„Zsidózás” a magyar politikában

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

2007. november / Novák Attila Semjén Zsolt beszédét – ellentétben sokak véleményével – nem tartom antiszemitának. Sem kötőszavai, sem fordulatai, sem jelzői nem hordozzák magukon a zsidóellenességet, viszont élesen antiliberális és antikommunista. A zsidóság történelméből és kultúrájából kizárólag azokat az epizódokat emeli ki, melyek beleillenek pártja kormányellenes felfogásába.

   
  Semjén Zsolt  

Semjén Zsolt 2007. szeptember 10-én, a magyar parlamentben elmondott egy beszédet, mely hasonlóan a többi parlamenti szónok által elmondottakhoz, politikai beszéd volt. A beszédben – szokatlan hangsúllyal – fordult „izraelita honfitársaihoz”, akiknek jó része – ezt felmérések is alátámasztják – a jelenlegi kormánypártokra szavaz.

Ezen tehát önmagában nem kellett volna megsértődnie senkinek, bár ezek után a reformátusok és katolikusok szavazási hajlandóságáról és ezek politikai következményeiről is lehet – legitim módon – beszélni a parlamentben és így a jobboldali politikusoknak sem illene tiltakoznia akkor, ha valaki a másik politikai oldalról a szabolcsi „Mari nénik” és a csongrádi „Pista bácsik” szavazóköri döntéseiről, illetve ezek történelmi és teológiai okairól szónokol.

Bár nagyon szokatlan a parlamentben egy vallási/etnikai csoporthoz szólni, és ilyen szempontból a beszéd nem volt szerencsés, ám az elhangzás kontextusától nem lehet eltekinteni. A kontextus pedig az, hogy Semjén beszéde csak része egy folyamatnak, mely a zsidóságot bevonta az aktív politikai beszéd tárgyai közé, instrumentalizálta azt, és nem Semjén az egyetlen és nem is az első, aki élt ezzel a fegyverrel.

A beszédet – ellentétben sokak véleményével – nem tartom antiszemitának. Sem kötőszavai, sem fordulatai, sem jelzői nem hordozzák magukon a zsidóellenességet, viszont élesen antiliberális és antikommunista. A zsidóság történelméből és kultúrájából kizárólag azokat az epizódokat emeli ki, melyek beleillenek pártja kormányellenes felfogásába.

„Schwartz bácsi” és „Weisz néni” tetemrehívása nem a lenézés jele – mint ahogy azt sokan, véleményem szerint, helytelenül – állították – hanem a kis-zsidókat nevezte meg így Semjén. Olyan tényeket és történelmi tendenciákat ír le a kereszténydemokrata politikus, melyek léteznek. Igaz az, hogy a magyar zsidóságot a baloldal felől érte sérelem a kommunista hatalomátvétel után, és az is igaz, hogy a szigorú rabbinikus ortodoxia élesen szembenáll a liberális világnézet több alapelvével is. Persze a magyar jobboldalnak a zsidósággal kapcsolatos történelmi bűneit elfeledni és a jobboldalt kizárólag antifasiszta kontextusában – a nyilasok áldozataként, szenvedő félként – értelmezni, történelmileg nem egészen korrekt vállalkozás történelmileg, de adjunk esélyt Semjén Zsoltnak és próbáljuk megérteni, hogy mit és miért mondott.

A magyar politika utóbbi éveiben megszaporodott a zsidóságra reflektáló beszédek száma. A beszédmód sokszor ellenséges, máskor pedig főhajtó, megemlékező vagy éppen szolidáris, de általában a zsidóság témáját eszközül használja egy meghatározott politikai cél érdekében, ami – legtöbb esetben – nem más, mint a politikai ellenfél diszkreditálása. Zsidó identitású baloldali és liberális politikusok többször is hivatkoznak saját zsidóságukra és a holokausztra – főleg választási kampányokban. Még jobboldali politikus is elővette az antiszemitizmus-kártyát egy tavalyi, Gyurcsány Ferenc-elleni attakjában, hogy bebizonyítsa: a miniszterelnök a nácik szlogenjeit használja és – ennek következtében – a rokonai „félnek”.

A főleg a szélsőjobboldalon elterjedt és időnként a jobboldalon is feltűnő antiszemita beszédmódra reagálva, a politikai térfél másik oldalán felismerték azt, hogy a nem-kommunista baloldal mindenféle etnikai és vallási kisebbséget, így a zsidóságot is védő hagyománya fontos politikai fegyver, és amit annyira támadnak a másik oldalon, azt érdemes védeni. A zsidóságra való reflexió, illetve az antifasizmus fontos kohéziós erejükké vált. Politikusaik gyakran használják azt a zsidó kártyát, melyet egyáltalán nem kellett volna elővenni – senkinek sem. Mindez egy olyan politikai helyzetben történik, ahol a magyar politikai elit szinte teljes egésze leszerepelt és ahol végig nem gondolt, konszenzus nélkül erőltetett, felvilágosult abszolutisták által képviselt reformok és a hagyományos magyar, az „Ugocsa non coronat” álláspontját reprezentáló, egyre bizarrabb és szélsőségesebb jobboldali portyázó „kurucok” vívják pusztító csatájukat, s ahol a korrupció és a nepotizmus mértéke nagyon nagy méreteket öltött. Ezzel párhuzamosan a jobboldal egy része – nagyjából a Fidesz 2006-os választási veresége és a kormányfő öszödi beszéde óta – szabályszerűen elvadult és radikalizálódott. Sok olyan tabu és tilalom dőlt meg, amely eddig stabilan fennállt, hiszen a fasizmus leverése után az antifasizmus, így az anti-antiszemitizmus is konszenzuális értéknek számított és senki sem játszott ezekkel – az aktuálpolitikai érdekek mentén.  Egyes magyar szélsőjobboldali politikusok és internetes oldalak a vérvádat és a nyilas irodalom „gyöngyszemeit” elevenítik fel, és valljuk be, ehhez képest Csurka István antiszemitizmusa csak a kedélyes magyar félmúltat jelenti. A konzervatív közép nem túl erős, emellett pedig egyértelmű morális és politikai állásfoglalását politikai elvárások és taktikák gyengítik – hiszen a mérsékelt és a szélsőjobboldal egy táborban való tartása a legnagyobb ellenzéki párt fő stratégiai célkitűzései közé tartozik, a konzervatív MDF pedig még nem olyan erős. A kormányoldal pedig – mintha saját ideológiai tára kimerülőben lenne –. a kormánypolitika mögötti társadalmi és politikai konszenzus hiányában az antifasiszta politikát tűzte zászlajára.

Semjén a baloldalnak a jobboldal ellenében megfogalmazott vádját fordította a visszájára és élt azzal a fegyverrel, melyet már éppen elégszer alkalmaztak – a jobboldal ellen. Úgy „zsidózott”, hogy a zsidó hagyomány antiliberális hangját fordította a liberális párt ellen. Felhívta a figyelmet a kommunista diktatúra zsidóságot ért sérelmeire, mellyel a szocialistákra kívánt csapást mérni. A baloldal által képviselt 1944-es zsidó tapasztalati világból továbblépett egy konzervatív és antikommunista – mondjuk 1952-es – zsidó tapasztalati világ felé, mely önmagában, kiemelve a történelemből ugyanolyan féligazság persze, mint az antifasiszta, ugyanakkor nem kevésbé legitim. Ráadásul maga a beszéd ténye is rámutatott a politikai „zsidózás” ambivalenciájára, hogy abban a pillanatban, amikor a nyilvános politikai térben a zsidóság és a holokauszt tematizálódik, a „zsidózó” beszédet nem pusztán a zsidó származású/identitású politikusok mondhatják el, hiszen a politikai világa nem ismeri el a kizárólagos autoreprezentativitás jogát.

Semjén szövegében tehát van igazság. Ráadásul a baloldal és a liberálisok sem vétlenek abban, hogy a zsidó-téma ilyen módon vetődik fel a magyar nyilvánosságban és ennyire másként értelmeződik a politikai paletta két oldalán. A rendszerváltás után feleslegesen, károsan, de főleg igazságtalanul mosták össze a csurkista szélsőjobbot a főleg Antall József és Jeszenszky Géza által képviselt mérsékelt jobbközép irányvonallal, amely például Izraellel kapcsolatosan pozitív és elfogadó volt, és egyáltalán nem jellemezte antiszemitizmus. Nem igaz persze, hogy ez lett volna a korszak jobboldali politikai elitjének kizárólagos merituma, minthogy az sem igaz, hogy (elvileg) lehetetlen Izrael-barát, de zsidóellenes politikát folytatni. Ám a politikai baloldal és a liberális értelmiség igaztalanul kezelte homogén masszaként az egész MDF-et és a jobboldalt akkor, amikor a keletkező antiszemita jelenségek főoka az volt, hogy a magyar jobboldal 1989-1990-ben ébredt fel hosszú és nem önkéntes 40 éves álmából. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy elég volt az első jobboldalról érkező antiszemita kijelentés ahhoz, hogy teljesen feledésbe merüljön a magát hivatalosan baloldalinak tartó Kádár-rendszernek a zsidóságot mint közösséget érintő repressziója, pedig az még 1988-ban is érezhető volt, hiszen a zsidó alternatív mozgalmak résztvevőit a legutolsó pillanatig rendőri megfigyelés alatt tartották, a hitközség pedig csak az Állami Egyházügyi Hivatal és a kiterjedt belügyi besúgói hálózat kiterjedt kontrollja alatt működhetett.

A magyar jobboldalt kizárólag az antiszemitizmussal és az antiszemitákkal való kapcsolatában értékelő álláspontnak oka volt az is, hogy az asszimilálódott zsidóság közege, mely nem nagyon ismeri a zsidó hagyományt, saját zsidó identitását kizárólag az antiszemitizmus elleni harcra és a holokausztra alapozza, amelyhez viszonyítva persze minden, ami időben e szörnyűségek „pozitív felszámolása” után történt, önmagában is haladónak minősül. Ebben a vonatkozásban pedig elfelejtődik a kommunista diktatúra is, hiszen akkor nem volt személyre szabott zsidóüldözés, ugyanakkor jelentős mobilitási csatornák nyíltak meg a zsidók előtt. Mivel a magyar zsidóság nagy tömegeinek a rendszerváltásig nem volt kapcsolatuk a zsidó hitközséggel, e közösséget érő folyamatos elnyomást nemigen érezték. Ennek oka nem csak az a félelem volt, mely egy diktatúra bármely állampolgárában benne élt, hanem a rendszerhez való pozitív viszonyban is keresendő, amely sok szempontból persze 1944 öröksége. E folyamatnak a része volt, hogy a rendszerváltás után a hagyományos antifasizmushoz mindenféle jobboldal differenciálatlan elítélése is társult. 

Mai kormánypárti politikusok többször hivatkoznak saját zsidóságukra vagy általában „a” zsidóságra anélkül, hogy komolyan reflektálnának a zsidó tradíció lehetséges politikai következményeire, vagy számolnának e hagyomány antiliberális vonulatával. Tudatosan vagy tudattalanul keverik össze e hagyományt a zsidók közép-kelet-európai társadalomfejlődésben betöltött szerepével és kisebbségi helyzetével. Bár a magyar zsidóságnak alapvető politikai érdeke az, hogy olyan államban éljen, amely biztosítja a teljes körű vallási és politikai szabadságot, nyitott és támogató legyen a kisebbségekkel szemben, tehát érdeke az, hogy a magyar állam liberális legyen, mindez azonban nem jelenti egyúttal azt is, hogy a zsidóság liberálisan és/vagy baloldalian pártszerű lenne vagy annak kellene lennie.

Ugyanakkor Semjén Zsoltot arra kérnénk, hogyha a KDNP-t tényleg a hagyományos zsidó értékek megtestesítőjének tartja, és ezen a szófordulatán nem pusztán azt érti, hogy az Ószövetség véglegesen feloldódott az Újszövetségben, Izrael Népe az Egyházban, menjen már ki a Kossuth-térre az ott gyakorta tüntetőkhőz és magyarázza meg a pulpitusról az embereknek, hogy az antiszemitizmus nem csak politikai, hanem morális szempontból is káros. Ne adjon interjút a Magyar Demokratának, pártja pedig szakítsa meg kapcsolatát a Jobbikkal. Ne menjen el olyan fórumokra, melyek antiszemiták. Ne menjen árpádsávos tüntetők közé. Gondolja végig azt, hogy akkor, amikor a liberális párt tagjait „szakállas bácsiknak” nevezi, antiszemita értelmezéseket enged szabadjára, így kerülje az ilyen és az ehhez hasonló kifejezések használatát. Adja egyértelmű jelét annak, hogy a zsidóságot nem csak a harcos antifasizmus és a politikai korrektség pártapostolai ellen tudja megvédeni, hanem saját jobboldalának többségétől is. Tegye nyilvánossá azt, hogy keresztényként és demokrataként nem ért egyet a szélsőjobbal és elítéli embernek ember általi megkülönböztetését.

Ha ez nem történik meg, Semjén Zsolt semmi mást nem tett a parlamentben, mint egy aktuálpolitikai játszmát játszott – a zsidóság „nevében”. Olyat, amely ellen pedig ugyanő tiltakozott.

Címkék:2007-10

[popup][/popup]