Schweitzer Gábor: Változatok az önantiszemitizmusra (Széljegyzetek a Magyar Zsidóság Hitvédelmi Szövetsége 1931-es ankétjához)

Írta: Schweitzer Gábor - Rovat: antiszemitizmus

– Megmondta annak a zsidónak, hogy nem tetszik nekem az orra?

– Megmondtam! Azt üzeni, hogy köszöni, neki sem tetszik, mert ő már szintén – református.

(Borsszem Jankó, 1921.)

 

I.

A hitélet megerősítését, a belmisszió fontosságát, valamint az ifjúság megszólítását zászlajára tűző Magyar Zsidóság Hitvédelmi Szövetsége Hevesi Ferenc, budapesti rabbi indítványára alakult meg 1931-ben. A Szövetséget már a hivatalos megalakulást megelőzően támogatásáról biztosította a hazai neológia csúcsszerve, a Magyar Izraeliták Országos Irodája, valamint a legnagyobb neológ közösség, a Pesti Izraelita Hitközség is. Utóbb számos zsidó intézmény és szervezet jelezte csatlakozási szándékát. A Szövetség a kezdeményező édesapja, Hevesi Simon, a Dohány utcai zsinagóga nagy tekintélyű főrabbija által 1909-ben alapított OMIKE keretei között folytatta két esztendeig tartó működését.

Az ambiciózusan a magyar zsidóság megmentése érdekében létrehozott Szövetség célkitűzéseit Hevesi Ferenc foglalta össze a sajtó számára: „Küzdeni akarunk a hittérítés és a hitehagyás ellen. Küzdeni azon lelki depriváció ellen, mely megbéníthatja sorainkat és káros hatását éreztetheti. Intenzív belmisszió, a gazdasági szolidaritás érzésének felkeltése, ez a két irányú munkásság lesz a magyar zsidóság hitvédelmi szövetségének programmja.”

A zsidóság legégetőbb vallási, társadalmi és kulturális kérdéseit ankétokon vitatták meg, amelyeken lehetőleg fiatalabb korosztályokhoz tartozó előadók mondhatták el véleményüket. Az ankét a korszak preferált műfajai közé tartozott, hiszen a meghatározott tematika köré szervezett tanácskozások megfelelő lehetőséget biztosítottak a különféle nézetek egyidejű ütköztetésére. Növelte az ankétok jelentőségét, ha utóbb kiadvány formájában is megjelentek a vitán elhangzott előadások.

A Szövetség vitaestjein elhangzottak alapján jelentették meg az „Ankétsorozat a zsidóság mai problémáiról” című füzeteket is. Ez a rövidéletű sorozat sajnos nem fedte le valamennyi ankét anyagát.

Az 1931. november 17-i első vitaesten az önantiszemitizmus kérdéseit tárgyalták meg. Az ankét felszólalói Hevesi Simon, Kecskeméti György, Schächter Antal, valamint Sós Endre voltak. A rendezvényt beharangozó sajtóhír szerint az előadók „a lelkész, a publicista, az orvos és író szempontjából fogják megvilágítani a tárgyat.” A házigazda szerepét Hevesi Simon töltötte be, aki azonban nem tartott klasszikus értelemben vett előadást: felvezette a rendezvényt és összegezte az hallottakat. Az összegzés egyik gondolatát szeretném indításként felidézni. Az ankét előadói – vélekedett Hevesi Simon – az „önantiszemitizmus betegségét abban látták […], hogy a zsidó nem becsüli meg vallását, nem becsüli meg a zsidó közösséget, a zsidó múltat, a zsidó testvért és önmagában a zsidót és hogy lazulni engedi a kapcsolatot az ő lelke és a zsidóság között. Ez valóban betegség, de a gyógyulás kezdetét abban látom, hogy foglalkozunk vele. […] Az első este megmutatta, milyen energiák vannak itt felraktározva.” Ezek a gondolatok amiatt tűnnek kissé meglepőnek, mert azt a látszatot kelthetik, mintha csak az ankét idején döbbentek volna rá a szervezők az önantiszemitizmus beteges jelenségére, s azt már a gyógyulási folyamat részének tekintették, hogy egyáltalán foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Nyilván nem egészen erről lehetett szó, hiszen a gettó világához köthető előzményekre is figyelemmel az emancipáció és a kibontakozó antiszemitizmus korától kezdve sorban érkeztek a legkülönfélébb jelzések a zsidók körében észlelhető öngyűlölet, öngyalázat, illetve önantiszemitizmus jelenségeiről. Mindezt néhány példán keresztül szeretném illusztrálni az elmúlt századforduló időszakából.

II.

Nagy port kavart fel a maga idején Szterényi Bertalannak, Szterényi (Stern) Albert rabbi fiának az esete, aki a tiszaeszlári vérvádper idején és után antiszemita cikkeket publikált, illetve zsidóellenes hangvételű lapot szerkesztett. Vállaltan antiszemita megnyilatkozásai miatt édesapja ki is tiltotta fiát a szülői házból, aki nem sokkal ezt követően római katolikus hitre tért át. Szterényi Bertalan esete amiatt is érdekes, mert egyszemélyben testesítette meg az önantiszemitizmust és – vallásváltoztatása okán – az antiszemitizmust is.

Az önantiszemitizmus jelenségének a 19-20. század fordulóján megvoltak a szépirodalmi lenyomatai is. Herczeg Ferenc 1903-ban közzétett csipkelődő hangvételű, „Andor és András” című regényének főhősei fiatal zsurnaliszták, akik közül Andor fővárosi zsidó, András pedig vidéki gentry háttérrel rendelkezett. Mi más is lehetne kettejük beszélgetéseinek egyik visszatérő témája, mint a zsidókérdés pertraktálása! Egy ilyen alkalommal hangzott el Andor részéről a következő kijelentés is: „Egész Magyarország liberális, de azért senki ki nem állhatja a zsidót. A zsidó maga se. Koppaszd meg az izraelitát és előtted áll az antiszemita. Én magam fanatikusan gyűlölöm a fajtámat.”

Az Egyenlőség 1908-ban tette közzé folytatásokban Ujvári Péter „Az új keresztény” című, utóbb önélló könyvként is megjelenő regényét. A kitérések ellen állást foglaló szerző az egyik negatív mellékszereplőn, Kollár Lajos személyén keresztül kapcsolta össze a vallásváltoztatás és az öngyűlölet kérdéseit. Kollár Lajos – eredeti nevén Keller Lájbis – ugyanis „Kimondhatatlan gyűlölettel gyűlölte néhai hitsorsosait. Azzal a gonosz gyűlölettel, aminővel csak a hitehagyottak gyűlölik a zsidót, ha végképp elvetemednek.” A regényíró nem minden kitérttel szemben tűnt ennyire kérlelhetetlennek, hiszen a számításból megkeresztelkedő főhőst, a zsidó érzelmeitől elszakadni nem tudó Littauer Manót rokonszenves vonásokkal is felruházta.

A kitérés és a vallási közömbösség kérdéseivel foglalkozott Blau Lajosnak, az Országos Rabbiképző Intézet professzorának „Önbírálat” címen a Magyar Zsidó Szemle 1903. évi évfolyamában megjelent esszéje, ami a belső kritikai hangok kapcsán mutatott rá a „zsidó antiszemitizmus” jelenségére. „Az önbírálat szép és hasznos erény, de a jelenkori úgynevezett művelt zsidók között, kik a zsidóságot sok esetben csupán azon ismeretségből ismerik, melyet vele nyolcnapos korukban kötöttek, ez az önbírálat öngyalázássá fajult, és alkalmas arra, hogy az összetartozás érzését gyökerestül kitépje a szívekből.” A megalapozott önkritika tehát legitim – mi más is lehetne –, csak ne lépjen át bizonyos „ízlésbeli” határokat.

A zsidó antiszemitizmus jelenségére reflektált Szász Zoltánnak a Pesti Hírlapban megjelent egyik publicisztikája. A cikk megírásának az volt az apropója, hogy abban az évben (1913-ban) adták ki magyar nyelven a tragikus sorsú zsidó származású bécsi gondolkodó, Otto Weininger „Geschlecht und Charakter” („Nem és jellem”) című értekezését. Szász szerint Weininger könyve kitűnő példája annak, hogy milyen „szertelen túlzásokat” termel az antiszemitizmus a zsidóság körében, hiszen a többi antiszemita – mármint zsidó antiszemita – „nem ilyen végletes, nem ilyen könyörtelen a saját fajával szemben.”

III.

E néhány kiragadott irodalmi példa annyit alátámaszthat, hogy a 20. század első harmadában már a beazonosítható társadalmi és lélektani jelenségek közé tartozott Magyarországon a zsidó antiszemitizmus, illetve öngyűlölet, jóllehet a politikai és társadalmi környezet az ankét idején lényegesen megváltozott a korábbi korszakokhoz képest. A változás előjeleit tükrözte a nagy világháború harmadik esztendejében a Huszadik Század című folyóirat nevezetes „A zsidókérdés Magyarországon” körkérdése. A megváltozott kontextus ugyanakkor a politikai és társadalmi antiszemitizmus első világháborút, illetve forradalmakat követő előtérbe kerülésével függött össze. Jóllehet, a Szövetség ankétja idején átmenetileg visszaszorult a numerus clausus törvény 1920-as elfogadása óta a kormányzati szinten is jelenlévő antiszemitizmus, a gazdasági világválság kedvezőtlen hatásai pontosan ebben az időszakban kezdtek érvényesülni Magyarországon.

S ennél a pontnál kanyarodjunk is vissza az 1931. november 17-i vitaesthez, amelynek anyagait az „Ankét az önantiszemitizmusról” című kiadványban tették közzé.

Kecskeméti György, az első előadó, a zsidóság belső meghasonlásában, illetve önmaga ellen fordulásában látta az önantiszemitizmus lényegét, rögtön hozzátéve, hogy ezt a jelenséget nem tekinti azonosnak az önkritikus és önirónikus megnyilvánulásokkal, hiszen az önkritikát a „zsidó erkölcsi egyéniség” nemcsak megtűri, hanem meg is követeli. Az önantiszemitizmus ezzel szemben a zsidó egyéniség belső meghasonlásával, önmaga ellen fordulásával azonosítható. Nemcsak azoknál a zsidóknál jelentkeznek ezek a belső konfliktusok, akik szakítanak a zsidósággal – vagyis felrúgják zsidó vallási és közösségi kötelékeiket –, hanem azoknál is, akik „zsidónak tudják és vallják magukat”, ám mégsem tudnak harmóniában élni zsidóságukkal. Kecskeméti úgy vélte, hogy „a mai európai civilizációban részes zsidóságban” alig akadnak olyanok, akik ne szembesültek volna ehhez hasonló konfliktussal. De ugyanerre a törvényszerűségre mutatnak rá a zsidó történelem korábbi korszakai is, hiszen mindenütt hasonló konfliktus – azaz a benső meghasonulás valamilyen formája – alakult ki, ahol a zsidóság „idegen civilizációval” érintkezett. Miután a zsidóság nép is és vallás is, minden olyan esetben, ahol „idegen etnikum veszi körül a zsidót”, megindult a zsidóság asszimilációja, „felveszi magába az egyetemes kultúra és civilizáció elemeit”, aminek következtében „belső konfliktusok egész sorával” kellett szembesülnie a gettóból kikerülő zsidóknak. Kecskeméti egyértelművé tette, hogy ezzel nem a közelebbről meg nem határozott asszimilációt kárhoztatja, vagy esetleg azt szorgalmazná, hogy a zsidóság a gettóból történt kiszabadulás után egyfajta önként választott gettóba vonuljon vissza, hanem mindössze arra akart rámutatni, hogy a modern kultúrába történő bekapcsolódással a zsidóságnak meg kell oldania és le kell küzdenie a csatlakozási folyamatok során esetlegesen felmerülő konfliktusokat. Amennyiben a gettó elzártságából kilépett zsidó azzal szembesült, hogy gyűlölet veszi körül, „könnyen jut el odáig, hogy a maga iránt való becsülést elveszítse.” Az esszé itt érkezett el Theodor Lessing zsidó öngyűlölettel foglalkozó kötetéhez.

A nácik által 1933-ban Csehszlovákiában meggyilkolt német-zsidó orvos-filozófus, Theodor Lessing 1930-ban jelentette meg „Der jüdische Selbsthaß” című, az öngyűlölet tipológiáját felvázoló, egyúttal hat „öngyűlölő” gondolkodó (közöttük Otto Weininger) portréját összefoglaló nagy hatású kötetét.

Kecskeméti György átvette Lessing háromosztatú öngyűlölet tipológiáját. Az évszázados múltra visszatekintő zsidó öngyűlölet egyik megnyilvánulási formájának a minden és mindenki feletti bíráskodás jogát önmagnak vindikáló „etikai abszolutizmus” tekintendő, amely végső soron önmagát fogja felemészteni. A zsidó öngyűlölet másik útja az „önmegtagadás”, azaz a zsidó minden hibáért önmagát teszi felelőssé s emiatt áldozza fel önmagát. Az önmegtagadásnak tehát a megsemmisülés a következménye. A harmadik utat „az önmagából való kivetkőzés”, a másokhoz való jellemzően külsődlegességekben megnyilvánuló hozzáhasonulás jelenti. Mindegyik út a „lélek pusztulását” fogja eredményezni.

Az öngyűlölet úgy küzdhető le, „ha elfogadjuk a zsidó életet, úgy s olyannak, amilyen, szeretettel.” Kecskeméti szerint Theodor Lessing gondolatmenete a maga teljességében csak a német zsidóság múlt- és jelenbeli helyzetének ismeretében érthető meg, hiszen másféle történelmi utat járt be a német zsidóság, mint a hazai zsidóság. Úgy vélte ugyanis, hogy a magyar zsidóságnak nem kell idegen testnek éreznie magát a hazai polgárságon belül, hiszen a 19. század folyamán a városi polgárság érzésben és nyelvben magyarrá válásában – a németajkú bürgerschafttal szemben – a zsidóságnak igen jelentős szerepe volt. Ebből következően nincs szüksége arra az itt élő zsidóságnak, hogy „úton-útfélen” hangoztassa magyarságát. Kecskeméti szerint a világháború után Magyarországon felerősödő antiszemitizmust a jellemzően gazdasági eredetű „konkurencia-mozgalom”, nem pedig a „faji misztika” táplálta. A magyar zsidóság modern polgári társdalomban elfoglalt helye a német zsidóság polgári társadalomban elfoglalt helyéhez képest kevesebb konfliktus forrásává is vált. Mindebből azt a közeljövő által vissza nem igazolt következtetést vonta le, hogy „[H]a van is magyar antiszemitizmus, a vele való szembekerülés nem támadja meg gyökerében a magyar zsidó öntudatát és önbecsülését.” Ha történtek is hibák a múltban, azokért nem tehető egyoldalúan a zsidóság felelőssé. Ám arra is figyelmeztetett, hogy a zsidó ne akarjon keresztény polgártársainál hangosabban és telibb torokkal magyar lenni, miként azt is szükségtelennek tartaná, ha a hazai zsidók megtagadnák a közösséget a világ zsidóságával, különösen a keleti zsidókkal, akikre olykor-olykor már a „hecc-antiszemiták” szemével tekint. A modern társadalomba belépő zsidó gyakorta arra a kérdésre sem talál választ, hogy tulajdonképpen miben is áll a zsidósága, hiszen a vallás formáit már nem tartja kötelezőnek magára nézve. A zsidóság leggyakoribb belső konfliktusa pedig erre a kérdésre vonatkozott. Kecskeméti György szerint a zsidóság pozitív tartalmára elsősorban a nevelésnek kell rámutatnia. Ez a pozitív tartalom pedig a prófétai eszmében, a zsoltáros érzésben, a történeti értékekben, avagy újabban a zsidóság palesztinai törekvéseiben mutatkozik meg. Az előadás üzenete világos és egyértelmű: az önantiszemitizmus legfőbb ellenszere a zsidóság pozitív üzeneteinek a nevelés általi tudatosításában rejlik.

Schächter Antal ideggyógyász a lélektani szempontok alapján közelített az önantiszemitizmus problémájához. A zsidóság akár maró öngúny formájában jelentkező kritikai hajlamát Kecskeméti Györgyhöz hasonlóan nem azonosította az önantiszemitizmussal, hiszen az öngúny „egészséges lelki jelenség” is lehet, amennyiben esztétikai és etikai szempontból egyaránt káros dolgok ellen irányul. Az önantiszemitizmus – önaverzió – jelenségét az előadó az egyéni sorsokban manifesztálódó megoldatlan önértékelési krízis következményei közé sorolta. Az egyéni önértékelés alapja az adleri individuál-pszichológiai megközelítés szerint a közösségérzet, vagyis a társadalomban élő embernek az a tudata, hogy magához hasonló emberek között élve és azok mintájához igazodva ugyanúgy él, mint a többiek, egyúttal abban reménykedik, hogy sikerül elnyernie a vele egyenértékűek kölcsönösségi alapú támogatását is. E közösségérzet stabilitásában viszont zavarok állhatnak elő. A közösségérzet megrendülése függhet magától az egyéntől, amennyiben „nem érzi magát a közösségre méltónak”, de lehet oka maga a közösség is, „melynek kapacitása nem alkalmas az egyén befogadására”.  Schächter véleménye szerint a „zsidó lélek” két olyan tulajdonsággal is rendelkezik – az absztrakcióra való hajlandósággal, valamint a temperamentumból fakadó tettrekészséggel –, amelyek alkalmasak lehetnek a zsidóság felé irányuló közösségérzet meglazítására. Az asszimiláció útjára lépő zsidóság ugyanakkor „nem tűri meg a saját lelkében azt a feszültséget […], mely a régi és az új példakép […] között fennmarad, kényelmetlennek, sőt tűrhetetlennek érzi és igyekszik azt valami úton-módon kiküszöbölni.” Szélsőséges esetben régi közösségével szembe is fordulhat. E folyamatok betetőzéseként alakulhat ki a zsidó öngyűlölet, azaz belső meghasonlás, „mely annál tragikusabb, minél őszintébben és mélyebben érző lelket ér utol”.

A zsidó önaverziónak a megnyilvánulási formáit Schächter az öngyilkossághoz vezető öngyűlölettel, a szélsőséges életformák közötti kapkodó életvezetéssel, valamint bizonyos társadalmi csoportok életformájának a nevetségességig hasonlatos utánzásával azonosította. Lélektani szempontból arról van szó, hogy az egyén anélkül kísérli meg a régi közösségből az attól sokban eltérő új közösségbe történő átlépést, hogy számot vetne azzal, vajon a külső körülmények és a saját lelki adottságai mennyiben teszik ezt a váltást lehetővé. Az önantiszemitizmus létrejöttében azoknak a torz nézeteknek is szerepük lehetett, amelyek a zsidó vallást zsarnoki, elavult, haladásellenes színben igyekeztek feltűntetni. Az előadó végezetül a segítség lehetőségeire is utalt, amennyiben Kecskemétihez hasonlóan „a helyes szempontok után igazodó neveléstől” remélt megoldást. Jelesül egy olyan – részleteiben be nem mutatott – zsidó neveléstől, amely a „zsidó lelket” képes minden helyes és méltó élethelyzetre és életfeladatra felkészíteni.

Sós Endre meglepő módon az önantiszemitizmust sokkal nagyobb bajnak találta az antiszemitizmusnál, jóllehet rövid hozzászólása elején éppen azt ecsetelte, hogy tapasztalatai és ismeretei alapján Franciaországban, Ausztriában, Németországban, továbbá lengyel és román földön is egyre gyakoribbak a zsidóellenes megnyilvánulások. Mégis úgy vélte, hogy „az antiszemitizmustól nem kell megijedni”, hiszen a zsidóság elég sokat kibírt „Jeruzsálem pusztulásától, a spanyol inkvizíción keresztül, Orgoványig.” A nyílt ellenséggel szemben viszont nehezebb legyűrni azokat, akik a saját soraikból, orvul támadják meg a zsidóságot. Sós úgy gondolta, hogy amennyiben a zsidó kultúra és civilizáció kincsei ismeretessé válnak a zsidó tömegek előtt, „akkor ezek az emberek is büszke öntudattal és felemelt fővel fognak járni.” Nemcsak az antiszemitizmus, hanem az önantiszemitizmus ellen is háborút kell tehát viselni. Ennek módja pedig nem lehet más, mint az öntudatos, hithű, önmagát megbecsülő zsidóság nevelése.

Az áttekintés végén egy „iker” kiadványra szeretnénk hivatkozni. Sass Irén írónő szerkesztésében jelent meg az „Önantiszemitizmus” című füzet, amelynek szerzői között találjuk az ankéton felszólaló előadókat is. Sós Endre „A gettó önkéntesei” címen megjelenő esszéje mutat kisebb-nagyobb eltéréseket az ankét alapján megjelent kiadványban közzétett szöveghez képest, hiszen abból kimaradtak a zsidó közéleti elitet bíráló észrevételek. Az önantiszemitizmus kapcsán ugyanis Sós a következőket írta: „A zsidók önantiszemitizmusa érvényesült a politikában is. A zsidók önlebecsülése okozta, hogy felekezetünk tagjai mindig vonakodtak a különvélemény képviselőihez csatlakozni, és majdnem mindig a hatalom urai mögé sorakoztak fel. Nagyon boldogok voltak, ha a mindenkori kormányzók kezet fogtak velük.”

Az „Önantiszemitizmus” című kiadvány további érdekességei közé tartozik, hogy két makulátlan, az antiszemitizmussal szemben következetesen fellépő közéleti személyiség, Rupert Rezső országgyűlési képviselő, valamint a korábban már idézett Szász Zoltán író-újságíró esszéit is tartalmazta.

***

Az önantiszemitizmusról szóló ankét jelentősége mindenekelőtt abban rejlik, hogy a neológia szellemi vezetői végre – még ha kissé megkésetten is – felismerték a zsidóság körében jelenlévő öngyűlölettel szembeni szervezett és módszeres fellépés szükségességét. A megkésett fellépés kezdő lépéseit a diagnózis megállapítása, valamint a szimptómák beazonosítása jelentette. A vitaesten elhangzott előadások, még ha eltérő szempontok és irányok alapján vizsgálták is az önantiszemitizmust, a jelenséggel szemben alkalmazandó terápiát egyöntetűen a nem rövidtávú programként megvalósítható öntudatos zsidó nevelésben látták. Az ankétokat is szervező Magyar Zsidóság Hitvédelmi Szövetsége aktuális és kényes kérdések orvoslását tűzte zászlajára, azonban a történelem nem biztosított kellő időt a Szövetség számára, hogy cselekvési programját maradéktalanul meg is valósíthassa.

Az írás jegyzetekkel, hivatkozásokkal ellátott, bővebb változata a közeljövőben honlapunkon (www.szombat.org) lesz olvasható.

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]