„Nem lettem elveszett ember”

Ágoston Vilmos úgy véli, nem nemzet-, hanem emberségfüggő, ahogyan a kérdéseket megválaszoljuk

Forrás: Maszol

2008. március / Szilágyi Aladár A múlt század hetvenes éveiben, amikor Nagyváradon kedvező konstelláció folytán az Ady-kör háza táján felpezsdült az élet, Bretter György tanítványai, az esszéíró nemzedékként emlegetett csoport tagjai gyakran megfordultak a Sebes-Körös partján.

Egyikük, beszélgetőtársunk, nagy visszhangot kiváltó, A kisajátított tér – A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben című könyvének, bemutatása alkalmával volt január végén a Várad folyóirat Törzsasztalának vendége. A hatvanadik életévén 2007-ben túllépett írót négy évtizedes pályája fordulatairól kérdeztük.

– Friss kötete olvastán is kérdezem: egyfajta sorsszerűség-e, hogy gyakran egymásnak feszülő ellentétek, ellentmondások között kell utat választania magának?

 

– Erre a kérdésre azért nehéz válaszolnom, mert mindig a jelennel foglalkozom, a múlttal legfeljebb levéltárakban, könyvtárakban szembesültem. A saját családom múltját mindig jelenként éltem meg. Nálunk nem vetődött fel addig az a kérdés például, hogy ki milyen származású, amíg külső körülmények nem kényszerítettek rá.

Úgy nőttem fel, hogy tudtam: vannak zsidó rokonaink, akiknek egy része kivándorolt Izraelbe, akik évtizedes várakozás után néhány bőrönddel telepedtek ki. Édesapámtól tudtam, hogy a szülei Auschwitzban pusztultak el, ezért nem ismerhettem apai nagyszüleimet. De fel sem merült bennem, hogy ehhez a családi tragédiához, azon kívül, hogy elmesélik, nekem viszonyulnom is kellene.

Katolikus környezetben és szellemben nőttem fel, anyai nagyapám római katolikus kántortanító volt a Székelyföldön. Ministráltam, és annyira konzervatív voltam, hogy amikor a latin helyett bevezették a magyar nyelvű szertartást, úgy éreztem: ez már nem az én vallásom…

De visszatérve az eredeti kérdésre: fel sem vetődött bennem, hogy az embernek választania kellene, vagy egyáltalán el kellene gondolkodnia a kötődésein, hiszen számomra természetes volt, hogy az édesapám zsidó, a hatvanas-hetvenes években Erdélyben fel se merült ilyesmi.

Ugyanakkor teljesen egyértelműen a magyarság részének tartottuk magunkat, akár Bretter György, akinek a családja nagy reformátusnak vallotta magát, vagy akár a katolikus-református kötődésű Tamás Gáspár Miklós. Igaz, később előfordult, hogy bizonyos „keresztény” körökben nem láttak szívesen, az is, hogy „zsidó” közegben fogadtak hűvösen. Ahol nem kellettem, oda nem dörgölőztem.

Egyszer kérdezte meg érettségi után egy tanárnőm: „hogyan viszonyulsz ehhez a dologhoz, te zsidó?” Megdöbbentem, mert nagyon szerettem, tiszteltem őt, nem tudtam, hogy én „zsidó” vagyok, nem tudtam, hogy bármilyen problémához nekem másképpen kellene viszonyulnom, mint ahogy „magyar” voltomban tettem. Úgy véltem, nem nemzetfüggő, hanem emberségfüggő, ahogyan bármilyen kérdésre válaszolunk, legfeljebb előtörténetünk, előszenvedésünk függvénye.

Akkor tapasztaltam meg, amiután Magyarországra áttelepedtem, hogy mindez egy mélyebb, feldolgozatlan, kibeszéletlen történet.

A szabad szellemiség szigetei

– Ma már izgalmas művelődéstörténeti, irodalomszociológiai kérdés: hogyan alakult ki Kolozsváron az a csapat, amelyet ma esszéíró nemzedékként tartanak számon, hogyan jelentkezett, egy-két év eltéréssel, a hét-nyolc tagja?

– Teljesen más közegből, más érdeklődési körből érkeztünk. Én mire odakerültem, családi kapcsolatok révén már régóta személyesen ismertem Bretter Györgyöt, akihez feljárt a filozopternek menendő Tamás Gáspár Miklós éppúgy, mint a képzőművész-növendék Baász Imre.

Az egyetemen hamarosan megismerkedtem Molnár Gusztávval, aki nagyon aktív volt, afféle szervezőtípus, mindenképpen kört szeretett volna toborozni a diákságból. Gusztit én vittem el Bretterhez, aztán együtt kértünk engedélyt Láng Gusztávtól, hogy gólyákként látogathassuk a negyedéveseknek tartott kurzusait.

Mindig szerettem a lépéselőnyt, már Marosvásárhelyről az átlagosnál nagyobb olvasottsággal érkeztem Kolozsvárra mind a magyar, mind a világirodalom terén, hiszen bejáratos voltam jeles értelmiségiek magánkönyvtárába. Szilágyi Júlia és Balogh Edgár körül, a Korunk szerkesztőségében is megfordultunk, s mivel a Gaál Gábor Irodalmi Kör nem elégítette ki az elvárásainkat, Molnár Gusztávval létrehoztuk a folyóirat égisze alatt azt a diákművelődési kört, ahol elsősorban nem a mi munkáinkat vitattuk meg, hanem inkább kérdeztünk: különböző egyetemek tanárait kértük fel bennünket érdeklő témák kifejtésére.

Hasonló, a korabeli körülményekhez képest szabad szellemiségre, alkotói légkörre bukkantunk Váradon is, ezért jártunk ide szívesen. Az Utunk, a Korunk hozta az írásainkat, de mi szerettünk volna saját diáklapot indítani. Úgy tűnt, ehhez megvannak a feltételek, hiszen Molnár Gusztáv a hatalom egyik könnyelmű pillanatában megkapta a lapindítási engedélyt, amit aztán gyorsan visszavontak. Későbbi szekus balhéink idején emiatt is kellő zaklatásban részesültünk…

– Mi a magyarázata annak, hogy az Utunk például, szinte az éra szabályait túllépő nagyvonalúsággal közölte minden korabeli kánont meghaladó tanulmányukat, vitairatukat?

– Mindez első sorban Marosi Péter érdeme volt! Marosi egyre-másra írta hajmeresztő, a kommunista rendszert teljes mértékben kiszolgáló vezércikkeit, és mint mostanság kiderült: jelentgetett is a Szekuritáténak. Nem, nem kívánom felmenteni, csupán emlékeztetni akarom azokat, akik ma pálcát törnek fölötte, hogy református lelkészi múltja, internáltsága miatt sok volt a rovásán.

Mi viszont egy másik Marosi Pétert ismertünk. Olyat, aki nemcsak elolvasta, hanem értette és értékelte a szövegeinket, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy megjelenhessenek. Mi nem hőzöngtünk nyíltan, nem is tehettük, viszont mélyreható strukturális változásokat igényeltünk, s a másságnak ez a szelleme felért egy kisebb forradalommal. Marosi minden szövegünket változtatás nélkül lehozta.

Egyetlen egyszer találta túl merésznek néhány mondatomat, de nem irtotta ki, hanem azzal adta vissza, hogy „ha kihúznánk, az írás lényege veszne oda”…

Ágoston Vilmos (1947, Marosvásárhely) Író, kritikus, publicista.
Szülővárosában érettségizett, a Babeş–Bolyai Egyetem bölcsészkarán diplomázott angol–magyar szakon (1972), tanulmányai közben építőtelepi segédmunkás. Később angol nyelvtanár Csíkszeredában, majd a marosvásárhelyi rádió munkatársa. 1986-ban kitelepedett Magyarországra, 1991-ig a Magyar Nemzet művelődési rovatának munkatársa, ’89 és ’92 között a párizsi Magyar Műhely szerkesztőbizottságának elnöke.
Irodalmi pályáját 1969-ben kezdte az Utunknál, kritikái itt és a Korunk, az Igaz Szó, A Hét, az Ifjúmunkás, a Hargita hasábjain jelentek meg, több Kriterion-könyv kísérő tanulmányának szerzője. A Kimaradt Szó című visszhangos versantológia (1979) összeállítója. Esszéket, kritikákat tartalmazó Forrás-kötete: Humanizmus: ettől-eddig? (1977).
További munkái közül: Lassú vírus (kisregény, Kriterion, 1981), Húzd a himnuszt, ne káromkodj! (kisregény, Szépirodalmi Könyvkiadó., Bp., 1989), Godir és Galanter (regény, Noran, Bp., 1998), Az érvelés ideje (esszék, Noran, Bp., 2000), A Konvenció vendégei (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004). Szakmai elismerései: a Romániai Írók Szövetségének díja (1978), MTA Soros ösztöndíj (1988), a Szépirodalmi Könyvkiadó Nívódíja (1990).

– Pályája jószerével el se kezdődött, máris szembekerült az elnyomó apparátussal. Emiatt ki is rúgták az egyetemről…

– Az ok-okozati összefüggés némi késedelemmel jött létre. Előbb másfél éven keresztül zajlott a vizsgálati eljárás ellenem. Kapcsolatot tartottam egy Kolozsváron doktoráló amerikaival, tehát kémkedtem, magyar nyelvű diáklapot akartunk, tehát nacionalisták voltunk, házkutatás során megtaláltak nálam egy olvasókönyvet a ’40-es évek elejéről, a kormányzó képével, tehát a horthyzmus gyanújába keveredtem, Garay Jánosnak a kötetben szereplő Az obsitosa azt bizonyította, hogy … a román néphadsereg ellensége vagyok, kiderítették, hogy irredenta-soviniszta vagyok stb. stb.

Az alatt a tizennyolc hónap alatt úgy védekezhettem szabadlábon, hogy olykor éjjel, olykor nappal engedtek ki néhány órára. Végül vád alá helyezésemre nem került sor, de fél évvel a zaklatások csillapodása után szekusok és kollaboráns tanárok asszisztenciájával tartottak egy monstre diákgyűlést, ahol Eugen Uricaru kollegám, az írószövetség későbbi elnöke bélyegzett meg a köz előtt.

Hogy még államvizsga előtt visszavettek, az magyar és román írók közös fellépésének köszönhető. Friss diplomával a zsebemben falusi tanár lettem, nem kerülhettem a sajtóba, a Kriterionhoz se vehettek fel. Hazakerültem, Csíkba, s azt nem akadályozták meg, hogy egy Kassák- vagy Déry-kötethez, vagy a Kriterion világirodalmi sorozatához ne írjak tanulmánnyal felérő utószót.

Jó néhány év elteltével kegyeskedtek megengedni, hogy a marosvásárhelyi rádióhoz kerüljek. A ’80-as évek második felére viszont annyira ellehetetlenítették a munkánkat, hogy kiléptem a szerkesztőségből, három hónappal azelőtt, hogy Elena Ceauşescu egyetlen telefonutasítással végleg letiltotta a magyar adást.

Költő cimborám jóvoltából egy ideig rovar- és patkányirtóként kerestem a kenyerem. Eléggé edzett voltam, hiszen előéletem során dolgoztam építőtelepen, bányában is. Aztán többszöri próbálkozást követően áttelepedtem Magyarországra.

– Tudtommal Aczél György azt üzente: „nincs szükségük még egy Tamás Gáspár Miklósra”, mégis befogadták önt?

– Igen, 1987-re már sok minden megváltozott, Magyarország már befogadó közeggé vált. Akkoriban nemcsak a még egységesnek tűnő ellenzék, hanem a pártállami apparátus is segített rajtunk. Pécsett egyetemi tanári állást ajánlottak fel, de végül a Magyar Nemzet szerkesztőségében kötöttem ki.

– Viszont a hajója nem sokáig „vesztegelt” abban a kikötőben. Miért kellett a rendszerváltás után egy-két esztendővel továbbállnia?

– Azok, akik mindenáron az akkori hatalom orgánumává akarták emelni a lapot, úgy vélték, meg kell szabadítani a liberális, a baloldali, a nemkívánatos elemektől. Én nem tartoztam egyik táborhoz sem, mégis mire hazatértem egy oslói kisebbségi konferenciáról, már nem volt íróasztalom.

Hogy mégsem lettem elveszett ember, azt egy Japánba szóló meghívásom bizonyította, ahol különböző egyetemeken a közép-kelet-európai régió helyzetéről tartottam előadássorozatot. Némi hányattatás után az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítványhoz kerültem. Többéves levéltári és könyvtári kutatómunka nyomán mostani könyvem az alapítvány égisze alatt jelent meg.