A „Kis Varsó” legendája

„Az utcán járkáltak fegyverrel, nem szaroztak.

Ha valahol vész volt, abban a pillanatban lőttek. Ezek ilyen vagány zsidók voltak.

Sokakat hazavágtak és lerendeztek.”

Bár komoly és szervezett zsidó ellenállásra nem volt lehetőség a német megszállást követően, mégis érdemes bemutatnunk azokat a személyes történeteket, melyek árnyalják azt a képet, hogy a budapesti zsidóság teljes passzivitásban tűrte az eseményeket a nyilas hatalomátvételt követően. Mivel a felnőtt férfi lakosság túlnyomó többsége ebben az időszakban munkaszolgálatos volt, az ellenállás különböző módjait leginkább a fiatalokhoz és a gyerekekhez köthetjük.

Bár a Külső-Józsefváros – benne a Teleki tér és környéke – zsidó lakossága társadalmi és gazdasági státuszát tekintve nem volt egységes, mégis általában az alsóbb rétegek voltak a meghatározóak. A közismert „Teleki téri vagányok” szófordulatban benne van, hogy a környék fiataljait nem kifinomult értelmiségi közegként tartották számon.

Az interjúalanyainkkal folytatott beszélgetéseink során számos olyan ellenállási stratégiával találkoztunk, melyek addig kevésbé voltak ismertek előttünk. Ilyenek például a nyilasnak öltözött fegyveres zsidók akciói. Emellett írásunknak egy fontos részét képezi a Kis Varsó köré épülő legenda bemutatása is, mely jó néhány egymásnak ellentmondó elbeszélést és információt tartalmaz.

Nyilasnak beöltözött zsidók, fegyveres ellenállók

Sok emlékezés szól arról, hogy néhány környékbeli fiatal zsidó nyilas egyenruhához jutott, így karhatalmistának öltözve mentették sorstársaikat. Ezekkel az akciókkal már nemcsak egyes személyek, hanem nagyobb csoportok menekítését is bonyolították. A legtöbb beszámoló arról tanúskodik, hogy az ilyen típusú ellenállás és embermentési stratégia még a zsidó lakosság előtt is sokszor teljes titokban, a beavatásuk és bevonásuk nélkül zajlott. Sajnos nincs pontos információnk arról, hogy ezek a fiatalemberek honnan és milyen módon szerezték be az egyenruhájukat. Számos felelevenített történetből olyan szituációkat ismerhettünk meg, ahol a nyilas járőrcsoportokba beépült zsidók a már elindított halálmeneteket feltartóztatva akadályozták meg az áldozatok Dunába lövetését.

Az alábbi beszámoló egy Lantos Miklós nevű zsidó fiatalember embermentési akciójáról szól, aki nyilas egyenruhába öltözve hozzávetőleg száz zsidót mentett meg a kivégzéstől. Interjúalanyunk visszaemlékezése szerint az említett fiatalember – aki egyben az unokabátyja volt – nemcsak, hogy nyilasnak öltözött, hanem egy-egy akció során jó néhányukkal azonnal végzett.

[…] Akkor jött egy nyilas, aki a nagynéném öccse volt. A Lantos Miki be volt öltözve nyilasnak. Ilyen Teleki téri vagány volt. És kiskocsival betolt minket a gettóba. Akkor ők már szereztek lakást, oda elhelyeztek minket. Ez ’44 októberében volt. […] Mi meg maradtunk a gettóban. Ez meg, aki bekísért bennünket, egy „jópofa” nyilas volt. Vitték a zsidókat a Dunának, ő is, meg a Leitner Gyuri. Mind zsidó volt. Összeálltak, leállították a nyilasokat, akik kísértek egy csomó zsidót kivégezni. »Várjatok testvérek, ti álljatok ide!« Mikor odaálltak, egyszerűen lekaszálták őket. A kísérő őrséget a Mikiék egyszerűen agyonlőtték. Ezt egy párszor eljátszották. A nyilasok meg nem tudták előre, meglepődtek. Nem tudták, hogy mi van. Ez az ostrom előtt volt. […]

Honnan volt ruhájuk? Tégla. A nyilas kapott egyet téglával és elvették a ruháját. Az utcán járkáltak fegyverrel, nem szaroztak. Ha valahol vész volt, abban a pillanatban lőttek. Ezek ilyen vagány zsidók voltak. Sokakat hazavágtak és lerendeztek. (Müller Tamás)

Hasonló vakmerő tettekről mások is beszámoltak. A gettóban felszabadult interjúalanyunk csak pletykákból hallott a fentihez hasonló megtorló cselekedetről.

„A Király utcában szabadultunk fel, volt ott mindenféle dolog. Volt néhány zsidó, akik jártak nyilas ruhában, nem tudom miket csináltak, talán ellenállást. Tudom, hogy ők is gyilkolták a nyilasokat. Az egyiket úgy hívták, hogy Hartmann, de hogy milyen Hartmann, arra nem emlékszem. Ő is Teleki téri srác volt. Mindenesetre behozott egy tábla krumplicukrot. Nagyon jó ízzel megettük, utána nem is bírtam ránézni. Bejött egyszer a Dob utca 90-be. Nagy pánik lett, hogy mi az istent csinál itt egy nyilas, hogy jött be? Senki nem mondta, hogy ismeri őt. Én onnan ismertem, hogy a Nagyfuvaros utcai templom kórusában énekelt velem együtt. Hát sokkal idősebb volt, mint én, kb. 8-10 évvel. Valószínű, vagyis lehet, hogy csak mesebeszéd, hogy lelőttek nyilasokat és behúzták őket a kapu alá. Azt láttam ugyan, hogy fegyver volt nála, de arról csak hallottam, hogy le is lőttek nyilasokat, és rájuk tettek egy megtévesztő papírt azzal a szöveggel, hogy »Így jár a zsidó, aki nyilasnak adja ki magát!«” (Kohen Nikolas)

Mint fentebb említettük, sajnos keveset tudunk a fent szereplő ellenállók számáról és pontos társadalmi hátteréről. Amennyiben szocializációs magyarázatokat keresünk, akkor adekvát kérdés, vajon mitől lesz valakiből lázadó, vagy éppen fegyelmezett normakövető. A Teleki tér és környéke mindenesetre elég jó táptalajul szolgálhatott az olyan fiúk „kineveléséhez”, akik egy ilyen szituációban – együttműködve a cionista csoportokkal – vakmerő és kockázatos tetteket tudtak végrehajtani.

Kis Varsó

Az ellenállás egyik legkülönlegesebb és leghomályosabb momentumának tűnnek azok az események, melyek 1944. október 15-17. között zajlottak a Népszínház utca és a Teleki tér közti szakaszon. Mind a levéltári kutatások során talált források, mind pedig az interjúalanyaink visszaemlékezései között komoly ellentmondásokat találtunk. Vannak arra utaló jelek, hogy történhetett valamiféle spontán ellenállási kísérlet a környéken, de egyelőre jóval több az ezt cáfoló vélemény. Az összetűzések kapcsán eddig hét lehetséges házszám merült fel: Teleki tér, Erdélyi utca 19., Népszínház utca 59., Népszínház utca 46. és a Kun utca 12, Népszínház utca 47. és a Népszínház utca 31. A Teleki tér és Népszínház utca 46-ot leszámítva a másik 5 házszám mindegyikéről tettek említést az interjúalanyaink. A másik két helyszínre könyvtári és online kutatásaink során bukkantunk.

Népszínház utca 59.  

A Népszínház utca és a Teleki tér találkozásánál lévő házban történt az egyik legvéresebb leszámolás október 15-én. Az egyik utcára néző ablakból kilőttek egy arra járőröző nyilasra, majd az ezt követő megtorlásban kivégezték a házban lakó 22 felnőtt zsidó férfit. A ma még élő szemtanúk egybehangzó állítása szerint a fegyveres cselekmény a nem zsidó házmester provokációja volt. A házzal szemben, a Népszínház utca 46. szám alatti épület falára 1998-ban kitett emléktábla erre az eseményre emlékeztet.

A Népszínház utca 59-ben, mikor bejöttek a németek, mondták, hogy volt valami ellenállás. Ott megöltek egy fiút. Adler Ernő osztálytársamnak a bátyja volt. Szemüveges fickó volt, lehetett olyan 15-16 éves, ez biztos. Láttuk, hogy rohantak a németek. Azok a német katonák voltak és azt láttuk, hogy rohantak végig a Népszínház utcában. Utána nem volt senki. Rohantak lefelé a német katonák, hangsúlyozom, nem nyilasok. Aztán ezt az Adler fiút – sajnos nem emlékszem a keresztnevére – lelőtték. […] Nehéz elképzelni, hogy a zsidó fiú ellenállást csinált volna.” (Kohen Nikolas)

Az alábbi visszaemlékező a csillagos házak idején szintén itt lakott, és édesapja a kivégzett férfiak közt volt:

„Tizenöt éves voltam, mikor ez történt. Itt laktunk a második emeleti lakásban. […] Az én édesapám Kistarcsán volt munkaszolgálatos és minden hétvégén hazajött. Sajnos akkor is itthon volt és nem akart visszamenni, mert azt mondta: történjen vele ugyanaz, mint ami a családjával fog. Berontottak ide a nyilasok és kitereltek minket az utcára. Láttam, ahogy a nyilasok egymás után lövik le az embereket. Utána feltartott kézzel vittek el bennünket a Tattersaalba. Akkor azt hittük, hogy nincs egy magyar ember sem, aki a lakásokban maradt. Mindenki ott állt a járda szélén és ordította, hogy »Büdös zsidók!« és köpködtek bennünket. »Már ideje, hogy megszabaduljunk tőletek!« […] Este a rendőrség visszahozott minket a lakásba, a házhoz. Nem volt már egy hulla sem az utcán, de egy hatalmas vértócsa volt a kapu előtt.” (Jakab Endre) (Forrás: Open Society Archives (OSA) Csillagos házak program 1944–2014, „Nem szaroztak, ezek vagány zsidók voltak” sétán elhangzott visszaemlékezés, 2014. június 21.)

A környéken megjelenő tankokról és az azt követő pogromszerű atrocitásokról számol be az alábbi levél, melyet Petrovics György tartalékos zászlós címzett Nagy Miklós őrnagynak már a háború után, 1947-ben:

“Másnap [1944. október 16-án − szerk.] a Népszínház utcába mentünk ki, de ott nem történt semmi részünkről, mert akkorra a Nemzeti Színház mellett állomásozó német Tigrisek elvégezték a szokott romboló munkájukat. Amikor mi bementünk, harckocsi ágyúkkal kilőtt felső emeleti lakásokat és tetőket láttunk és az utca vége felé a jobboldali járdán kb. 25-30 zsidó férfinak a hulláját, amit a németek előtte géppuskáztak le. A mi alakulataink megérkezte után már csak egy pár lövés történt, de nem lehetett megállapítani, hogy honnét jön és kárt sem tett senkiben, így harc nem fejlődött ki.

Majd rövidesen kijött a csendőrség, rendőrség is és így a katonaságot kivonták. A csendőrség megérkezte után újra felélénkült a lövöldözés, de a továbbiakat nem tudom, mert mi eljöttünk.

Eljövetelünk előtt Vaska ezredes úr magához hívatta a német Tigrisek parancsnokát, egy német hadnagyot és kifogásolta az épületek megrongálását.” (Forrás: HM HIM HL. VII. 233. Kéziratok, tanulmányok gyűjteménye. 3964. 20.old.)

Népszínház utca 47.

Az alábbi szövegrészletet a kalandos életű híres festő és grafikus, Szennik György peranyagában találtuk, aki a bírósági tárgyaláson az alábbi nyilatkozatot tette az eseményekről:

„A Népszínház utca 47. szám előtt nagy csoportosulás volt. Körülbelül 20 halálfejes karszalagos és egy tűzoltó felügyelő állt a jelzett ház előtt. Kérdésemre előadta a felügyelő, hogy a házból kilőttek és közülünk három embert lelőttek. […]”

A perben az akkori házparancsnokot, Stobe Ferencnét is kihallgatták, aki cáfolta a kilövés tényét:

„[…] Kérdésre előadom, hogy a házból nem lőttek ki. A vádlott elött pedig nem járt senki a házban. A tömeget is vezette. A lakásokban azonban nem raboltak. Az elhurcoltak két nap múlva azonban hazajöttek. […]” (Forrás: Szennik György peranyaga, BFL., XXV. 4a. Fővárosi Bíróság 2625/1963)

Népszínház utca 31.

Interjúalanyunk, aki ebben az időszakban gyerekként ebben a házban lakott, beszámolt a Braun Soma által szervezett baloldali, szocdem ellenálló csoport jelenlétéről, melynek tevékenységében interjúalanyunk nevelőapja, Karczag István is részt vett. A hat-nyolcfős második emeleti csoportosulás röplapokat terjesztett, azonban október közepén lebuktak. Talán ennek is köszönhető az SS-csapatok október 15-ei razziája, majd az ott lakó zsidók Tattersaalba való elvitele. Beszélgetőtársunk állítása szerint erre az eseményre pár nappal a nyilas puccs után került sor, ami kissé zavarossá teszi az elbeszélést, mivel a Lóversenypályán eltöltött két nap október 15-e éjszakája 17-e esti órái közé esett.

A Szálasi hatalomra kerülése napján, illetve három nap múlva a házban volt egy kis ellenállási csoport. Én úgy tudtam, hogy a Braun Soma szociáldemokrata – aki akkor már nem élt – utódjai vettek részt, többek között az Én nevelőapám, Karczag István is, és egy szép nap fölhozott egy csomó röplapot. Fogalmam nem volt arról, hogy ezek a röplapok mit tartalmaznak, csak láttam, hogy beteszi a szekrénybe. A nyilasok, a Gestapónak tudomására jutott ez az ellenállás, és Szálasi hatalomra jutása után olyan 5-6 nappal egyszer csak bevágták a kaput, aki csak átélte, az tudja. Filmekben látszik, ahogy német katonák dübörögnek, minden emeletre mennek emberek, mi a negyedik emeleten laktunk. Az ajtókat berúgták és bezúdultak a lakásba. A mai napig nem tudom, hogy honnan jött az a sejtésem, hogy a röplapoktól kellene megszabadulni, de amikor a harmadik emeleten voltak megfogtam a röplapokat, és a mi kis cselédszobánk a lichthofra nézett, és úgy ahogy volt kidobtam az összeset.    

Korábban találtunk egy forrást, mely arról számolt be, hogy valaki ennek a háznak az ablakából is kilőtt. Ezért arra a kérdésünkre, hogy hallott-e erről bármit is, beszélgetőpartnerünk a következőket mondta:

[…] Ezt a nevelőapám mondta, hogy valaki kilőtt a házból. Nem be, hanem ki, most én is emlékszem. (Bruck Lászlóné, Herczog Mária)

Teleki tér

Számvéber Norbert hadtörténész, aki a II. világháború német páncélos hadosztályait kutatta, nemcsak a Népszínház utcai atrocitásokról, hanem a Teleki téren történt többnapos fegyveres összetűzésről is talált visszaemlékezéseket. Levéltári kutatásai során talált rá azokra a forrásokra, melyek német Tigris tankok – egészen pontosan az 503. nehézpáncélos-osztály német alakulat harcjárművei – környékbeli bevetését feltételezik. Ezek a tankok október 17-én dél körül a Józsefvárosi pályaudvar felé mentek, ahol délután megkezdődött a vasúti berakodásuk. Ezeket a harckocsikat az Alföldre szállították, ahol október 6-tól komoly páncéloscsata folyt. A visszaemlékezések alapján Számvéber valószínűnek tartja, hogy a tankok a Teleki tér környékén egy fellángoló fegyveres ellenállás letörésében is szerepet játszhattak.

Bolhóy Imre SS-százados peranyagában tett vallomása áttételesen utal a Teleki téri fegyveres összetűzésekre:

„[…] A KABSZ-osok (Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség – szerz.) sok visszaélést követtek el. Fosztogattak, loptak. Különösen Óbudán, ahol a befelé igyekvőket kifosztották mindenükből. A hatalomátvételt követő néhány nap mulva, amikor a Teleki tér körül volt a nagy fegyveres atrocitás, a mi embereink a kerülettől biztosan részt vettek benne. Az előzményeket nem tudom, hogy miből keletkezett, de azt tudom, hogy német katonaság avatkozott bele a harcokba tüzérségi támogatással.” (Forrás: Bolhóy Imre peranyaga, BFL., XXV. 2B. Budapesti Népügyészség adatai, Büntető iratok. 85853/1949)

Erről számol be részletesen 1996-os visszaemlékezésében Gúth Zoltán, az akkor 15 éves likőrgyári munkás is, aki ebben az időszakban az Üllői 60 szám alatti Braun likőrgyárban dolgozott. A szöveg terjedelme miatt csak részleteket közlünk a feljegyzésből. Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy az említett helyszínről egyetlen interjúalanyunk sem tett említést. Sőt, többségük egyenesen kizártnak tartja, bármi is történt volna a Teleki téren.

„[…]És délután egy német járőrre rálőttek a Teleki tér egyik házából! Egy németet berántottak a kapu alá, lelőtték és kidobták a járdára! Rögtön lezárták a németek a környéket. A háztömböt körülvették és felszólították a bennlévőket − magyar segítséggel − hogy mindenki jöjjön ki a házból! Persze, senki se jött ki! A vastag bejárati keményfa ajtó zárva! Belelőttek a zárba, de az nem nyílt ki. Akkor a másik ház első emeletéről rájuk lőttek. Újabb halott és több sebesült! […] A házakban zsidók voltak többségben. Sokakat lelőttek, mások meg fogságba kerültek a végén. Elfogyott a lőszer is. Tehát igaz volt, amit meséltek! Az utca szinte minden közeli háza egy kis erőddé volt kiépítve! Még a padlásokról is lőttek. […] Több házon, de még 200 méterre, az OTI oldalán is − [mivel a] Tigrisek lőtték a házakat gránátokkal − háromméteres lyukak tátongtak a falakban. Több tucatnyi!

Rengeteg ember harcolt a németek ellen [október] 15-17-ig! A németek meg a Teleki téri fabódék mögül tüzeltek a bennlévőkre. 18-án bementem Alfréddel, mert előző este megjött. Oda vitt, ahol ő is tüzelőállásban volt, egy fabódé sarkánál. Mindenfelé ezerszám a kilőtt töltényhüvelyek! A látvány szörnyű! A bódék is kaptak sok lövést, de ezred annyit se, mint a házak! […] Sokan kimenekültek a házakból a légópincékbe vágott átjárókon. Azokat később üldözőbe vették. Így lehetett, mert egyszer csak látom, amint éppen a hátsó udvarba megyek, hogy a szemközti fal felől − a környező házak tűzfalai voltak ott − hangos fegyverropogás hallatszik. Egyes lövések, majd néhány géppisztolysorozat! Csattannak a lövések, visszhangzik a zárt udvarunkon! Ez már csak egy-két házzal odébb lehetett! […] Az utolsó lövésre már többen kiszaladtak az üvegmosóból is, de akkor már nem lehetett látni senkit! Mondtam, mit láttam! Mindenki sietett gyorsan vissza a helyére. Aztán már sehol se lőttek, ez volt az utolsó lövés, amit hallottam.” (Forrás: Gyermekkorom és ifjúságom az 1930-1940-es évek Magyarországán. HM HIM HL. Kéziratok, tanulmányok gyűjteménye. 4036. 260-261. old.)

Ahogy korábban említettük, Kis Varsó kapcsán számos egymásnak ellentmondó beszámolóval és forrással találkoztunk, melyeknek csak egy töredékét közöltük ebben a cikkben. Az írásos dokumentumok alapján komoly okunk lenne azt feltételezni, hogy a gerillaszerű hadviseléssel sor kerülhetett valamiféle szervezetlen és spontán fegyveres ellenállásra a Népszínház utca és a Teleki tér környékén. A rögzített interjúkon kívül ugyanakkor számos olyan – digitálisan nem rögzített – beszélgetésen is részt vettünk, melyben a környéken élők határozottan cáfolták és kizártnak tartották, hogy bármiféle zsidó ellenállásra sor került volna.

Akár volt fegyveres ellenállás, akár nem, az ilyen elbeszélések többféle tanulsággal szolgálhatnak: egyrészt jó példái annak, hogy milyen módon születnek városi legendák és milyen a természetük. Másrészt felhívják a figyelmet az írásos dokumentumokban leírt feljegyzések és az egyéni visszaemlékezések között húzódó „szakadékra” is. Harmadrészt kiválóan példázzák azt is, hogy nagy történelmi kataklizmák és fordulópontok milyen módon csapódnak le és jelennek meg egy-egy utca és ház életében.

A témával kapcsolatos történeteket ezért folyamatosan gyűjtjük, megőrizzük és rendszerezzük. Bízunk abban, hogy idővel teljesebb képet kaphatunk a történtekről.

Kapcsolódó cikk:

Lelkes Szilvia: Zsidónegyed? Zsidónegyedek?