Alain Finkielkraut: A Másság nevében* Reflexiók az eljövendő antiszemitizmusra

Írta: Szombat - 2010-10-06 Rovat: antiszemitizmus

1. ÉBERSÉGEK

Ötven éven át a nyugati zsidókat óvta a nácizmus pajzsa. Hitler – ahogy azt Bernanos1 írta – valóban szégyenbe hozta az antiszemitizmust.

Azt hittük, ez a szégyen végleges. Ám talán csak átmeneti volt. Azt hittük, végleg a miénk, de most visszatekintve úgy tûnik, csak haladékot kaptunk. És éppen Franciaországban, ahol a legtöbb zsidó él, zárul le ez az átmeneti korszak legbrutálisabban. Zsinagógákat gyújtanak fel, rabbikat inzultálnak, temetőket gyaláznak meg, a közösségi intézményeknek, de még az egyetemeknek is le kell takarítaniuk nappal az összefirkált falakat, éjjel a mocskos feliratokat. Bátorság kell a kipa viseléséhez a párizsi metróban, meg azokon az elvadult helyeken, amit érzékeny városnegyednek hívnak. A cionizmust egyre több értelmiségi kriminalizálja; a Soá tanítása lehetetlenné válik abban a pillanatban, mikor kötelezővé teszik; az antik világ felfedezése nyomán a gyerekek a hébereken gúnyolódnak; a „piszkos zsidó” felirat (iskolás zsargonban) újra feltűnik majd minden iskolaudvarban. A zsidók szíve nehéz, a háború óta most először félnek.

Ebben a félelemben furcsa módon keverednek az ismétlődés és az elképedés ellentmondásos érzései. A rémület érzése nagyon is otthonos, mert ezeknek az incidenseknek mind megvan az előzményük, hajdani támadások emléke visszhangzik, és régi sebeket tép fel; a zsidók gyűlöletében minden emlékeztet valamire. S ők, letaglózva, hajlamosak azt gondolni: „Alighogy véget ért, kezdődik elölről… A múlt nem múlt el. A szigorú elvek ráncaiban megbújva halottnak tettette magát, várva, hogy eljöjjön az ideje. És most itt van. A tabukat felforgatják, az önként vállalt cenzúra megszűnik, felpattan a zár: ötven év elmúltával a pokol kilép a purgatóriumból, a gonosz megrázza magát és kisétál a szabad levegőre. „Régi démonok, új viták”: magától értetődő címe ez annak a – Nyugat antiszemitizmusáról szóló – nemzetközi kollokviumnak, melyet New Yorkban a YIVO zsidó intézet rendezett 2003. május 11. és 14. között. A találkozó bevezető szövege ekképp csattan: „Számos megfigyelő szerint az elfojtott hirtelen felszínre tört. Az európai politikát, társadalmat és kultúrát úgy tűnik, újra eltorzította legősibb és legalantasabb előítélete.”

A megfigyelőknek kétségkívül igazuk van: az antiszemitizmus nem új eszme Európában. Ennek ellenére tévúton járnak, s mi eltévedünk velük együtt, ha a mostani történetet a hajdani mintájára értelmezzük, mint arra a történelmi tapasztalat sarkallna. Ha déjá vu érzéseinknek engedünk, bölcsnek látszhatunk, de valójában nyitott szemmel álmodunk. Ha felidézzük a tudattalant, annak változtathatatlan ritmusú, periodikusan ismétlődő elvadulásait, a könnyebb utat választjuk. Amikor visszatérésről beszélünk, régi sémákba zárjuk az új démonokat. Új démonok, régi sémák: ha szembe akarunk nézni a valósággal, el kell fűrészelnünk a régi gondolkodás börtönének rácsait. A zsidók megszokták a legrosszabbat, „lelküket nem lepi meg semmi”, mondja Leon Wieseltier, a The New Republic irodalmi rovatának felelőse, Rebecca Westet idézve. Kétségkívül, ez itt a gyenge pont: a most elkövetkező világ megértése meglephető lelket igényel. Nem elegendő megszabadulni az illúzióktól, ha el akarunk jutni az igazsághoz. A borúlátás nem jogosít fel a restségre: a rossz újságok is újságok; a démonok is megbújhatnak korunk virágai között és ordíthat róluk az ártatlanság. Mik a mai Európa alapjai? Vajon a kultúrára épül, azaz néhány halhatatlan közös csodálatára, mint Dante, Shakespeare, Goethe, Pascal, Cervantes, Giotto, Rembrandt, Picasso, Kant, Kierkegaard, Mozart, Bartók, Chopin, Ravel, Fellini, Bergman? Beilleszkedik egy dicsőséges történelemi folyamatba? Méltatni akarja a közös ősöket? Nem. Szakít a véres történelemmel; és csak azt érzi kötelességének, hogy a radikális gonosz emlékezetét őrizze. A sokk nyomán, amit Hitler okozott, a mi Európánk nem elégszik meg azzal, hogy megbélyegzi az antiszemitizmust, hanem mintha megszabadult volna önmagától, odaadó humanizmusa elutasító humanizmussá vált, melyet ez a rövid fogadalom fejez ki: „Soha többé!” Soha többé hatalompolitikát. Soha többé birodalmat. Soha többé háborúskodást. Soha többé nacionalizmust. Soha többé Auschwitzot. Az idő múlásával Auschwitz emléke csöppet sem halványult el, ellenkezőleg: megszilárdult, beágyazódott. Az esemény, amely ezt a nevet viseli, írja teljes joggal Francois Furet, „mindinkább a demokratikus tudat negatív kísérőjének alakját öltötte és a Gonosz megtestesüléséét, ahová ez a negáció vezet.” Miért pont a Holokauszt? Miért Auschwitz és nem más, doktrinérek által végrehajtott roppant mészárlás, más művei a gyűlöletnek? Azért, mert a demokratikus ember, az Emberi Jogok embere – ô éppen bármelyik ember lehet, akárki, az első jöttment, elvonatkoztatva származásától, szociális, nemzeti vagy faji helyzetétől, függetlenül érdemeitől, szolgálataitól, tehetségétől. Amikor kikiáltotta az Uralkodó Faj jogát, hogy megtisztítsa a földet az ártalmasnak ítélt népektől, a nácik bűnös krédója – és csakis ez – nyíltan az egyetemes emberiséget vette célba. Ahogy Habermas írja: „A haláltáborokban valami olyasmi történt, amit azelőtt egyszerűen senki sem gondolt volna elképzelhetőnek. A szolidaritás mély szféráját érintették ott, mindazok között, akik emberi arcot viselnek”. Egyébként éppen emiatt, és nemcsak a nácik elleni háborúban való részvétel okán, érezte magát a sértetlen Amerika feljogosítva, a lerombolt Európához hasonlóan, hogy felépítsen fővárosa szívében egy Holokauszt múzeumot, és ezt nemzeti irányjelzőnek tegye meg. A másik ember ellen indított módszeres és példátlan támadás, melynek Európa volt a színtere, minden más politikai közösségnél inkább Amerika számára jeleníti meg önmaga kifordított képét. Az újvilág demokráciája ennyiben sajátos: hogy tudniillik nem csupán alkotmányos: egylényegű a nemzettel. Ebben a Régi Rend nélküli hazában nincs lehetőség a politika rendszer és a haza közötti különbségtételre, az identitás a Szabadságszoborban ölt testet. Igaz – és ez a legkevesebb, amit mondhatunk – Amerika nem mindig állt önmeghatározása magaslatán: egy Rabszolgaság-múzeumnak kétségkívül helye lenne Washingtonban. Ennek ellenére hiba lenne azzal gyanúsítani az Egyesült Államokat, hogy saját gyarlósága elől kényelmes módon egy távoli népirtást felemlegetve próbál menekülni. Őszinte botránkozás és szent irtózat inspirálta ennek az emlékhelynek a megépítését. Amiként erre határozott hangon emlékeztetett is az építéssel megbízott tanács: „A Holokauszt egyetemes jelentéssel bíró esemény, melynek különleges jelentősége van az amerikaiak számára. Tetteikkel és szavaikkal a nácik az amerikai nemzet alapeszméit tagadták”. A demokratikus Amerika és a demokratikus Európa egyaránt a Soára való emlékezésből merítik közös alapelveiket. De van egy különbség: Amerika győztes; Európa viszont három szerepet is egyesít: a győztesét, az áldozatét és a bûnösét. A végső megoldás az ô területén zajlott, ez a döntés az ő civilizációjának terméke; cinkosokra, segédcsapatokra, végrehajtókra, szimpatizánsokra lelt, és még nyilvános védelmezői is akadtak, jóval Németország határain túl. A demokratikus Európa felülkerekedett a nácizmuson, de a nácizmus európai. Az emlékezés figyelmezteti Amerikát küldetésére, Európát pedig törékenységére. Megerősíti az újvilág krédóját, az Óvilágot pedig megfosztja minden pozitív hivatkozási alaptól. Az emlékezet az utóbbi számára szakadék, előbbi számára megerősítés. Egyszerre táplálja az amerikai patriotizmust és az európaiak irtózását az eurocentrizmustól. A mai Európát az tartja össze, hogy elutasítja a háborút, a hegemónizmust, az antiszemitizmust, lassanlassan mindazokat a katasztrófákat, melyeket maga érlelt meg, a maga által teremtett intolerancia vagy egyenlőtlenség minden formáját. Amíg az amerikai „Soha többé” őrszeme a külső fenyegetések felé tekint, a posztkriminális Európa, Camus szavaival élve, egy „bűnbánó bíró”, aki minden öntudatát a megbánásából meríti, és szünet nélkül szemmel tartja önmagát. „Soha többé »csak én«!” – ígéri Európa és ezt véresen komolyan veszi. A demokratikus Amerika harcol ellenségeivel; Európa hadakozik fantomjaival. Az éberségre való felhívás ott a szabad világ védelmét jelenti (miközben néha nem sokat hederítnek az eszközökre), itt pedig az elnyűhetetlen transzparenst: „A fasizmus nem tör át”.

2. RÉMÁLOM

Barna hajnal: ez a könyvnek a címe, amely tavaly a legnagyobb sikert aratta Franciaországban. A szerző, Franck Pavloff ismeretlen, a kiadvány nem kapott semmilyen kritikai recenziót, de szóbeszéd útján terjedt az üzenet, és a mű több százezer példányban fogyott el. Az épületes és könnyen érthető tanmese két srác történetét meséli el 12 oldalon, két jópajtásét, akik – sem hősök, sem gazemberek nem lévén – megteszik, amit az Állam megkövetel tőlük, hogy békességük legyen. Az Állam pedig azt kéri a lakosságtól, hogy altassa el az összes nem barna háziállatot. Így hát az egyik feláldozza a kutyáját, másik a macskáját. Kicsit meglepődnek ugyan, de engedelmeskednek. Ellenkezés nélkül elfogadják azt is, hogy a könyvtárakból visszavonják azokat a könyveket, melyekben a „kutya” és a „macska” szó a „barna” jelző nélkül szerepel. De ekkor új kihágás jelenik meg a törvénykönyvben: nem barna kutya vagy macska múltbéli birtoklása. Letartóztatják őket. Ennyi a történet.

Amikor 2002. április 21-én, általános megdöbbenésre Le Pen, a Nemzeti Front jelöltje megverte Jospin-t, a szocialista jelöltet, és bejutott a francia elnökválasztás második fordulójába, a Barna hajnal olvasói megborzongtak. „Helyben vagyunk, gondolták, az apokalipszis már úton van. Ha nem reagálunk haladék nélkül, holnap már barna hajnalra ébredünk”. Mivel a valóság tökéletesen egybeesett az éberség előírásaival, kimentek az utcára, lázadva, de ragyogva és büszkén, hogy pontosan érkeztek a Fenevaddal való találkozóra, ellenben a régebbi, nemtörődöm, közönyös, belenyugvó és végül azonosuló generációkkal. Május elsején a legkülönbözőbb származású és felekezetű gyerekek, fiatalok, felnőttek százezrei vonultak fel Párizsban és vidéken, csordultig telve antifasizmussal: „Kedvünk lett volna azt énekelni: Szeretünk, Le Pen – nyilatkozta őszintén az egyik tüntető. – Felébresztett bennünket. Aludtunk, unatkoztunk. Most mindenkinek mosoly ül az arcán”.

Valóban, soha május elseje nem volt még ennyire elszánt, ennyire sokszínű, ennyire gimnazista módon ujjongó, ennyire pezsgő. Soha kitörő öröm és komolyság ennyi elszántsággal átitatva nem dübörgött át a városok utcáin. A fenyegető kataklizma megrémít, a történelem pedig kötelez – eggyé olvadt az eufória és a rémület. A pillanat egyszerre volt drámai és eksztatikus. Ellenállás és elszánt erő egyesült, egyetértés uralkodott, ragyogott a humanizmus. A társadalom egyetlen ívet alkotott, olyan volt, mint egy szivárvány. Ünnepi komolyság sugárzott az arcokról. A mosoly a rengeteg arcon azt fejezte ki: harcunkkal elértük, hogy az életünk könnyebbé vált, felülemelkedtünk a mindennapok banalitásán, erkölcsileg a múlt emberei felett állunk. Megfelelünk a kihívásnak – mondta ez a mosoly – nem hagyjuk magunkat. Maurras és Pétain jól teszik, ha vigyáznak: a sokszínű tömeg fölkel és megvédi a köztársaságot. És a mozgósítás meghozta gyümölcsét. A fölkelt tömeg győzelmet aratott. Öt nappal később, az urnáknál földre sújtották a Fenevadat, a „tarka Franciaország” fölülkerekedett a szörnyetegen és a protestálók mosolya elégedett mosollyá változott.

Mivel természetesen én is a republikánus többséggel szavaztam, osztozom annak elégedettségében. Mint a Barna hajnallal szembeszálló tömegek, én is megkönnyebbültem, átérzem a rokonszenves emberek győzelmi mámorát a korlátoltak felett – de nem túlságosan, mert ma a győztesek nehezítik meg a zsidók életét. Persze nem mindannyian, de az elmúlt tragédiák összezavarták annak a lelkét, aki nem ismeri fel: a gyűlölet az ő táborukban virágzik, és nem a Vichy-hívek között. A mosoly, és nem a grimasz táborában. A humánus emberek, nem pedig a barbárok között. A sokszínű társadalom, nem pedig az etnikai nemzet táborában. A megbecsülés, és nem az elutasítás táborában. A bűnbánó, „Soha többé »csak én«!”, és nem a (szégyenletes) „Először a franciák!” táborában. A feltétlenül elfogadott Másság hívei, nem pedig a korlátolt kispolgárok között, akik csak a Hasonlót szeretik.

3. A MEGCSALT SZERELMES PANASZA

Amiért a zsidókat manapság felelősségre vonják, az már nem a francia (vagy az európai) identitás megrontása, hanem a mártíromság, amivel ők sújtják, vagy nevükben sújtani hagyják, a palesztin másságot. Nem ítélik már el a zsidók kozmopolita elhivatottságát, ellenkezőleg, inkább dicsőítik, és – nekikeseredett indulattal – azt vetik szemükre, hogy elárulják azt. Nosztalgiával emlegetik, hogy a zsidóság már nem olyan, mint volt – néhány igaz ember, néhány másként gondolkodó, tiszteletre méltó kivételével, akik mint megszállott próféták, nem hagyják magukat megfélemlíteni, akik, vállalva minden veszélyt, helyénvalóan gondolkoznak. Ma már korántsem kérdőjelezik meg a zsidók nyugtalanító idegenségét, inkább csatlakoznának hozzá – éppen akkor, amikor a zsidók elhagyják régi önmagukat. A zsidók, mily sajnálatos! időszerűtlen módon asszimilálódnak, pálfordulásukkal a bálványimádás bűnébe estek, egyetlen Helyet tartanak szentnek, miközben a felvilágosult nagyvilág túllép a határokon, és tömeges vándorútra indul. A zsidókat, ezen örök vándorokat nem vádolják már Európa gyökereinek pusztításával, hanem épp azon sajnálkoznak, hogy későn jövőként visszaestek abba az autochton állapotba, ahol az európaiak akkor voltak, amikor a lelkifurdalás még nem szorította vissza egójukat és nem késztette őket arra, hogy az egyetemes elveket a területi sérthetetlenség fölé helyezzék.

A katolikus egyházzal, amely bocsánatot kért mulasztásból, közömbösségből vagy erőszak útján elkövetett bűneiért, Barbara Spinelli, olasz
újságírónő, egy 2001 novemberében megjelent, jelentős visszhangot kiváltó cikkében szembeállította a mea culpa nélküli zsidóságot: „Ha van valami, aminek hiányát érezzük a zsidóságban, az pontosan ez: mea culpa azon tömegek és egyének irányába, akiknek vérükkel vagy száműzetéssel kellett fizetniük azért, hogy Izrael létezhessen”. Következésképp, Barbara Spinelli szerint semmi nem gátolja a mai zsidóság agresszív és barbár törekvéseit. Semmi lelkifurdalás nem szab gátat önelégültségének. Semmi nem áll annak útjában, hogy akaratát érvényesnek gondolja. Minden nép, minden állam, minden intézmény és minden céh szembenéz a múlttal, és érdemei mellett felsorolja tévedéseit is. Mindannyian tiltják, hogy bárkinek a megvetésére neveljenek és elszántan űzik a bűnbánat pedagógiáját. Mindannyian megvallják elkövetett, vagy elkövetni hagyott bűneiket. Mind elismerik, hogy a dolgok sötét oldalában is volt részük. Mindenki alázattal elfogadja a bűnösség civilizáló terhét. Mind megtanulják, hogy reflexív távolságtartással tekintsenek magukra. Mindannyiuk számára becsületbeli ügy, hogy kilépjenek saját magukból, és vad életerejüket korlátok közé szorítsák. Mindannyian szembeszállnak a bennük szunnyadó nácival. Mindannyian másnaposak. Mindenki, csak a zsidók nem. Ők az emlékezés és a jóvátétel kötelességét meg sem érzik. Büszkék arra, hogy ők az Öreg Kontinens Felettes énje, és elfelejtik, hogy nekik is van felettes énjük. Elkényeztették őket a sok bocsánatkéréssel, s úgy érzik, nekik nincsenek kötelességeik.
Szuverén hatalmuktól megrészegedve, nemzetállami létükbe belehabarodva, a nemzetállamok nagy és bűnbánó dekonstrukciójának korában ők az egyetlen nép – jelenti ki Spinelli – mely az abszolút szabadság állapotában él. Ami annyit jelent, hogy úgy hasonlítanak a hajdani antiszemitákra, mint egyik tojás a másikra, s szerepüket minden zavar nélkül átveszik. Ahogy Barrès2 Dreyfust egy másik faj képviselőjének tekintette – jelentik ki ma a bűnbánat bajnokai – akképpen Izrael megátalkodottan áthágja az emberiség vallását, ahova Európa megtért, miután antiszemitizmusának tudatára ébredt: „Bárki, aki egy ember életére, szabadságára, méltóságára tör, a borzalom érzésével tölt el minket, s ez mindenben hasonlít arra, amit a hívő érez, ha idoljának meggyalázását látja” – írta Durkheim, hogy igazolja Dreyfus melletti kiállását. És a politológus Emmanuel Todd ma megállapítja (vagy legalább úgy hiszi): „Az izraeliek egyre növekvő képtelensége, hogy az arabokat általában emberi lényeknek tekintsék, evidencia minden tévénéző és újságolvasó számára”.

Csakhogy, amint azt Michael Walzer amerikai filozófus világosan kimutatta az amerikai Dissent magazinban megjelent cikkében (melyet egyetlen francia folyóirat sem tartott érdemesnek lefordítani): izraeliek és palesztinok között nem egy, hanem négy háború is folyik. A palesztin felőrlő háború a zsidó állam kipusztításáért (amelyet az öngyilkos merényletek éppúgy tanúsítanak, mint a visszatérés jogának követelése); a palesztin háború egy független állam megteremtéséért Izrael mellett; az izraeliek háborúja országuk védelmében, annak biztonságáért; és az izraeliek háborúja a települések megerősítéséért és a ’67-ben elfoglalt területek legnagyobb részének megtartásáért. Úgy tűnik, „minden tévénéző és újságolvasó” vak, mert nem látja ezt a négyféle valóságot (és az ezeket kísérő két belháborút) és csak az üldözők monoton és tűrhetetlen akcióinak evidenciáját figyelik megbotránkozva. A konfliktus szünet nélküli mediatizációjának hála, az első sorból figyelhetik az eseményeket: egyetlen folytatást sem mulasztanak el, mindent látnak, miközben – akárcsak Emmanuel Todd – semmit sem látnak abból, ami van. Tekintetükkel végigsöpörnek az eseményeken, ahogy söpréskor a port kavarják fel. Mi ez: rosszindulat? Gyilkos humor? Nem: a radikális rossz üldözése, egalitárius düh, toleranciakultusz. Lényük legtiszteletreméltóbb részéből következik ez az optikai csalódás, amelyhez ragaszkodnak.

Attól féltünk, hogy az utolsó szó is a felejtés homályába vész, és íme, egy betegesen túltengő emlékezettel állunk szemben, mely elnépteleníti a földet, és egy végletesen leegyszerűsített univerzumban csak a két archetípust hagyja életben: a nácit és az áldozatot. Féltünk, hogy megmarad, vagy újra felbukkan a faji gyűlölet, és e félelemből egy burjánzó Anti-rasszizmus született, mely minden drámát – jelenkorit és történelmit egyaránt – újrakódol az elfogadás és a megbélyegzés alternatívái szerint. Olyannyira kívántunk kifogástalannak mutatkozni és elkerülni, hogy megismétlődjön a történelem, hogy mindenfelől a történelmet láttuk ismétlődni. Megesküdtünk: „Ezt soha többé!”, olyan szenvedéllyel, olyan meggyőződéssel, hogy végül már szünet nélkül csak ezt láttuk, s az emberi magatartásformák végtelen gazdagságát igába hajtottuk és egyetlen nagy ellentétpár fényében vizsgáltuk: szolidaritás vagy kirekesztés, nyitottság vagy etnocentrizmus. Egyszóval: olyannyira aggódtunk a Másságért, hogy a Másság alakja végül kitörölte az ellenség alakját. A palesztinok már nem az izraeliek ellenségei, hanem a velük szemben álló Másság. Hadban állni az ellenséggel: emberi lehetőség. Harcolni a Másság ellen: emberiség elleni bűn. Az első
esetben politikai viszonyról van szó, ami kompromisszummal is rendezhető, minden maximalista törekvés ellenére. A másodikban rasszizmusról van szó, és mindennek, ami rasszista, el kell tűnnie. Az ellenség, bármily ádáz is a küzdelem, az általunk elismert táborban foglal helyet, míg a rasszista szavaival és tetteivel kizárja magát onnan. Az ellenség követeléseivel, sérelmeivel és még történelemértelmezésével is hagyhat teret a megegyezésre. A rasszista követelései sokkolóak, sérelmei méltatlanok, és létezésének skandaluma büntetésért kiált. Konklúzió: ott, ahol a morál teljesen átveszi az ellenség helyét, utóbbi a Másság ellenségének – azaz az emberi nem ellenségének – démoni formájában fog újra feltámadni. Ettől kezdve nincs helye semmiféle tárgyalásnak: ez jóvátehetetlen, s a törvény is ennek megfelelő lesz.

A bűn és a kiszolgáltatottság emlékétől áthatva, szilárdan megvetettük lábunkat és úgy vártuk a gonoszt: itt már az antirasszizmus osztogatja csapásait, itt a legjobb szándékok rossz tettei lepleződnek le. Maga az emlékezés parancsa kövezi ki, erényesen, az ideológia poklába vezető utat.

4. A VILÁG
NYOMORÚSÁGA

Mint minden zsidó értelmiségi, mint minden látható zsidó, mostanában én is kapok kellemetlen leveleket. A 2002. április 7-i antiszemitizmus és terrorizmus ellenes tüntetés után egy felháborodott hölgy ezt írta nekem: „Végig kellett néznem, ahogy a rendőrség megmotozza azokat, akik át akartak menni az izraeli zászlók tömegén, amiket fiatal, kék-fehér sapkás, szent joguktól eltelt, túlfűtött fiatalok lengettek. A téren egy alig tíz éves kis „félvér” azt kiabálta láthatóan megrémült társainak, akik igyekeztek őt visszatartani: »Bárcsak lenne egy kalasnyikovom, megmutatnám nekik!«. És jól tudtam, hogy közelebb érzem magam ennek a kis szerencsétlennek az igazához, mint az összes fiatalhoz, akik önelégülten, megvetéstől eltelve és bután ünnepeltek, kék-fehér sapkáikban”.

A szóban forgó „kis szerencsétlen” még nem fogott kalasnyikovot. Minden valószínűség szerint nem is fog majd, és megmarad a szóbeli provokációknál. Ám ez a perspektíva sem túlságosan megnyugtató, mert a nyelv, amit maga körül hall, és amit beszélni kezd, az iszlámizmus nyelve, és nem a progresszióé. Az osztályharc neki semmit sem mond, de a dzsihád magával ragadja. Hősei vallási alakok, és nem a forradalom ikonjai: inkább Szaladin, mint Spartacus vagy Che Guevara. Másik világban él, és ami már most feldühíti, az nem a világ proletárjait nyomasztó kapitalizmus és imperializmus, hanem a világ muzulmánjainak megalázása. Úgy nevelték, hogy Izraelt, mint az iszlám világ húsába szúró fájdalmas tüskét, harapást tekintse. Már nem is anticionista, mert a zsidók az ő szemében és szavaiban – itt, vagy bárhol máshol – csak zsidók és semmi egyéb.

De a lázadó gyermek hiába fordul el a progressziótól, a progresszió hívei ezt nem hallják meg, és változatlan odaadással, mindent átható szeretettel dicsőtik lázadását. Ő maga a Másság, levélíróm, Madelaine Gaudin szerint. És a még mindig termékeny öl, melyből a szörnyű Fenevad előjött, semmiképp sem hozhatja a világra a Másságot. A Másság és a szörnyeteg ontológiailag összeférhetetlenek. A szörnyeteg a Másság bőrét akarja, a Másság a szörnyeteg zsákmánya. A szörnyeteg ingerlékeny, a Másság érzékeny. A Másság ártatlan, és ha nem az, ha aljas dolgokat mond, és nyíltan ellenségként viselkedik, az mindig csak jogos védekezés; ha alávaló tetteket követ el, akkor ez reakció a reakciós szellemiségére, az apartheid biztonsági intézkedésekre, praktikákra, aminek áldozata; ha felmérgesedik, ez azért van, mert a kizsákmányolás és a kirekesztés kisemmizi, csavargóvá teszi és örökös párialétre kárhoztatja; ha gyűlölködik (mint mondtuk), és emberek halomra lövöldözéséről álmodozik, ez azért van, mert jogait sárba tiporják Franciaországban és testvéreit meggyilkolják Palesztinában; ha hirtelen fanatikussá vagy bűnözővé válik, ezt megalázott léte váltja ki belőle, amire a Gaudin-félék vagy a „cionisták” kárhoztatják. Az előbbiek tisztában vannak méltatlan voltukkal; bűnbánó bírókként a mellüket verik; az Ugyanolyanság képviselői illően bánják bűneiket; a tősgyökeres franciák úgy kúrálják ki bennszülött arroganciájukat, hogy a nemzeti történelem minden ikonját megvizsgálják és leltárba veszik. Egy országban születtek, ezért a tarkaság megváltására vágynak. Meg vannak keresztelve, de fújnak a plébánosra és az iszlám fátylat pártolják az iskolában. Kényelmetlen nekik apáik öröksége, ezért kivetik magukból a törzsiséget és befogadják Európát, a nagyvilágot, a bolygókat, és mit sem adnak saját múltjukért, amit a kokárda, a katonaság, a kolonizáció és a kollaborálás fémjelez. Ellentétben persze a „cionistákkal”, akik Izrael etnikai, vallási tisztaságát védik, azaz Saront, azazHitlert támogatják, tanúságot téve az egyetemes erkölcs iránti érzéketlenségükről.

Hitler mindenütt jelen lévő árnyéka szégyenbe hozta az antiszemitizmust – ha ezt a jogok birtokosai hangoztatják – és kiszolgáltatta Izrael nevét azok dühödt figyelmeztetéseinek, akiknek csak a szégyenük van. Másképpen szólva: ha igaz az, hogy a népirtás végleg és visszavonhatatlanul diszkreditálta Edouard Drumont3 ostromlott várról szóló vízióit – mint azt a La Grand Peur des bienpensants4 szerzője elismerte – Bernard Lazarenak5 ebbôl nem sok haszna volt. A hajdani dreyfusard, a Cionba való visszatérés egyik első szószólójának követői ma gyakran éppúgy nacionalista és reakciós szégyenbe süllyedtek, mint a „Franciaország a franciáké” szlogent feltaláló szerző epigonjai. Nyugtalanító, hogy egyszerre állítják pellengére a francia zsidók nagy részét és a francia ideológia hajdani démonait. De meglehet, hogy az e mögött lakozó gondolat végül is nem olyan új, ifjonti, eredeti. Meglehet, hogy visszanyúl – túllépve a rövid időszakon, amikor a Nyugat a rasszizmus nyelvén beszélt – ahhoz a diskurzushoz, mely azzal vádolta a kiválasztott népet, hogy a többi nemzet felett állónak hiszi magát és visszautasítja a jó hírt, minden emberi lény közös identitásának örömhírét. Lehet, hogy a „hús szerinti” zsidóság antik kori elítélése annak partikularizmusa, kizárólagossága, nemzeti önzése, s – a nácizmus egyre áthatóbb traumája nyomán újraéledő – zárt testvérisége miatt új és ellenállhatatlanul modern hangsúlyokat kap. Lehet, hogy a rómaiakhoz írt levél ama kijelentése visszhangzik, miszerint Izrael önmagától eltelt népe kivonja magát az általános emberi szabályok alól, kivételesnek tartja magát a nemzetek között, tagadja az emberek egyenlô méltóságát és csak a saját törvényének engedelmeskedik. Meglehet, hogy a humanizmus vallásának e hirtelen számonkérése és a paradox antirasszista gyűlöletkeltés tudattalanul meghosszabbítanak egy régi teológiai vitát. Lehetséges – és ez szörnyű feltételezés –, hogy e bűnbánó bírák képtelenek elítélni a fajok harcának és a legalkalmasabb túlélésének „tudományos” hitét, vagyis Szent Pált aktualizálva (vagy inkább csak újrahasznosítva), felróják Ábrahám utódainak, hogy megátalkodnak dinasztikus igényeikben és ragaszkodnak a vér szerinti kapcsolathoz, amikor a szívek egyesítését kínálják neki.

Meglehet. Mindenesetre, akárhogy is van, nem szabad összekeverni a sérelmeket. Nem szabad a francia antiszemitizmus újraéledésének tekinteni a most fellángoló zsidóellenes erőszakot Franciaországban. Ez az arab-muzulmán eredetű, nyílt, leplezetlen erőszak – amelyet elhallgattak, mert nem lehetett a mélyfrancia „kis fehéreknek” tulajdonítani – ha szó szerinti helyeslésre nem is, de egyetértő fogadtatásra, jóindulatú értelmezésre, szalonképes fordításra talált a Gaudin-féle antisoviniszták részéről, akik ma azt skandálják: „Mindannyian emigránsok vagyunk!”, vagy azt, hogy „Idegenek, ne hagyjatok egyedül minket a franciákkal!”. Ahogy tegnap azt skandálták: „Mindnyájan német zsidók vagyunk!” És akik levonták a történelemből ezt a feddhetetlen, nagylelkű tanulságot: történjék bármi, mindig a Másság pártját kell fogni.

* Alain Finkielkraut: Au nom de l’autre. Réflexions sur l’antisémitisme qui vient. Gallimard, 2003.

Jegyzetek
1 Georges Bernanos (1888-1948) Francia
katolikus író.
2 Maurice Barrès (1862-1923) Francia író,
újságíró, akadémikus, nacionalista, antiszemita nézetek pártolója.
3 Edouard Drumont: (1844-1917) francia
antiszemita újságíró, a Francia Antiszemita
Liga megalapítója, Dreyfus ellenfele.
4 La Grand Peur des bienpensants : Georges Bernanos esszékötete.
5 Bernard Lazare (1865-1903): francia zsidó kritikus, publicista, Dreyfus elszánt védelmezôje. (A fordító jegyzetei)

Share this:

Related