„…a nagykövetség nyitva áll majd mindenki előtt”

Aliza Bin-Nounnal, az új izraeli nagykövettel Shiri Zsuzsa beszélget.

2007. szeptember / Shiri Zsuzsa David Admon, Izrael budapesti követe távozott posztjáról. Hivatalosan ez nem függ össze azzal, hogy az izraeli rendőrség vizsgálatot folytat ellene, különféle, a nagyköveti poszttal össze nem egyeztethető tevékenységek miatt. Az új nagykövet, Aliza Bin-Noun szeptember 17-én vette át hivatalát. A mosolygós, közvetlen nagykövet-asszony készségesen válaszolt kérdéseinkre még elutazása előtt, Jeruzsálemben.

– Hogyan lett diplomata?

	Aliza Bin-Noun, Izrael állam új, budapesti nagykövete

– Már az egyetem alatt érdekelt a külügy és végigjártam az ilyenkor szokásos utat. Először nemzetközi kapcsolatokat és franciát hallgattam a jeruzsálemi héber egyetemen, s már akkor jelentkeztem a külügyminisztérium gyakornok-válogatójára, ahová rendszeresen 2000-2500 fiatal próbál bejutni. Simán átmentem az általános ismeretekről szóló első rostán, egy 7-8 órás elég kemény teszten, s megkezdődhettek a további alkalmassági vizsgák. Később már főként a személyes rátermettséget, a vezetői képességeket nézték. Átjutottam az összes buktatón és az egyetemen is, ahol a második diplomámat afrikai tanulmányokból szereztem, majd gyakornok lettem a minisztériumban. A jövendő diplomaták eleinte több évig a különböző osztályok munkájában vesznek részt, s így én is megismertem alaposan belülről az izraeli külügyminisztériumot. 

– Hová szólt az első kiküldetése?

– Akkoriban nagyon vonzott Afrika, úgyhogy megpályáztam Szváziföld másodtitkári állását, és 1989-ben a fővárosba, Mbabanébe költöztünk. Akkoriban a dél-afrikai bojkott miatt Izrael nyolc afrikai országgal tartotta onnan a kapcsolatokat, s így elég fontos hely volt. Csak kettőnkből, a nagykövetből és belőlem állt az egész külképviselet, egyszerre voltam biztonsági tiszt, kereskedelmi, tájékoztatási és tudományos attasé. Afrikában született a kisebbik lányom, bár szülni átutaztunk a másfél órára levő Dél- Afrikába. A négy év alatt nagyon sok szép emléket gyűjtöttünk Szváziföldön.

– Mit szólt mindehhez a férje?

– Ő mérnök, aki főleg tejtermékeket gyártó gépek fejlesztésével foglalkozik. Afrikában a helyi élelmiszeripar modernizálását segítette, az ottani gépesítésben, különböző joghurtok előállításában, az izraeli technológiák meghonosításában dolgozott.  Még a katonaság idején ismerkedtünk meg, s két kislányunk van. Diplomáciai karrieremben mindig segített, elkísér a különböző állomáshelyekre, s mindenütt megtalálja a megfelelő munkát a maga számára.

– Afrika után hová kerültek?

– Két évig itthon éltünk, Izraelben, a külügyminisztérium stratégiai osztályán dolgoztam. Aztán megkaptam a dániai másodtitkári hivatalt, és 1995-től 1999-ig Koppenhágában voltunk. Ott alaposan megismertem Izrael képviseletének sajátos európai gondjait.  Találkoztam a modern baloldali Izrael- ellenességgel, az antiszemitizmus rejtett és nyílt formáival, a holokauszt megismertetésének nehézségeivel.  A négy éves kiküldetés lejárta után hazajöttünk Jeruzsálembe, és egészen mostanáig itt is maradtunk. A külügyminisztérium különböző osztályain, majd az igazgató mellett koordinátorként és végül a politikai kutatóközpont vezetőjeként dolgoztam. Nem akartam külföldre menni, mert itt Izraelben akartam felnevelni a lányaimat. Nem akartam, hogy a hazájuk csak egy legyen számos lakóhelyük közül, szerettem volna, ha a kialakítják baráti körüket, ha itt járnak iskolába, ha itt töltik meghatározó éveiket.

– Most mégis ismét megpályázott egy külföldi hivatalt, miért?

– Nagyon szerettem volna Magyarországra menni, mert családi gyökereim, a nyelv és a kultúra odakötnek. A budapesti nagyköveti állás számomra nemcsak kiküldetés, hanem küldetés is. Szüleim Szatmárnémetiből vándoroltak ki Izraelbe, én magam is Erdélyben születtem, két évesen kerültem ide, akkoriban még Aliznak hívtak. Otthon kiskoromban magyarul beszéltünk, az otthoni magyar ételek izét soha nem felejtettem el, s bár a nyelvtudásom az évek során alaposan megkopott, tudom hamar visszatérnek az ismerős szavak.  Január óta intenzíven tanulok magyarul, s a tanulást Pesten is folytatni szeretném. És ma már meg is engedhetem magamnak a több éves idegenben tartózkodást, a nagyobbik lányom katona, a kisebbik pedig 16 évesen eléggé felnőtt a külföldi élet kihívásaihoz.

– Szatmárból deportálták a családját. Ők hogyan vészelték át a háborút?

– Édesapám, Sándor Auschwitzból és Dachauból tért vissza. Édesanyámat, Helénát a nagymamám időben Romániába vitte, ők Bukarestben élték át a nehéz éveket. Nagykövetként fontos feladatomnak tartom a holokauszt megismertetését, a fiatalok oktatását. Akkor is, ha néha nehéz erről hallani – ami nem feltétlenül kapcsolódik az antiszemitizmushoz.

– Járt már Magyarországon?

– Először 1994-ben utaztunk oda az édesapámmal. A gyökereinket kerestük, és nagyon megragadott Budapest világa.  Ezért már a következő évben ismét odamentem. Aztán csak tavaly jutottam el újra Pestre, és megdöbbentett a 10 év alatt lezajlott hatalmas változás. Ma már teljesen nyugati a város, a benne élő emberek.

– Mik a legfontosabb tervei nagykövetként?

– Nagyon jónak tartom és feltétlenül folytatni szeretném az intenzív kulturális együttműködést a két ország között. Szeretném, ha jobban megismernék közelről a háborús híreken túli, a hétköznapi Izraelt, ha többen látogatnának el hozzánk. Jelenleg évente több mint 100 ezer izraeli utazik Magyarországra, miközben mindössze 8000 magyar jár Izraelben. Fontosnak tartom a tudományos, a technológiai kapcsolatok fejlesztését, a gazdasági együttműködést. Természetesen egyik legfontosabb feladatomnak tekintem az összeköttetés erősítését a magyar zsidó közösségekkel, a nagykövetség kapuja nyitva áll majd mindenki előtt.