„Elég lenne visszaszólni valami elegánsat”

Interjú Hidas Judittal

Első köteted, a Hotel Havanna 16 szelíd történet gyűjteménye, 16 megdöbbentő felvonás változóan fajsúlyos sztorikkal. Nőalakjai mellbevágóak. Valóban ilyen önsorsrontóak a nők?

Szerintem manapság a nők egyik legfőbb problémája, hogy minden területen kemények és függetlenek akarnak lenni, miközben szenvednek attól, hogy nincs akire támaszkodjanak. Nem vesszük észre, hogy a magányunkat, kiszolgáltatottságunkat sokszor épp ennek a mentalitásnak köszönhetjük. Ez nem jelenti azt, hogy otthon kell ülni ölbe tett kézzel, de nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a kettő között. A könyvben olyan embereket szerettem volna megmutatni, akik beleragadtak a saját konfliktusaikba, talán túlzott elvárásokat támasztanak önmagukkal és a világgal szemben is, és ettől végtelenül magányosak. Ma atomizált, önmagával foglalkozó emberek tömege alkotja a társadalmat, amely nagyon kiszolgáltatott a mindenkori hatalommal szemben.

Átélt világot modelleznek a történeteid?

Mint sok író, én is az életből ellesett apró történéseket vegyítem a fantáziával, lélektanilag pedig nyilván magamból is dolgozom. Az írónak ki kell keresnie magából a szereplő karakterét, érzésvilágát, és ha ez megvan, akkor át tudja élni a sorsokat, amiket ábrázol. Én erre törekedtem, de azt nem nekem kell eldönteni, hanem az olvasónak, hogy ez sikerült-e.

Általánosak a könyvedben megrajzolt, feldolgozatlan lelki problémák?

Ha szerintem nem lennének azok, nem erről írnék! A gond az, hogy a hiba nem csak egyéni szinten van, hanem a világ is olyan modellt állít elénk, amelyben minden szempontból a maximumot kéne nyújtanunk ahhoz, hogy elfogadottak legyünk, ez viszont lehetetlen, hiszen az ember esendő. Az Anyátlan nemzedék című könyvben, amelyet C. Molnár Emma pszichoterapeutával írtunk közösen, sokat beszélünk a 20-21. századi ember életében uralkodó értékválságról, és arról a közvélekedésről, hogy mindenki saját maga szabja és választja a sorsát, el tudja dönteni, mi számára a jó. A 19. század végéig viszonylag egyértelmű volt, milyen úton kell az embernek végighaladnia, segítette ebben a vallás, a családi hagyományok. Nem mondom, hogy ez minden szempontból ideális helyzet volt, de ma olyan szinten kérdőjeleződik meg minden érték, hogy az egyén sok esetben teljesen elveszetté válik. És ilyenkor sokszor álértékekbe kapaszkodik, melyeket a politika, a fogyasztás és szélsőséges ideológiák közvetítenek a számára.

Az utóbbi időben sokat gondolkozom a hit és a vallás szerepéről az egyén életében. Én nem vagyok gyakorló hívő, de annyit magam számára igyekszem hangsúlyossá tenni, hogy nem vagyunk mindenhatók az életünkben. A 20-21. században ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni. A tudomány mindenre ad választ, nagyon bonyolult, rengeteg információval megterhelt társadalomban élünk, és úgy érezzük, nekünk már bármit szabad, mindent megtapasztalhatunk, úgy élhetünk, ahogy elhatározzuk. De az élet sajnos rövid és az egyén nagyon kicsi ahhoz, hogy mindent megtapasztaljon, és a tévedéseit korrigálni is tudja. Többek között a világban való kiigazodásban segített régen az embernek a vallás. A szent szövegek nem mesetárak, hanem rituálékon és történeteken keresztül adnak az egyén számára útmutatást. Ez ma már nincs így, helyette maradt a hatékony kommunikáció, és az lesz igazzá, jóvá, aki hangosabb, erősebb és ügyesebb. Kérdés, hogy ennek mennyi köze van még a humánumhoz.

A Hotel Havanna a frusztráló mindennapokról szól, a boldogtalanságról…

A Hotel Havannában egyetlen pozitívabb kicsengésű novella van. Ezek komor történetek, a hamarosan megjelenő regényemben arra figyeltem, hogy ne csak a világnak ez a komorsága mutatkozzon meg, hanem, hogy lehet normálisnak is maradni. A morális iránytű sok embernél nem működik, ami nemcsak a saját hibánk, mert a világ borzasztó átláthatatlan lett, és olyan külső megerősítéseket kapunk, amik nem jó irányba visznek minket. Van azonban a könyvben egy szereplő, aki nagyon nehéz helyzetbe kerül, és ennek ellenére a végén megszólal benne a lelkiismerete, és emiatt mégsem tudja megtenni azt, ami ellenkezik az emberséggel.

Sokat foglalkozol az áldozatkérdéssel, főként a nők vonatkozásában.

Úgy érzem, manapság általános az a szemléletmód, hogy a nők áldozatok. Ezért több segítséget, megértés is kapnak, ami egyrészt helyes, mert a nők tényleg sok tekintetben hátrányos helyzetből indulnak, ugyanakkor egy torzképet eredményez. Ha nem látjuk reálisan önmagunkat és a másikat, ha nem látjuk, mi mit rontunk el, akkor ez egy reménytelen harc lesz. Komoly tévedésnek látom például azt, hogy a nők azt hiszik, hogy a hagyományos női szerepek okozzák a kiszolgáltatottságukat, és emiatt minden gondoskodást, gyengédséget ki akarnak iktatni az életükből. Szerintem az a paradox helyzet áll fenn, hogy ezek a női értékek nagyon is szükségesek ahhoz, hogy valaki ne maradjon egyedül, de persze ha kizárólag ez marad egy nőnek, az is tragédiához vezet. Valahogy a munkát és a gondoskodást kellene összeegyeztetni, és persze ebben nagy szükség van a férfiak együttműködésére is.

Sajnos azonban a mai kor azt üzeni nekünk, hogy szabad emberek vagyunk, azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nincs így. A születéssel csak részben kezdődik egy új élet, a pszichében, a kultúrában mindennek van előtörténete; amiről ha megfeledkezünk, akkor súlyos neurózisokkal fizetünk érte. Lehet arról beszélni, hogy az évezredek alatt ránk rakódott kulturális konstrukciók tetszenek-e nekünk, de azért azt be kéne látni, hogy az ember cseppnyi 60-80 éve elég kevés ahhoz, hogy ezt a több ezer évet erőszakkal teljesen felülírja. A mai kor kizárólag azt sugallja a nőknek, hogy valósítsák meg önmagukat, ami szerintem is fontos, csak a két dolgot, hogy mit hozunk magunkkal nőként, és mit állítanak elénk mércének, jó lenne valahogy összeegyeztetni, mert ha nem tudjuk, ebből végtelen frusztráció és a külső elvárásoknak való megfelelés származik, amely nem vezet valódi emancipációhoz, csupán egyfajta bábélethez. Ebben a társadalomnak, az értelmiségnek, a jelenkori kultúrának és nem az egyénnek van elsősorban felelőssége.

Tehát hangsúlyoznám, az sem egészséges, ha valaki otthon ül a gyerekekkel a háztartást vezetve. A viktoriánus modell életellenes volt, hiszen senkit nem lehet megfosztani attól, hogy gondolkodó, cselekvő ember legyen, és ne csak háztartási robot. De mintha manapság túlkompenzálnánk, hogy sokáig el voltunk zárva, holott a viktoriánus kort leszámítva a nők sosem csak a gyerekük orrát törölgették, hanem rengeteg hasznos munkát végeztek, még akkor is, ha a közéletből ki voltak zárva. És akkor rettegve attól, nehogy kiszolgáltatottak legyünk, átesünk a ló túlsó oldalára. A jelenkori nehéz élethelyzeteinkre nincsenek mintáink, csak kapjuk a médiából és egymástól a paneleket a szemét férfiakról, nagy indulatos ideológiákat gyártunk, de a saját kis életünkben mégiscsak ott állunk magányosan, tehetetlenül. Például sokan szenvednek a munkahelyi szexista beszólásoktól. Nem biztos, hogy a társadalmat vagy a férfiakat kellene törvényekkel szabályozni, bár nem baj persze, ha férfiak sem büszkék az ilyesmire. De lehet, hogy elég lenne visszaszólni valami elegánsat, hogy az illető elszégyellje magát. Erre nem tanít meg minket senki.

Új regényed milyen élethelyzetekről szól? Mi a dramaturgiai mozgatóeleme?

A regény a 2006-os hitelválság idején játszódik egy főváros környéki kisvárosban. Három család életén, mindennapi szenvedésein keresztül mutatja be, hogy taszította a mélybe a hitelválság az egész társadalmat. Van benne krimiszerű vonal betöréssel és gyerekrablással, de nem ez a domináns. A szereplők életét, egymás közötti kapcsolatait mutatom be elsősorban. A regény címe Seb, mert megsebzett emberekről szól, akik tele vannak egymás iránti gyűlölettel, előítélettel, bűnöket követnek el egymás ellen, de közben mindegyikük szánandó, szerencsétlen, mondhatni áldozat a saját életében. Vannak a könyvnek cigány szereplői is, mivel ennek a kisebbségnek a nyomorúsága a magyar társadalom egyik legégetőbb szégyenfoltja. De a hétköznapi együttélés szintjén vannak valós konfliktusok, nehézségek mindkét oldalon, amelynek megoldásában az egyén ismét csak magára marad.

Édesapád nyáron hunyt el, ellentmondásos volt a viszonyotok, a Literán írtál erről. Változott azóta a világgal kapcsolatos nézőpontod?

Az ember íróként is foglalkozik a múlttal, fontos, hogy legyen önmagunkra rálátásunk, és ebben a szülőkhöz való viszonynak fontos szerep jut. De édesapám halála a világlátásomon nem változtatott sokat.