„Világéletemben mázlista voltam” – Szipál Márton 1924-2016

Szipál Márton, a legendás fényképész, életének 92. évében elhunyt. A fotóművészt 2016. április 26-án délután otthonában érte a halál.

Szolnokon született, 1956-ban emigrált az Amerikai Egyesült Államokba, ahol négy évtizeden keresztül volt hollywoodi sztárok egyik kedvenc fotósa. 1997-ben tért vissza Magyarországra, ahol több fotósiskolában is tanított. Réz Anna 2007. májusában megjelent interjújával búcsúzunk tőle.

*

Szipál Márton fotóművész bűbájos beszélgetőtárs – egészen addig, amíg szóba nem kerül a szakmája. Amint a fényképezésről kezdem kérdezni, már nem magyaráz, hanem szemléltet.

	Szipál Márton

„Na gyere csak, megmutatom!” – kiált, és már szalad is a számítógépéhez (állandóan lefagy!), az előszobába („Most ezt a képet nézd meg! Szerinted hányban készítettem?”) vagy a konyhába („Na most itt mit is akartam?”). Esetleg felparancsol a kanapéról, és a matrac alatti fiókokban kezd el matatni a számtalan összegyűjtött, kivágott és egymás hegyére-hátára dobált fénykép között. Az itt található szövegről tehát véletlenül se gondolja a Nyájas Olvasó, hogy egy összefüggő párbeszéd átirata. Tekintse inkább beszélgetésfoszlányok kusza sorozatának, melyek szüneteiben bebarangoltuk Szipál Márton univerzumát.

– Több interjújában is azt nyilatkozta, az egyetlen igazi bűn az, ha az ember nem adja tovább a tudását. Valljuk be, ez nagyon „zsidósan” hangzik.

– Hát persze, bár számomra nem létezik egy megkülönböztetett vallás. Tizenöt évesen egy katolikus paptól tanultam az evolúcióról. Később csak apám zsenialitásának köszönhetően úsztuk meg épp bőrrel a háborút. Mostanában meg a buddhizmusról olvasgatok.

– Akkor mi az, ami mégis állandó?

– Az istenhit. Én úgy képzelem, hogy Isten mindenben és mindenkiben jelen van, mint valami fajta energia vagy elektromosság. Hogy olyan primitív lények, mint az ember, ilyen fantasztikus technikai felfedezésekre képesek, egyértelműen bizonyítja, hogy mindannyian részesülünk az isteni észből. Meg aztán ha az embernek annyiszor van mázlija az életben, ahányszor nekem volt, megerősödik benne a meggyőződés: Isten már előre elrendezte a dolgokat.

– Hogy érti azt, hogy „mázlija volt”?

– Kezdődött a hamis papírokkal, amelyeket apám szerzett, és amelyek jóvoltából nem hogy nem deportáltak, de a tisztiiskolában tanulhattam repülni. Aztán persze kaptam a megjegyzéseket nap mint nap, hogy mit keresek én ott ezzel a fizimiskával, de bajom nem esett se nekem, se a családomnak. Aztán rögtön háború után orosz hadifogságba kerültem. Első nap összefutok a tábori orvossal – hát nem kiderül, hogy a legjobb barátom nagybátyja Debrecenből? „Na kérlek, itt se fogsz dolgozni!” – mondja, és meglapogatja a vállamat. Aztán a doktornő belém szeretett – summa summarum öt hónap után már repültem is haza a betegekkel. A barátaim öt-tíz évet húztak le ott.

– ’56-os távozása az Egyesült Államokba is elég ötletszerű volt.

– Hát igen, így utólag nem is tudom, hogyan történhetett. Egy haverom megdumált, én meg mentem. Mivel nem hiszek a szabad akaratban, nem is forszíroztam soha, hogy komoly és megfontolt döntéseket hozzak. A dolgok alakultak – hála Istennek nagyon szerencsésen.

– Ez történt a fényképezéssel is?

– A portréfotózást azért kezdtem el, hogy legyen miből élni. Ehhez tényleg értettem, mert apám zseniális fotós volt. Münchenben tanult Európa egyik legjobb művészeti akadémiáján, ahol Munkácsy és Barabás végzett. És bár engem nemhogy hidegen hagyott, de halálosan idegesített apám folytonos okítása, az állandó üvöltözése a retusőrökkel a szomszéd szobában elég volt ahhoz, hogy felnőtt koromra jó fotós legyek. Én soha nem tanultam fényképezni – se könyvből, se iskolában.

– Akkor mégis mi vagy ki segítette, hogy tudja, mi a cél, mire kell figyelni?

– Nem tudom, és így utólag valóban kész rejtély számomra is, hogy hogyan sikerült annyira kevés tapasztalattal és technikai felkészültséggel olyan kitűnő képeket csinálnom. De kétségtelen, hogy szinte az első perctől kezdve jellegzetes stílusom volt, amelynek alapján még akkor is felismertek, amikor ágykeretet fotóztam.

– Miben áll ez a stílus?

– Nehéz ezt meghatározni, hiszen én sem teszek mást, mint – rejtetten vagy bevallottan – az összes többi művész, aki vizuális hatásokkal játszik. A lényeg a geometria; az ívek, szögek, hajlatok összhangja és találkozása. Szerintem a művészet nem más, mint ennek a harmóniának a létrehozása.

– Nem csak mi képzeljük bele a világba a geometrikus struktúrát?

– Épp ellenkezőleg! Mostanában sokat olvastam a fraktálok elméletéről, ami arról szól, hogy ahogy szűkítjük a látómezőnket, egyre több minden kap a képen geometria struktúrát. Hihetetlen izgalmas volt erről hallani, hiszen mint fényképész, már negyven éve dolgozom ezzel az elmélettel, anélkül, hogy tudtam volna róla. Az emberi arc is akkor tetszik, ha szabályos, szimmetrikus. Azok az emberek  fotogének, akik tökéletes formát mutatnak, akármilyen szögből fotózzuk őket. A legtöbb ember azonban nem ilyen – náluk meg kell találni azt a szöget és fényhatást, amely a legszabályosabbnak mutatja őket. Mellesleg ezt tesszük mindahányan reggelente, amikor a fürdőszobatükörben méregetjük magunkat.

	Szipál Márton (Fotók: Tóth Csilla)

– Tényleg annyira fontos lenne ez a fajta szabályos, szimmetrikus szépség?

– Hát hogyne! Kísérletek bizonyítják, hogy a fotogén arcokat szimpatikusabbnak találjuk. Lehet, hogy valaki csúnya, mégis jó benyomást tesz ránk, csak mert szimmetrikus.

– Munka közben sokat instruálja a modelljeit, hogyan tartsák a fejüket, hova nézzenek, hogyan mozgassák a szemöldöküket. Nem elavult ez a munkamódszer? Mostanában mintha inkább a spontaneitásra törekednének a művészfotósok…

– Hihetetlen, mennyi mindent összehordanak manapság arról, milyennek kell lennie a jó fotónak! Ha egy képnek koncepciója van, az már rögtön „beállított” meg „kimódolt”. Én csak röhögök, ha azzal bókolnak nekem, hogy „milyen jól elkaptam a pillanatot”. Még szép, fél óra előkészület és igazítgatás után! Amivel nem akarom azt mondani, hogy spontán módon nem készülhetnek fantasztikus képek, de ez iszonyú ritka, és csak a szerencsén múlik.

– Nem válik minden arc egyformává, ha csak azt keressük benne, ami szabályos? Nem pont az apró eltérések, aszimetriák, szépséghibák teszik az embereket vonzóvá, különlegessé?

– Én nem magazinfotós vagyok, hanem művész. Számomra soha nem az a kérdés, mi a vonzó, mi az érdekes. De ahhoz, hogy jó portrét készíthessek, nem elég a szakmai tudás – pszichológusnak is kell lennem egy személyben. Ha ugyanis a modell riadt, ideges, fél valamitől, az azonnal kiütközik a képen. A személyiséget egyszerűen képtelenség elrejteni: minden turpisságra fény derül, amint a tekintetre figyelünk.

Szipál Márton fotói itt láthatók.