kormány sokat tett a fehérterror módszerei­nek felszámolásáért, a Bethlen-kormány olyan stabilitás megteremtésére töreke­dett, amely minimálisan igyekezett csök­kenteni a középrétegek politikai szere­pét, a nagybirtok és a nagytőke hatalmá­nak helyreállítását akarta, és gr. Klebelserg Kunó kultuszminiszter tevékenysége szabadabb légkört teremtett a zsidó fele­kezet, intézmények és szervezetek mű­ködéséhez. A világgazdasági válság a bethleni konszolidáció eredményeit azonban gyorsan megsemmisítette. 1932-ben a Gömbös-kormány a totális fa­sizmus meghirdetésével került hatalom­ra. Az első zsidótörvény 1938-ban az ér­telmiségi és szabad pályákon kívánta csökkenteni a zsidók számát. A második zsidótörvény (1939) a zsidók gazdasági és közéleti térfoglalását, választási jogu­kat korlátozta, a köztisztviselői pályáról kizárta őket, és a zsidóság definícióját fa­ji alapra helyezte. A harmadik zsidótör­vény 1941-ben a házasságkötést tiltja meg velük. A jogfosztó intézkedések mel­lett megkezdődnek a deportálások is. A fegyverkezés, a gazdasági növekedés me­gindulása miatt a törvények teljes körű végrehajtása nem következett be – a po­litikai elittel kapcsolatot tartó nagytőke eséllyel tudott védekezni. A népirtás azonban bekövetkezett. A holocaust áldozatainak számát csak becslések alap­ján tudhatjuk. Az évszázad leggonoszabb eszméjének, a minden bűntettnek utat nyitó fajgyűlöletnek és a megelőző évszá­zadok halmozott előítéleteinek 400-600 ezer embertársunk esett áldozatul.

Demokratikus rendszerünkben ma tel­jes vallás- és felekezeti szabadság van, biztosított a kettős identitás lehetősége. Magyarországon ma annak, aki zsidónak vallja magát nem kötelező magyarnak lennie, de magyarként is lehet zsidó. A zsidó kultúra része az európai kultúrá­nak, a magyarnak is, mert évszázadok óta, talán már 1100 éve együtt élünk a Kárpát-medence e meglehetősen viharos vidékén. Szívemből szeretném Európa népeinek megbékélését a XX. század vé­gén, de nem tagadhatjuk, hogy még ma is létezik antiszemitizmus Európa több országában, hazánkban is. Barátaim, tu­domásul kell vennünk, hogy az eszmék felezési ideje hosszú, de mindent meg kell tennünk azért, hogy az „ordas eszme” soha többé ne lehessen úrrá rajtunk.

Az „1100 éves együttélés” című konferenciá­hoz intézett levél 1996. november 17-én. A konferencián elhangzott előadásokból kö­vetkező számainkban közlünk néhányat.