Csendes jelenlét

A több mint ötszáz éves múltra visszatekintő törökországi zsidó közösségnek egyaránt osztályrésze a harmonikus együttélés és a durva antiszemitizmus.

Elszántnak kell lennie, aki Isztambul 19 zsinagógájának valamelyikét meg szeretné tekinteni: két nappal korábban a főrabbinátus weboldalán keresztül be kell jelentkeznie egy elektronikus kérdőív kitöltésével, mellékelve útlevele fénymásolatát. Csak ezután kaphat engedélyt. A megfigyelő-kamerákkal ellátott helyszínen bombabiztos acélajtó, átvilágítás és szigorú igazoltatás várja a látogatót, mielőtt bebocsátást nyerhet. „A 2003-as két bombamerénylet után, melyekben 57-en lelték halálukat és mintegy 700-an megsérültek, kénytelenek voltunk ezeket a valóban szigorú intézkedéseket bevezetni. A legutóbbi párizsi és koppenhágai támadások sajnos minket igazolnak” – érvel Deniz Baler Saporta, a Törökországi Izraelita Hitközség ügyvezető igazgatónője. „2003-ig gyakorlatilag teljesen nyitottak voltak zsinagógáink, míg meg nem történtek ezek a gaztettek. Éves költségvetésünk hatalmas részét, mintegy másfél millió dollárt vagyunk kénytelenek biztonságra költeni” – teszi hozzá. De nem ez az óvatosság egyetlen jele. Hiába keresünk a sajtóban vagy máshol zsidó esménynaptárt, meghívót valamely rendezvényre. A Galata-torony közelében lévő Zsidó Múzeumot sem könnyű megtalálni, utcai irányjelző táblát hiába keres a turista. A közösség egyik vezető rabbija kipájára, a biztonság kedvéért, baseball-sapkát húz az utcán.

Növekvő antiszemitizmus

A hivatalos politika pozitívan áll a zsidó állampolgárokhoz, s az Európára jellemző antiszemitizmus korábban inkább kivételnek számított Törökországban. Ez az egyetlen muszlim állam, mely részt vesz a Nemzetközi Holokauszt-emlékezet Szövetség (IHRA) munkájában, jóllehet csak megfigyelőként. A 2010-ben történt gázai hajóblokád óta, mely török áldozatokat is követelt, intenzív Izrael-ellenes politikát folytató Recep Tayyip Erdoğan államelnök tavaly decemberben szívélyes nyilatkozatot adott közre Hanuka alkalmából: „Zsidó állampolgáraink, akiket a történelem legnehezebb és legszomorúbb időszakaiban tárt karokkal fogadtunk be, és akikkel évszázadok óta egységben, összhangban és kölcsönös tiszteletben élünk ebben az országban, a civilizáció anatóliai bölcsőjében, Törökország megkérdőjelezhetetlen részei” – jelentette ki. Míg korábban a Nemzetközi Holokauszt Emléknap kizárólag a zsidó közösség belső ügye volt, az utóbbi években magas rangú állami tisztviselők aktív jelenlétével hivatalos emlékünnepséget tartanak. Nemrég újították fel állami pénzből a teljesen romos 17. századi izmiri zsinagógát, illetve Európa második legnagyobb zsidó templomát, a 1907-ben épült edirnei Büyük Sinagog-ot (Nagy Zsinagógát). Megnyitóján Bülent Arınç miniszterelnök-helyettes felhívta a világban élő zsidókat, hogy amennyiben itt kívánnának letelepedni, „78 milló török tárt karokkal várja őket”. Rengeteg megbecsült zsidó származású tagja van a török társadalomnak: újságírók, tudósok, katonatisztek. A zsidó Can Bonomo képviselte Törökországot a 2012-es Eurovizós Dalfesztiválon.

Sok muszlim vonakodva használja a „zsidó” szó török megfelelőjét, a „yahudi”-t, mert sértőnek vélik. Szívesebben alkalmazzák a „musevi”-t, ami nagyjából Mózes-vallásút jelent. Egy anekdota szerint az egyik fővárosi napilap a híres hegedűművészt, Yehudi Menuhint csupa udvariasságból Musevi Menuhinra keresztelte át, amikor Isztambulban koncertezett.

A közösség vezetői gyakran hangoztatják jó kapcsolataikat a kormánnyal. Azonban nem lehet nem észrevenni az antiszemita hangok erősödését a médiában, melyek esetenként igencsak különleges logikára épülnek. Ilyen volt Faruk Köşe újságíró tavalyi követelése, miszerint a hazai zsidókra vessenek ki egy különadót a Hamász elleni izraeli hadművelet során keletkezett károk helyreállítására. Amennyiben ezt megtagadnák, vonják be a zsidó tulajdonú cégek működési engedélyét, vagyonukat pedig kobozzák el. A sajtót bejárta egy másik eset, amikor valaki „Lebontandó” feliratot mázolt egy isztambuli zsinagóga falára. Mint később kiderült, egy iskolai tanár volt a tettes. „Nálunk manapság nincs szervezett antiszemitizmus vagy nyíltan antiszemita párt, mint amilyen az Önök országában a hírhedt Jobbik. Az itteni antiszemitizmus anti-izraelizmusból adódik. Egyesek a közel-keleti konfliktust ránk vezetik át, függetlenül attól, hogy nekünk mi a véleményünk az ottani eseményekről” magyarázza Deniz asszony, majd hozzáteszi: „18 ezer fős kis közösségünk jószerivel elvész a hatalmas, közel 78 milliós országban. Az emberek nagy részének nem sok esélye van hús-vér zsidóval találkozni. Csak azt ismerik, amiket a híradóban Izraellel, illetve politikusaival kapcsolatosan látnak. Ez pedig mostanában nem túlzottan pozitív.” Mois Gabay vállalkozó, a közösség egyik vezető személyisége ennél borúlátóbb. „A gyűlöletbeszéd ugyan bűncselekménynek számít, de mikor fogtak valakit perbe a közösségünk elleni uszítás miatt?” – kérdi a Şalom zsidó hetilap hasábjain. Minden jel szerint igaza van. A népszerű énekesnő Yildiz Tilbe olyan tweetjei, mint „Isten engedelmével ismét a muszlimok lesznek azok, akik végeznek a zsidókkal! A vég közel van már, közel!”, illetve „Isten áldja Hitlert!” minden következmény nélkül maradt, akárcsak az ankarai főpolgármesternek a szókimondó művésznőhöz intézett dicsérete is. A Rágalmazás Elleni Liga (ADL) amerikai zsidó szervezet tanulmánya ez utóbbi tendenciát igazolja. Eszerint a törökök 69 százaléka táplál zsidóellenes érzelmeket.

Három évvel ezelőtt már szerepelt Hitler emléke a médiában. Egy hazai kozmetikai cég egy korabeli felvétellel népszerűsítette férfi-samponját a tv-ben. „Ha nem hordasz női ruhát, akkor nem kéne női sampont sem használnod! Itt egy igazi férfias sampon, a Biomen!” – ordította Hitler török nyelven. Nem csak a főrabbinátus, hanem több nem zsidó szervezet részéről is páratlanul heves tiltakozást váltott ki a visszataszító hirdetés. Sugárzását néhány nap után leállította a reklámügynökség, bár nem értette, miért váltott ki ekkora érzelmeket a szerinte mókás hírverés.

Menedék és menekülés

Már a bizánci időkben is éltek a Boszporusz partján zsidók. Az évszázadok folyamán pogromok elől menekülő magyar, francia, olasz, német és görög zsidók érkeztek az országba, ahol viszonylagos békében élhettek. Számottevő, kilencvenezer főt számláló bevándorlás az Ottomán birodalomba 1492-ben történt, amikor a spanyol uralkodópár, I. Izabella és Aragóniai Ferdinánd az inkvizíció nyomására elkergette azokat a zsidókat az országból, akik nem voltak hajlandóak attérni a katolikus hitre. Öt évvel később Portugáliából is érkeztek menekültek. II. Beyazid szultán felismerve tehetségüket és szorgalmukat örömmel engedte be őket. „Őt nevezitek bölcs uralkodónak, mikor szegénységbe döntötte országát és gazdaggá tette az enyémet?” – kérdezte, amikor valaki a spanyol királyt dicsérte. Az idők során a szefárd (spanyol származású) közösség tökéletesen integrálódott, komoly gazdasági, tudományos és kulturális szerepet játszva, de egyben megőrizve identitását. Nyelvük, a ladinó, egy héber-spanyol nyelvjárás, sokáig fennmaradt. Ma már sajnos minden törekvés ellenére kihalóban van, csak az idősebb generáció beszéli.

A hitleri uralom idején sok askenázi (közép-kelet európai) talált menedéket a fiatal Török köztársaságban. Ayşe Kulin magyarul is megjelent regénye, Az utolsó vonat Isztambulba megkapó módon írja le, hogyan menekítettek ki bátor török diplomaták zsidó származásúakat a nemzetiszocialisták szorításából. Mindazonáltal, a történészek mind a mai napig vitatkoznak Törökország akkori szerepéről, mondván, hogy szelektív módon csak azokat engedték be, akiket tudásuk alapján hasznosnak gondoltak. Sok menekülttel teli hajó, többek között a Struma tragikus esete ezt igazolja. A gőzös 1941 decemberében közel 800 romániai zsidó menekülttel a fedélzetén kötött ki Isztambulban, miután a brit hatóságok nem voltak hajlandóak Palesztinába engedni. A török kormány sem hagyta partraszállni az utasokat. A hajót végül több hónapos huzavona után a nyílt tengerre vontatták, ahol 1942. február 24-én, valószínűleg egy szovjet tengeralattjáró elsüllyesztette. A támadásnak csupán egy túlélője volt.

Az alijáról is megoszlanak a vélemények. Tény, hogy a végzős középiskolások közel 40 százaléka külföldre megy tanulni, kétszer annyian, mint korábban, közülük nem kevesen Izraelbe. Sokan nem térnek vissza. Isak Alaluf rabbi úgy gondolja, legtöbbjük kinnmaradásának oka általában a szerelem, mások tisztán üzleti megfontolásból vándorolnak ki. Ezzel erőteljesen vitatkozik a már idézett Mois Gabay: állítása szerint egyre többen az antiszemitizmus erősödése miatt hagyják el hazájukat. Sokan mostanában nem Izrael, hanem Spanyolország felé kacsintanak: az ottani kormány a 15. századi igazságtalan kitoloncolást szeretné jóvátenni. Tavaly benyújtott egy törvénytervezetet, mely szerint a szefárd zsidók mai utódai jogot szerezhetnek spanyol állampolgárságra. Bár a parlamentnek még meg kell szavaznia, az elfogadás szinte teljesen biztos. „Amint lehet, kérvényezni fogom” – jelenti ki Azter, egy végzős egyetemista lány. „Arra az esetre, ha valami történne itt.”

Jól szervezett, de visszahúzódó közösség

A zsidóság képviselője évszázadok óta a Hahambaşi, azaz a főrabbi és az általa vezetett főrabbinátus. Vallási ügyekben a Rós Bét Din, világi ügyekben egy 35-tagú bizottság támogatja. A zsidóság 96 %-ban szefárd, és csak 4 %-uk askenázi. Ez utóbbiak rabbija a Chábádhoz tartozik. Ezen felül létezik egy kb. száztagú karaita csoport, akik szentírásként csak a Tanakhot fogadják el és a Hahambaşit nem tekintik hivatalos vezetőnek. „Nincs közöttünk semmiféle ellentét” – meséli Alaluf rabbi, a Rós Bét Din tagja. „Napi kapcsolatban vagyunk, folyamatosan támogatjuk egymást, az ünnepeket pedig együtt üljük meg” – folytatja, bizonyságát adva, hogy nem szükségszerűek a sok helyütt jellemző nézeteltérések.

A török zsidóság számottevő infrastruktúrával rendelkezik. A tavaly alapításának századik évforulóját ünneplő Ulus (Nemzet) iskolának több mint 600 diákja van, ami az iskolás korú zsidóság 40-50 százaléka. A modern intézmény tandíja nem alacsony, azonban lehetőség van különböző ösztöndíjak igénybe vételére. A biztonsági intézkedések itt is szigorúak, de a védelmet nyújtó falak között remek a hangulat és magas a színvonal, amit az is bizonyít, hogy az utóbbi 5-6 évben kivétel nélkül minden továbbtanulni kívánó végzős diákot felvettek valamely felsőoktatási intézménybe. Az állami tanrend mellett hébert és a judaizmus alapjait is oktatják, valamint modern fakultatív tantárgyakat, mint amilyen a weboldal-tervezés vagy üzemgazdaságtan. Ladinót nem tanulnak a diákok: nincs rá igény, de nem is akad, aki tanítsa. Vallásoktatás az iskolán kívül is folyik, szombatonként istentisztelet után egyes zsinagógákban, habár nem túlzottan nagy az érdeklődés. Rabbiképző nincs az országban, a rabbik általban a jeruzsálemi Sehebár Szefárd Központban vagy az Egyesült Államokban tanulnak. A száz ágyas Or Hahayim (Az Élet Fénye) zsidó kórház 1887 óta működik. Eredetileg csak a szegény zsidókat volt hivatott szolgálni. A korszerű, bárki által igénybe vehető magánkórház ma többek között modern belgyógyászattal, szülészet-nőgyógyászattal és sebészettel rendelkezik. Egy öregek otthona az időseket támogatja.

Úgy tűnik, Isztambul zsidó lakosai leginkább a házi kosztot kedvelik. Míg a hatalmas városnak több kóser mészárszéke is van, ahol a jó minőség miatt muszlimok is szívesen vásárolnak, egyetlen kóser étterme sincs. Sabbatkor legfeljebb a Casa (Otthon) catering-től lehet házhoz szállíttatni ennivalót.

Az 1947-ben alapított Şalom hetilap fontos szerepet tölt be a közösség társadalmi-politikai életében. Az ötezres példányszámú újság egy részét külföldről fizetik elő. Török nyelvű, de van egy ladinó oldala is.

Az ibériai menekültek befogadásának ötszázadik évfordulója méltó megünneplésére 113 zsidó és nem zsidó magánszemély 1989-ben létrehozta a Török Zsidók Ötszázadik Évfordulója Alapítványt. Fő célja a törökországi zsidóság történetének és kultúrájának a feldolgozása. Tevékenységük egyik eredménye a szerény, de érdekes Zsidó Múzeum, melynek egy használaton kívüli zsinagóga ad helyet a belvárosban.

A pezsgő és jól szervezett élet láttán sajnálatos, hogy a zsidóság csak szerény mértékben vesz rész az ország közéletében. Ritkán lépnek a nyilvánosság elé, akkor is inkább weboldalukon vagy közösségi médián keresztül. Rendezvényekről a külső érdeklődő alig szerez tudomást, hacsak nem szerepel a neve valamely címlistán. Pedig más európai országhoz hasonlóan itt is minden évben megrendezik a Zsidó Kulturális Napot, kiállításokat rendeznek, januárban Ankarában vendégszerepelt a Sevillában élő ladino énekesnő, Mor Karbasi. A zsidó-muszlim barátság különösen szép gesztusa egy iftár szervezése: a mohamedán böjti hónap, a ramadán során a hívek naplemente után megszakíthatják egész napos önmegtartóztatásukat, és családi-baráti körben iftárnak nevezett vacsorát rendeznek. A zsidók egy ilyen alkalomból mintegy 600 muszlim barátjukat látják vendégül közös lakomán valamely zsinagógájukban.

Egyházi adót a közösség nem szed, állami támogatást nem kap. Az anyagi alapokat maguk teremtik elő. A magánadományoknak fontos szerepe van, de igyekeznek más forrásokat is igénybe venni. „Míg bizonyos cégek tulajdonosai korábban rendszeresen támogattak minket, örököseiknek már nem annyira fontos a zsidóság. Nem is beszélve arról, hogy az átutalt összegek a gazdasági helyzet, az üzletmenet függvényében változnak. Aktív bevételeink a kihasználatlan ingatlanaink bérleti díjaiból adódnak. Igyekszünk oktatást támogató nemzetközi pályázatok révén is pénzhez jutni. Ezeket nem feltétlenül zsidó szervezetek írják ki, hanem az oktatás fejlesztésével foglalkozó nem-kormányzati szervezetek” – ad némi betekintést az anyagi helyzetbe Deniz asszony.

„Szívvel-lélekkel töröknek érzem magam, olyannak, aki történetesen zsidó vallású” – vallja Alaluf rabbi. Itt születtem, akárcsak őseim és gyermekeim. Anyanyelvem a török, törökül gondolkodom, törökül álmodom. Otthon hagyományos török ételeket eszünk, török népzenét hallgatunk. A török nemzeti ünnepek fontosak a számomra. Ez a hazám.”