A zsidók iskolai kirekesztése a fasiszta Olaszországban

„A jövőben […] azokat a fiatalkorúakat, akikről megállapítást nyer, hogy a zsidó fajhoz tartoznak, kivétel nélkül el kell távolítani az összes alsó-, közép- és felsőfokú iskolából.” (1938)

Mussolini uralma, a „Ventennio” évei alatt az olasz nép a fasizmus szorításában élte mindennapjait. Benito Mussolini országában új időszámítás vette kezdetét, konkrét és átvitt értelemben. A „marcia su Roma”-tól kezdve jegyezték az éveket: 1922 volt az I. esztendő a rezsim időszámítása szerint.

Az iskola világa kulcsfontosságú terület volt a rendszer számára, mert itt formálódott az ifjúság. A Duce úgy tekintett rá, mint a fiatalok fasizálásának elsőszámú színterére. A hamis céloknak alárendelve torz pedagógiai rendszer épült ki. A rendszer az új generációk világlátását a fasizmus hívószavai alapján kívánta alakítani, elkápráztatni őket egy „új kultúra” víziójával. Itáliát a világ vezető politikai hatalmaként láttatták, magasztalták az erőt, a harcot, a pacifizmusra pedig úgy tekintettek, mint amely alapvetően összeegyeztethetetlen a fasiszta állammal. Mussolini „új embertípus” kinevelésében gondolkodott, nem kevesebbre vágyott, minthogy az olaszok „szolgai fajból” végre „uralkodó fajjá” váljanak. A fasiszta indoktrináció azt célozta, hogy az iskolapadokból olyan emberek kerüljenek ki, akik képesek lesznek – a korabeli tantermeket is gyakran díszítő jelmondat szellemében – „Hinni, engedelmeskedni és harcolni”.

Az iskolai erőtér fokozatosan fasizálódott, a harmincas évek végén pedig az iskola a „fasiszta” jelzőn túlmenően a „rasszista” jelzőre is rászolgált. 1938-ban az antiszemita politika hivatalos kurzus lett. Az év őszén a zsidóktól megtagadták a tanulás és a tanítás jogát az állami iskolákban. Zsidó még könyv formájában sem lehetett jelen. Az iskolai „zsidótlanító” program megelőzte a későbbi, zsidókat sújtó rendelkezéseket, a „szellemi fajvédelem” elsőbbségének jegyében.

Az olasz zsidók számára véget ért egy korszak. Hirtelen kitaszítottak lettek és szertefoszlott „befogadó Olaszország” képe. Hosszú út vezetett idáig. Giorgio Bassani „Finzi Continiék kertje” című regényében úgy fogalmaz, hogy az 1860-as évek jelentették a „szépségesen szép, viruló esztendők”-et az olasz zsidók számára (Bassani, 1962, 28.). Ugyanis az egységes Olaszország születése hozta meg számukra a régóta áhított polgári egyenlőséget és „minden reménykedésre, szabad vállalkozásra biztatta” őket (i.m. 28.). Az író oldalakkal később már új élethelyzetben mutatja be a zsidókat, miközben egy 1938-as napilapból idéz: „A jövőben […] azokat a fiatalkorúakat, akikről megállapítást nyer, hogy a zsidó fajhoz tartoznak, kivétel nélkül el kell távolítani az összes alsó-, közép- és felsőfokú iskolából.” (i.m. 78.).

Az 1938-as zsidóellenes intézkedésekkel a fasiszta rezsim lényegében „visszament az időben” és régi joggyakorlatot ismételt. A Risorgimento-t megelőzően a széttagolt félszigeten sokhelyütt voltak érvényben zsidóellenes törvények. Az egységes Olasz Királyság kikiáltásával a gettókat felszámolták, és természetes volt, hogy az olasz nemzeti tudatba a zsidók is beletartoznak. Emancipációjuk, asszimilációjuk az egységes Itália megteremtésével párhuzamos történet.

A XX. század eleji zsidó létről érdekes leírásokat tartalmaz Szabolcsi Miksa „Olasz zsidók között” című könyve. 1904-ben napvilágot látott munkájában személyes tapasztalatait osztja meg az olvasóval és beszámol arról, hogy nem sok zsidó él Olaszországban, számuk mintegy ötvenezerre tehető, de „az az 50 000 olasz zsidó aztán olasz is. Olasz a nyelve, olasz az érzése, olasz a gondolkozása, a szokása, a modora, a viselete” (Szabolcsi, 2011, 22.). Szabolcsi olaszországi útja során úgy tapasztalta, hogy erőteljesen asszimilált az olaszországi zsidó közösség, a kitérés nem jellemző, mert ott „a zsidó hite […] semmiben nem akadály” (i.m. 100.). Szabolcsinak úgy tűnt, hogy „Itália az igazi szabadelvűség hazája, ahol minden szabad, csak a felekezeti izgatás nem” (i.m. 25.).

Az egységes Olaszországban az antiszemitizmus valóban nem, vagy csak csekély mértékben volt jelen, egészen a fasizmus létrejöttéig. Az olasz zsidók beolvadtak Itália szövetébe, bizonyos karakterisztikus vonásokkal, de különösen elzárt közösséget sehol sem alkottak. A fasiszta korszak hozta a „viruló esztendők”, a jogbiztonság végét, igaz, még sok éven át nem szenvedtek hátrányos megkülönböztetést Mussolini országában.

A ’30-as években a rezsim sajátos kettős kommunikációja jóvátehetetlenül megtévesztő volt. Mussolini a zsidókérdésben rendkívül ellentmondásos pozíciókat vett fel, és a témával kapcsolatos beszédei, megnyilvánulásai nagy kilengéseket mutattak. Gyakran játszott – nemcsak a zsidókérdésben – „két asztalnál”. Zsidókkal kapcsolatos kommunikációjának alapeleme volt a félrevezetés. Nem csoda, ha az olaszországi zsidó közösség körében sokáig élt a „jó Mussolini-kép”.

A fasizmus faji koncepciójában a 30-as évek második felében állt be mélyreható változás. Lényeges, hogy amikor nemzeti területen bevezették a zsidóellenes törvényeket, a faji koncepció már létező valóság volt a világ egy olyan szegletében, amelyet olaszok uraltak: Etiópiában. Ott 1937-től „interrasszista” törvények osztották ketté az olaszokat és az etiópokat.

A nevelési-oktatási szférában indított „zsidótlanítási” program egy nagyobb politikai (ezzel együtt nevelésügyi) paradigmának képezte részét, és a zsidók elleni politika az olasz nép fasizálásának tervével (is) találkozott. A fasiszták uralni akarták a nevelési színtereket, „teljesen olasszá” tenni, azzal az érveléssel a háttérben, hogy itt formálódik a nemzet szellemi ereje, melyet a zsidók jelenléte – a korabeli szóhasználattal élve – valósággal „megfertőzne”. Mussolini távol akart tartani ettől a területtől minden olyan elemet, amelyről feltételezte, hogy ellenséges érzelmeket táplál a fasizmussal szemben. A faji program e gondolatmenet szerint jogos szellemi önvédelem volt.

Az iskola ugyanakkor a zsidók számára is kiemelten fontos terep volt. Így amikor ’38 őszén a fasiszta kormányzat engedélyezte, hogy a zsidó közösség elemi- és középszintű iskolákat létesíthessen az oktatásból kizárt zsidó gyermekeknek, az érintettek jognak és kötelességnek érezték az iskolák létrehozását. Az állami iskolákból kizárt diákok itt tanulhattak, biztonságban érezhették magukat. Zsidók és nem zsidók együtt tanulását nem, de a „zsidó iskolákat” tolerálta a rezsim. Érdekes módon belső életüket nem ellenőrizte a kormányzat, nem foglalkoztak vele, hogy mit csinálnak iskoláikban a kitaszítottak. Ennek köszönhető, hogy a zsidó iskolák világa alternatíváját jelentette a rezsim torz nevelési modelljének.

A majd két évtizede regnáló fasiszta érában engedelmesség és félelem uralta az iskola világát, talán ennek tudható be, hogy a zsidóellenes intézkedések végrehajtása nem ütközött nehézségekbe. A zsidók eltávolítása azonban sokakból ellenérzést váltott ki és a propaganda ellenére az a tapasztalat, hogy hirtelen eltűnt a padtárs, vagy a tanár „faji okok” miatt, sok ember szemét rányitotta a valóságra. A zsidóellenes törvényhozás nem csupán a rezsim illetve a zsidó közösség viszonyában okozott drámai törést, de a rezsim és a nép kapcsolatrendszerében is.

A zsidó iskolák falai mögé bepillantva megállapítható, hogy a közösség számára a zsidó iskolák reményt adtak és a tanulás szeretete még ebben az extrém korszakban is megmaradt.

Az iskolák lehetőségeit, fennmaradását a vonatkozó előírásokon túlmenően további tényezők, például a diákok és a tanárok létszáma is befolyásolta. Sokan próbáltak menekülni a fasiszta Olaszországból (például Svájcba), arra is akad példa, hogy az iskola szinte elnéptelenedett. A zsidó iskolákat egy 1943-as keltezésű kormányzati rendelkezés bezárásra kényszerítette. Működésük fél évtizede alatt mintegy ötezer, az állami iskolákból kiszorított elemi- és középiskolás diák kapott lehetőséget arra, hogy tanuljon. 1943-ban drámai fordulatot hozott az olasz zsidók sorsában a német megszállás és Mussolini Észak- és Közép-Itáliát magában foglaló új fasiszta államának kikiáltása (Salói Köztársaság): kíméletlen zsidóüldözés és deportálás időszaka következett:. Olaszországból 6806 embert deportáltak, köztük 733 gyermeket. A túlélők száma 837 volt, közülük 121 gyermek.

A felszabadulás után a korábban hatalmi szóval megszüntetett zsidó iskolák közül többen – például a ma is működő „Via Eupili” Milánóban – ismét kinyitották kapuikat.

 

Jegyzet

Bassani, Giorgio (1962): Finzi-Continiék kertje. Magvető, Budapest.

Szabolcsi Miksa (2011): Olasz zsidók között. Gabbiano Print, Budapest.

 

A téma iránt érdeklődők a könyvből megismerhetik a részletes történetet:

Farkas Claudia (2015): Jogfosztástól a zsidó iskolákig. Fajvédelem és oktatáspolitika a fasiszta Olaszországban. Belvedere Meridionale, Szeged.