„Mindig mások csinálnak belőlem zsidót”

Szegő Péter interjúja Geszti Péterrel

2007. december A Szabad Demokraták Szövetségének 2002-es kampányát kitaláló színész-zenész-szövegíró-kommunikációs szakember az elmúlt pár évben eltávolodott a politikától, ezt azonban a legkevésbé sem bánja. Nem mondta volna márciusban, hogy menjenek külföldre a zsidók, és a Mazsihisz egyszázalékos, tetovált karos plakátjával sincs kibékülve.

	Geszti Péter (Fotó: Tóth Csilla)

 – Ön zsidó?

 – A halacha szerint nem, mert édesanyám nem zsidó és nem tértem be. Édesapám az volt. Anyukámat sokan zsidónak hiszik, a jiddise máme prototípusa. A szüleim elváltak és rossz volt köztük a viszony, ennek ellenére anyám soha egy megjegyzést sem tett apám zsidóságára.

 – Vallásilag tehát nem zsidó, de valamennyire van zsidó azonosságtudata?

 – Ez így nem pontos. A zsidó kultúrához való viszonyulásom miatt, gesztusrendszerem miatt, az emberi kapcsolataim miatt, a barátaim miatt ezt mondhatnám. De mégsem ez szokott alapvetően eszembe jutni, hanem az, hogy én magyar vagyok igazából. Amikor előkerül a zsidóságom, ez problematikus szokott lenni. Más csinál belőle problémát, nem én. De érdekes, hogy a barátaim kilencven százalékáról kiderült utólag, hogy zsidók. Nem tartottam fontosnak, hogy így legyen, de így lett.

 – Szóval: ön zsidó?

 – Mindig mások csinálnak belőlem zsidót: vagy azért, mert beemelnek valahova, vagy azért, mert kitolnak valahonnan. Azt nagyon nem szeretem, amikor valaki úgy jön oda hozzám, hogy „Tudom ám, hogy te is zsidó vagy, úgyhogy jól megértjük majd egymást.” Az antiszemitizmustól pedig mérhetetlenül ingerült leszek. Nem pusztán azért, mert a családomat nagyon súlyosan érintette a Soá, hanem azért is, mert megengedhetetlen. Egyébként arra is volt példa – persze ezt nem mondták a szemembe –, hogy azért nem akartak velem együttdolgozni, mert zsidó vagyok és – lásd az előző példát –, arra is, hogy azért akartak, mert az vagyok. Egyiket sem szeretem, mint ahogy azt sem, ha az eredményeimet ez alapján mérik, akár pro, akár contra. A kérdésére visszatérve: sokszor érzem, hogy kulturális értelemben otthon vagyok a zsidóságban. Például meghallok egy zsidó zenét és azt érzem, hogy igen, ehhez van valami közöm. Egyszer elmentem a Dohány utcai zsinagógába, Giora Feldman koncertjére. A koncert azzal kezdődött, hogy Feldman beballagott a teltházas zsinagógába és zenekari kíséret nélkül, egy szál klarinéttal eljátszott egy dallamot. Könnyek szöktek a szemembe. Ott azt éreztem, hogy a dolog eldőlt: én zsidó is vagyok. Semmiféle vallásos nevelésben nem részesültem; erre egyébként nem vagyok büszke, és pozitívumnak sem tartom. Szerintem a hitet gyerekkorban, a családban megkapni nagyon nagy érték. Szinte mindegy, hogy ez milyen hit, csak legyen hit.

 – Izraelben járt?

 – Nem. Izrael a nagy félelmem. Félek azzal szembesülni, hogy igazából milyen. Hallottam róla jót is, rosszat is. Érzelmileg évek óta készülök erre a nagy útra, ugyanakkor tologatom is magam előtt. Egyrészt nagyon érdekel, másrészt félek egy esetleges csalódástól. Voltam már így nagy emberekkel, ismert művészekkel is. Távolról csodáltam őket, és amikor megismerkedtem velük, csalódtam. De az biztos, hogy egyszer elmegyek Izraelbe.

 – Említette, hogy családját érintette a Soá. Önnél ez mennyire meghatározó?

 – Nagyon későn, tizenhat évesen szembesültem azzal, hogy bizonyos értelemben zsidó vagyok, másrészt azzal, hogy miképp érintett minket a vészkorszak. Mire felnőttem, sem az apám, sem a szülei nem éltek már, tehát erről beszélgetni a családban nem volt kivel. Azt tudom, hogy apai nagyapám – akinek több testvére odaveszett – munkaszolgálatos volt, majd Rákosi alatt kitelepítették. Jól menő bankárként kezdte a két világháború között, és jól menő ruhatárosként fejezte be karrierjét a hatvanas években. Én pedig mindezzel kapcsolatban sokkal inkább az elhallgatással, mint a kibeszéléssel szembesültem.

 – A közönség úgy látja önt, mint aki mindenből viccet csinál. Ez valamilyen zsidó neurózis eltakarása?

 – (Nevet.) Neurózisról nem beszélnék. Azt vettem észre, hogy a nem zsidók között sokkal nagyobb azoknak az aránya, akik halálosan komolyan vesznek mindent, és sosem tudnak nevetni magukon. Aki nem tud magán nevetni, azzal biztos, hogy sosem fogom magam jól érezni. Az alapállásom az életben a kételkedés – a saját tevékenységemet illetően is. Állandóan vitatkozom magammal. Azt hiszem, hogy a kételkedés, a feljebbvaló megkérdőjelezése, a kérdések föltevése sokkal inkább jellemző a judaizmusra, mint más vallásokra.

 – Nem ateista?

 – Egész biztosan nem.

 – Hívő?

 – Igen, van hitem. Leginkább az emberekben hiszek. Felekezethez nem csatlakoztam.

 – Istenhívő?

 – Ezt nehéz meghatározni. Nem mondom, hogy istenhívő vagyok. Azt gondolom, hogy a világ létezése és a világ nagy rendszerei valamilyen ok miatt és valamilyen célért kéne, hogy legyenek. Nehéz lenne elviselnem annak tudatát, hogy nem így van, ezért inkább hiszem, hogy így van. Nem próbálom magam megvezetni különböző népmesei magyarázatokkal, viszont az életem többek között abból is áll, hogy keresem azokat a pillanatokat, amelyekben magamban is fölfedezhetek egy isteni porcikát, ami értelmet ad az életemnek.

 – Lehet, hogy egyszer betér, mint zsidó?

 – Erre nem gondoltam még. Sose mondd, hogy soha, nem tudom. Egyszer majdnem fölvettem egy vallást, ami nem volt az enyém. Utólag örülök, hogy nem tettem meg. Az önazonosságomat tagadtam volna meg ugyanis. Hogy ennek az önazonosságnak mennyi része a zsidóság, azt nem tudom, csak azt, hogy az a szimbolikusnak tekintett gesztus nem lett volna őszinte.

 – Mennyire tájékozott a mai magyarországi zsidó közéletben?

 – Kevéssé. Sok mindent nem tudok arról, ami a zsidó közéletben ma Magyarországon történik, tehát megfejtőként, értelmezőként nincs is jogom nyilatkozni. Mindenhova szívesen elmegyek beszélgetni, ha hívnak, például a Bálint Házba már többször hívtak és el is mentem. Viszont támogatok olyan idős igazakat – tehát akik a Soá idején zsidókat mentettek –, akiknek az életben maradáshoz erre a támogatásra szükségük van.

 – Mi a véleménye Feldmájer Péter Mazsihisz-elnök március eleji nyilatkozatáról, miszerint az antiszemitizmus miatt zsidók március 15-én vagy menjenek el Budapestről külföldre, vagy maradjanak otthon?

 – Nem mondtam volna márciusban, hogy menjenek el a városból a zsidók. Ez egy paranoiát erősített, hozzájárult a közélet további hiszterizálásához és – mint utólag láthattuk – teljesen alaptalan volt. Az a véleményem, hogy nagyon-nagyon finom mozdulatokkal szabad csak kűröket futni, mert néha egy radikálisabb kijelentés a zsidó oldalról többet árt az együttélésnek, mint a türelem.

 – Kommunikációs szakemberként mi a véleménye a Mazsihisz elhíresült egyszázalékos plakátjáról?

 – Kissé túl harcosnak tűnik ez a hirdetés, és szerintem pontatlan is. A felnőtt karjába ütött lágersorszám és a Soára való hivatkozás mintha inkább csak a traumára emlékeztetne, nem pedig a jelenben igényelt támogatásra. Különösen aggályos, hogy az internetes változaton mellette egy – a kereskedelmi reklámokat idéző stílusban – színváltó fizetési kód látható, ami mintha azt is sugallná, hogy látjátok, mindig van valami kód az életben. Ráadásul, ha az egyházaknak felajánlható adóra pályázik a hirdető, akkor nem a zsidóságot támogatja vele a potenciális felajánló, hanem a magyarországi izraelita felekezetet. S mi lesz a nem vallásos zsidókkal, akik ugyanúgy megkapták a tetovált sorszámot?

 – Mennyire jelenik meg munkájában a kisebbségiség kérdése?

 – Két éve nagydíjat nyertem az Arany Penge Reklámfesztiválon. Egy olyan kampányfilm forgatókönyvét írtam, aminek a fő mottója az volt, hogy mindenki kisebbségi. A filmben három plázacica egy cigány takarítónővel utazik egy liftben. Az egyik emeleten két plázacica kiszáll, két cigány takarítónő beszáll. Hol az egyik csoport röhög a másikon, hogy a másik az egyiken, persze kínos az egész jelenet. Az tehát, hogy valaki kisebbségi-e, egy pillanat alatt megváltozhat. Erről jut eszembe egy élményem – nevettem is volna rajta, ha nem lett volna végtelenül szomorú. A Lauder iskolában – aminek egyébként Dés Lászlóval én írtam a himnuszát, amire nagyon büszke vagyok – voltam éppen. A Lauder melletti táborban egy napközi volt, ahonnan cigánygyerekek átkiabáltak a laudereseknek: „Hülye zsidók!”. A kocsmában és a nagyvárosi lumpen vircsaftban mindig jelen lesz az antiszemitizmus, mert a sok sikertelen és megvezetett embernek ez a legegyszerűbb. Nem is a zsidókat utálják, hanem gyűlölni szeretnek – valaki mást hibáztatni a maguk nyomora miatt. Azt viszont szerencsétlennek tartom, hogy a baloldalon az antiszemita kártya kifejezetten akkor kerül elő, amikor valamilyen másik, aktuális córeszről kell elterelni a figyelmet. Ennek központi eleme a jobboldal bizonyos képviselőinek antiszemitizmusára történő rámutatás. Ez sok esetben jogos, de előfordul, hogy indokolatlan vagy túlzó reakció. Ezt magyar állampolgárként ugyanúgy unom, mint amikor a jobboldal kezd el különösebb indok nélkül kommunistázni, csak úgy reflexből.

 – Május 9-re a Magyar Szocialista Párt antirasszista tüntetést hirdetett meg, melynek Gyurcsány Ferenc volt a vezérszónoka. Erre céloz, amikor az antiszemita kártya előhúzásáról beszél? (Az interjú május 14-én, tehát öt nappal e tüntetés után készült – Sz. P.)

 – Gondolhatok erre is, miközben valóban rossz érzést keltett a tudatosan Árpád-sávos zászlókkal parádézó csoportok provokatív handabandázása.

 – Öt éve ön jelentős részt vállalt az SZDSZ kampányában, mostanában viszont távol tartja magát a napi politikától.

 – Öt éve három okból voltam benne. Egy: a közélet számos történésével nem tudtam egyetérteni. Kettő: azt gondoltam, hogy a liberalizmus van olyan fontos számomra, hogy a szakmai munkámmal támogassam a hozzám legközelebb álló pártot. Három: kommunikációs szempontból nagyon érdekelt ez a munka. Korábban készítettem mind kereskedelmi, mind társadalmi célú reklámokat, de politikai marketinggel nem foglalkoztam. Most pedig azért tartom magam távol a politikától, mert 2003-2004-re rájöttem, hogy a politikában nem olyan egyszerű elérni eszmei és közösségi célokat. Ezt úgy értem, hogy amennyiben támogatok a munkámmal egy pártot, majd ez a párt évek múlva sem valósítja meg azt, amit a választási kampányban megígért, akkor nekem ez nehezen kezelhető, hiszen részt vettem abban, hogy rábeszéljem az embereket a választásra. Lehet, hogy Leni Riefenstahl nem föltétlenül tudta, hogy mit támogat, de ha tudta is, inkább félrenézett. A saját tehetsége és a saját ambíciói miatt nem akart odanézni. Mindezek alapján fölmerült bennem az a szakmai és erkölcsi kérdés, hogy szabad-e politikai kommunikációt végezni azért, mert érdekel és izgat ez a munka. Úgy döntöttem, hogy egyszerűbb távolabb tartani magam a politikától, a politika nem az én játékterem. Sokkal boldogabb vagyok nélküle, mint vele.

 – Mennyire volt szándékos, hogy legújabb vállalkozásában azzal a Várhegyi Attilával dolgozik együtt, aki a Fidesz színeiben korábban Szolnok polgármestere, majd a NKÖM politikai államtitkára volt?

 – Ennek semmilyen PR-üzenete sincs, még akkor sem, ha a sajtó ezt akarja látni benne. A Nemzeti Vágta elnöke, Tamás István javasolta, hogy kérjük fel Várhegyi Attilát, aki kommunikációs szakember, nagyon jó szervező és akinek van kapcsolata a – jelenleg túlnyomó részben fideszes – vidéki önkormányzatokkal. Valószínűleg mindketten eljutottunk oda, hogy más úton akarunk haladni, mint korábban. Ettől a közös munkától még nem tagadjuk meg az értékeinket, és semmi közünk ahhoz, hogy a másik kire szavaz. Tény, hogy ez nem pusztán üzleti vállalkozás, hanem egy szimbolikus rendezvény: a magyar városok és falvak ünnepéről van szó, amely egyben egy nagyon izgalmas verseny is lesz. Minden jelenlegi politikai oldalnak egyformán érdeke, hogy ez az esemény hagyománnyá váljék.

 – Ez valamilyen apró lépés lenne a lövészárkot betemetendő?

 – Ezt nem mondanám, mert ezzel az olvasattal a politikába lökném be a Nemzeti Vágtát és ez nagyon nem célom. Pont azt szeretnénk, hogy ne politikai szempontok, hanem a teljesítményünk és az általunk létrehozott érték alapján ítéljenek meg minket. Egy normális országban teljesen mindegy, hogy ki SZDSZ-es vagy fideszes.

 – Eredetileg szeptemberre tervezték a Magyar Vágtát. Miért csúszik mégis fél évet?

– Ugyan rendkívül nagy volt az érdeklődés – eddig is több mint 50 település mondott már igent, sokan már be is fizették a nevezési díjat, sikeresen megépült és kipróbálásra került a próbapálya –, azonban az önkormányzatok döntéshozatali mechanizmusa ennél sokkal lassúbb és a legtöbb település augusztus végi testületi ülésén tudott volna csak dönteni a szeptemberi versenyről. Ugyanakkor számos civil szervezet, lovas egyesület és külföldi magyar szervezet jelezte, hogy indulnának a Vágtán, amit a jelenlegi versenykiírás nem tesz lehetővé. Ezért döntöttünk úgy a támogatókkal egyetértésben, hogy az első Nemzeti Vágta futamait 2008 tavaszán rendezzük meg, így több időt hagyunk a szervezésre, valamint a nevezők körét is kibővítjük.