J. L. Perec: A szegény fiú

Történet, elmondja az Egyleti Férfiú[1]

„Adj nyolc garast[2], hogy a menhelyen alhassak.”

„Nem adok” – felelem szigorúan, és már indulok is.

Utánam szalad. Égő szemében könyörgés. Úgy tekint rám, mint egy hű kutya. Csókokkal borítja a kabátom ujját. Hiába. Az én jövedelmem nem teszi lehetővé az efféle adományokat – méghozzá minden nap.

A szegényemberek… – töprengek, miközben távozom az ingyenkonyháról, ahol olyan keményen bántam a koldusfiúval – …a szegényemberek igen hamar kellemetlenné tudnak válni.

Amikor először láttam a maszatos, sovány arcot, mélyen ülő, lázasan égő, bánatos, de okos szemeit, a látvány azonnal szíven talált. Meg sem szólalt, már fájt a szívem, és egy tízgarasos fémpénz röppent ki a zsebemből, egyenesen az ő sovány tenyerébe.

Pontosan emlékszem: kezem önkényes akciója volt. Meg se kérdezte a szívemet, érez-e részvétet. Agyamat, ezt a mindig éber hites könyvvizsgálót sem kérdezte meg: egy olyan egyén, akinek 41 rubel és 66 kopek a havi jövedelme, megengedheti-e magának, hogy öt kopeket jótékony célra fordítson. Könyörgő tekintete villamos szikra volt, amely minden ízében megrázta testem. Csak később történt, hogy agyam határozott az új költségtétel ügyében. Azt követően, hogy a fiú, örömében ugrándozva, távozott az ingyenkonyháról.

Tekintve, hogy igencsak elfoglaltak saját ügyeim, meg mások ügyes-bajos dolgai, gyorsan meg is feledkeztem az egészről. Azonban – úgy tűnik – nem feledkeztem meg róla egészen. Valahol, a mélyben, össze kellett ülnie bennem egy tervező értekezletnek. Ugyanis mindjárt a következő estén, amikor ugyanaz a fiú újra megállított, és kócosan és vacogva, remegő hangon azt kérte, segítsem hozzá, hogy a menhely egyik ágyán tölthesse az éjszakát, valahonnan legbelülről részletesen kidolgozott válaszok merültek föl: egy hét vagy nyolc esztendős fiúnak nem lenne szabad koldulnia, nem lenne szabad az ingyenkonyha körül ólálkodnia. Ha a konyhában eszi meg a maradékokat annak előtte, hogy összegyűjtenék a tányérokat, semmirekellő válik majd belőle. Ezen az úton sohasem válik rendes emberré.

Kezem ekkor ismét a zsebembe csusszant, de ezúttal rajtacsíptem, és megálljt parancsoltam neki. Ha jámbor hívő lettem volna, talán azt gondolom: megér egyáltalán ez a jótett nyolc garast? Vagy elegendő jócselekedet, ha egyszerűen elmondom a délutáni imát? Vagy fájdalmasan feljajdulok imádkozás közben? De merthogy nem vagyok vallásos, a fiú javát tartottam szem előtt. Azt, hogy a nyolc garasommal kifejezetten ártanék neki! Életfogytig tartó koldulásra ítélném!

De azért mégis adtam neki valamit. Amikor a kezem végül elvált a zsebemtől, nem akadályoztam meg, hogy adjon. Valami sajgott a szívem táján, szemeim pedig bepárásodtak. Ő megint ujjongva távozott a konyhából, és én éreztem, hogy szívem könnyebbé válik, és egész arcomra mosolygás költözik.

Ami a harmadik alkalommal történt, tovább tartott, lényegesen tovább. Akkorra már kiszámítottam: jövedelmem nem teszi lehetővé, hogy naponta nyolc garast adományozzak. Minden bizonnyal élvezet volt nézni a szégyenlős és könnyen sírva fakadó ifjoncot, amint örömében táncra perdül, látni, ahogyan felragyognak a szemei, tudni, hogy az én nyolc garasom segítsége által megmenekszik attól, hogy az utcán kelljen aludnia, és ehelyett egy menhelyen töltheti az éjszakát, melegben, ahol reggel még egy bögre teát meg egy zsemlét is adnak neki. Ez mind-mind okot szolgáltatott az örömre, de én, az én jövedelmemmel azért mégsem bátorkodhatom, hogy ilyes “örömöket” engedjek meg magamnak. Senkinek a kedvéért nem vetemedhetem ilyesmire.

Tapintatból mindezt nem közöltem a fiúval. Ehelyett úgy döntöttem, hogy – mi egyebet is tehetnék? – leckét adok neki ebben a tárgyban.

Rávezettem, hogy megértse: a koldulással elkényeztette magát. Mert minden férfinak – és persze neki is férfivá kell érnie – kötelessége, hogy dolgozzék. A munka szent dolog. És aki keres munkát – az talál is munkát. Aztán meg szónokoltam neki más, hasonlóan magasztos dolgokról, amiket könyvekben olvastam, de egy sem volt közöttük, amely helyettesíteni tudta volna számára a menhelyet, de még olyan se volt, ami egy kölcsön-esernyő feladatát betölthette volna arra az éjszakára, amikor esett, vagy éppenséggel havazott.

Ő csak állt, csak állt ott, csókolgatta a kabátom ujját, és szemét föl-fölvetette, a részvét szikráját keresvén az én tekintetemben. Arra keresett választ, van-e viselkedésének valami csekély foganatja nálam. Reményei nem voltak hiú remények. Szemeinek könyörtelen könyörgése láttán éreztem, fagyos gondolataim kezdenek felengedni. Könyvvitelem könnyűlovassága ide, erkölcsi intelmeim nehéztüzérsége oda, én bizony hamarosan le fogom tenni a fegyvert. És akkor a következő határozatot hoztam: fogok adni valamit, de egyszer és mindenkorra megmondom neki, hogy soha többé nem koldulhat. Keményen és egyenesen. Úgy, hogy mostantól fogva mindig emlékezzék rá. A legkisebb apróm egy ötkopekes volt, fölváltottam hát, és adtam a fiúnak nyolc garast.

“Fogd! De soha… Hallasz engem?… Soha többé ne koldulj tőlem ezután!”

Hogy honnan került elő az, hogy “tőlem”?… Végtére is, nyilvánvalóan nem voltam önzetlen. Én egyáltalán nem akartam azt mondani, hogy “tőlem”, és most sok kopekért nem adtam volna, ha visszavonhatom. Úgy éreztem, lelkem hideg fuvallat járja át, mintha hirtelen föltéptem volna rongyos takaróját, és egy ponton csupasszá vált volna. Ez azonban csak egy villanásnyi ideig tartott. Szigorú arckifejezésem és éles hangom, kinyújtott jobb karom, és bal lábam, amely egyet előre lépett, megtette a magáét. Erőteljes hatást gyakoroltam a fiúra. Úgy állt ott, mintha izzó szén került volna a talpa alá, de türtőztette magát, nem futott ki a konyhából, hogy mielőbb a menhelyre érjen, mindazonáltal szavaim hallatán elsápadt, és egy könnycsepp remegett a szempilláján.

“De nincs több koldulás!” – zártam le erkölcsi prédikációm. – “Hallasz engem? Ez volt az utolsó alkalom.”

A fiú lélegzethez jutott, és futásnak eredt.

Ma nem adtam neki semmit. Nem fogom megszegni a szavam. Én nem vagyok olyan, mint maguk, képmutató zsidók, akik azt tartják, hogy „ha nincs fogadalom, akkor kötelezettség sincs”, és így aztán mindent elvisznek szárazon.[3] Az adott szó, értékes valami. Ha az ember nem áll szilárdan a lábán, soha sehol nem lesz rend.

Így aztán megint egyszer számítgatni kezdtem, mi is az, amit tettem, mi az, amit mondtam, és igencsak meg voltam elégedve magammal. Nem áll módomban, hogy minden áldott nap nyolc garast fordítsak jótékonysági célra, de valójában nem is ez volt a legfontosabb. A legfontosabb az volt, hogy törődtem a fiú jólétével. Sőt, még az általános jóléttel is törődtem. Hiszen mit ér a jótékonyság rend nélkül, és miféle rend az, amelyet nem irányít szilárd hatalom? A fiúhoz közérthetően beszéltem. Jiddisül. Önmagamhoz némiképp választékosabban: „A koldulás a legveszélyesebb bacilus a társadalom testében. Aki nem dolgozik, annak nincs joga rá, hogy éljen”… és így tovább, és így tovább.

Amikor az ingyenkonyha ajtaja becsukódott mögöttem, lábam belesüppedt a sárba, arcul csapott a hideg, és testestől-lelkestől a sötét éjszakába merültem.

Rettenetesen fújt a szél. Az utcai lámpák reszkettek a hidegtől, pisla fényük ezerszeresen tükröződött a pocsolyában. Megszédültem a látványtól. Egy szörnyű, síró hang követett, mintha ezernyi lélek könyörögne megváltásért, vagy ezernyi fiú – egy menhelyi nyoszolyáért.

Az ördög vigye el! Megint ez a fiú.

Ilyen időben egy kutyát is vétek kikergetni. A fiú mégis az utcán fogja tölteni az éjszakát. De mi lenne az én teendőm? Nem volt elég három adomány? Mostantól viselje a gondját más. Az én részemről nem volt-e elegendő, hogy torokfájásom és köhögésem ellenére eljöttem az ingyenkonyhára? A Jótékonysági Egyletből senki nem várta el tőlem mindezt, és főleg nem ilyen időben. És főleg nem bunda nélkül. Ha vallásos lennék, az egész nem lenne egyéb, mint fontoskodás. Aztán gyorsan hazaszaladnék, bebújnék az ágyba, és álomba merülnék, miközben lelkem fölszárnyalna a mennyekbe, hogy följegyeztessen egy újabb aprócska jócselekedetet az én folyószámlámra. A jócselekedet lenne az én „foglalóm” azért a kövér morzsáért, amit az Utolsó Ítélet Napján a Leviátánból osztanak szét közöttünk.[4] Azzal azonban, hogy eljöttem az ingyenkonyhára, én nem gondoltam ilyesfajta jutalmakra. Engem az én jó szívem vezérelt ide.

Az, hogy dícsértem magam, egy kicsit fölmelegített. Ha valaki más dícsér, szégyenlősen elhárítom a dícséretet, saját magamra azonban szégyenkezés nélkül tudtam hallgatni. És alighanem folytattam is volna jótulajdonságaim felfedezését magamban, de szerencsétlenségemre az egyik csizmám talpa – és Isten a tanúm, hogy a másik talpat az ingyenkonyha felé vezető úton veszítettem el – mondom az egyik csizmatalpammal éppen beleléptem egy sáros vízzel telt kátyú kellős közepébe. A Talmud azt tanítja: „Aki jó cselekedetet visz magával, azt nem éri baj.” Ez azonban csak akkor érvényes, amikor az ember épp úton van, hogy jó cselekedetet hajtson végre, és nem akkor, amikor már végrehajtotta, és az illető visszafele poroszkál. A jó cselekedet végrehajtása után, amikor az újonnan teremtett angyal már siet a mennyek felé, az emberrel még az is megeshet, hogy testének minden csontja pozdorjává törik.[5]

Lábaim átnedvesedtek, és egész testem hatalmába kerítette a hideg. Biztos voltam benne, hogy meg fogok hűlni, ha ugyan addig meg nem hűltem. Éreztem, hogy köhögési roham kerít hatalmába. Mellkasom szúrt, és szinte letepert a fájdalom arra a gondolatra, hogy épp most tölthetek majd négy hetet az ágyban. „Az embernek nem szabad ilyesmit csinálnia” – lázadozott valami bennem. – „Nem! Önmagadat föláldozhatod, de mi jogosít fel arra, hogy hitvesed és gyermekeid jólétét kockára tedd?”

Mármost ha én ezt a mondatot valaki másnak a kéziratában olvasom, és ceruza van a kezemben, pontosan tudom, mi a teendőm. Ezúttal azonban a mondat az én saját mondatom volt.

Hirtelen úgy éreztem, hogy csakugyan meghűltem. Ott álltam, még mindig elég távol az otthonomtól. Csizmáim vízzel tele: hidegek és nehezek voltak. Az utca túloldalán egy teaház fényesen kivilágított ablakaira lettem figyelmes. Ez Varsó legpocsékabb teaháza volt, ahol –tudtam – szégyenletes minőségű teát mérnek. Más választásom nem lévén azonban, átviharzottam az úton, és belevetettem magam a teaház meleg párájába.

Teát rendeltem, és az asztalról felvettem egy képes folyóiratot. Az első karikatúra, amely megragadta a figyelmemet, a külső világ tükörképe volt. Alatta ez állt: „Kinek miből van több a kelleténél?” A képen két női alak közeledett egymás felé az esőverte, szélsöpörte utcán. Az egyik, jóltáplált középkorú asszonyság volt, ruhája varrásainál majd szétrepedt. Selyem szoknyát és bársony kabátot viselt, s hozzá fehér, tollas kalapot. Nyilvánvalóan akkor indult el sétálni vagy látogatóba, amikor még sütött a nap, és a hirtelen időjárás változás készületlenül érte. Arcán most aggodalom ül. Fél az esőtől és a hidegtől – de bizonyára csak a kabátját félti. Amint bizonytalan léptekkel siet előre, verejtékcseppek jelennek meg fehér homlokán. Mindkét keze tele van. Az egyik, selyem retikült tart, amelyre már rá is fröccsent a sár, a másikkal meg kicsiny selyem esernyőt, amely alig-alig védi a kalpagot. Noha a hölgynek minden egyébből nagy mennyiség áll a rendelkezésére, esernyőből – mi tagadás – igen kevés jutott neki.

A hölgy felé fiatal lány közeledik: csont és bőr szegény. Meglehet, haja hosszú és gyönyörű, a lánynak nyilvánvalóan nincs ideje rá, hogy rendben tartsa. Összevissza repdes, szétzilálta, összekócolta a szél, ide-oda csapdos a lány sovány vállain. Vékony ruháján folt hátán folt, és a ruhába is belekapaszkodik a szél, szakadást keres, ahol befújhat a sovány testre. Sáros csizmát visel, de lépteit ugyancsak bizonytalanná teszi a szél. És neki is tele van mindkét keze. Az egyikben egy pár hatalmas férficsizma van. Bizonyára az apjáé, és most javíttatni viszi. A kettévált talpak láttán a képet szemlélő olvasóban fel sem merül a gyanú, hogy a kocsmába viszi, és ott akarja hagyni zálogban egy üveg itókáért cserében. Az apa biztosan fáradtan tért haza a munkából, az anya vacsorát főz, és őt, a legidősebb lányt küldték el, hogy megtalpaltassa a csizmát. Siet, mert tudja, hogy ha a csizmadia reggelig nem tudja elvégezni a munkát, egész álló nap hideg marad a kályha, mert apja nem tud elmenni otthonról, hogy megkeresse a tüzifára valót. A lány lélegzete el-elakad, mert az óriás csizmák nagyon nehezek. Hiszen még gyerek. És a csizmánál is ormótlanabb teher van másik kezében. Ugyanis azzal a kézzel hatalmas ernyőt tart a feje fölé. Büszkén viszi, hiszen édesapja bízta rá.

Lehet, hogy a gyermek sok mindenben hiányt szenved, télen a fűtés hiányzik neki, egész évben a jó ruha és a megfelelő táplálék. Esernyőből azonban túl nagy, túl sok van neki, és ezt – biztos vagyok benne – a gazdag hölgy e pillanatban roppant mód irígyli tőle.

A sovány kislány fáradt szemekkel mosolyog rám az újság papírjáról, noha szinte feldönti szegénykét a szél: „Látja? Néha nekünk is van minek örülnünk. Azért nevetek, mert az a hölgy ott, a rajz másik oldalán, majd megpukkad.”

Amikor azonban kifizettem a teát, amit meg sem ittam, megint egyszer az én koldus fiúmra emlékeztetett valami. Neki semmilyen esernyője sincs, és otthona sincs, még csak egy száraz krumpli sem jut neki, és egy talpalatnyi hely sem a szülői ágy lábánál. Még a sorsüldözött hölgy sem találna rajta olyasmit, amiért irígyelhetné.

Mi is okozta, hogy így kell rá gondolnom? Ja, igen – eszembe jutott, hogy a tíz garas, amit a teáért kifizettem annak ellenére, hogy bele sem kóstoltam, épp elegendő lett volna ahhoz, hogy a szegény fiú hozzájusson egy fél tányér leveshez vagy egy darab kenyérhez, és – valami fedett helyhez, ahol eltölthei az éjszakát. Miért rendeltem teát? Hiszen otthon gőzölgő szamovár áll a terített asztalon, mellette ott az étel, és az asztal mellett odaadó mosollyal ül valaki. Én ezzel szemben zavarban voltam, mert csak nem ülhetek úgy a teaházban, hogy egy teát sem rendelek.

„Nos” – vigasztaltam magam – „annak is ára van, hogy megküzdjünk szégyenérzetünkkel.”

A szél meg odakint kegyetlenebbül fútt mint annak előtte.

Dühödten cibálta a tetőket, valahogy úgy, ahogyan a rósék üldözik a zsidókat. De a tetőket vasszegek tartják, jól oda vannak erősítve a házhoz. A szél meg, mint akit gyilkos indulat űz, nekitámadt az utcai lámpáknak, ám a lámpák tovább fénylettek, hajlíthatatlanok maradtak, akárcsak a hősies magatartást tanúsító tudósok az inkvizíció korában. Aztán a szél még mélyebbre ereszkedett, és fel akarta tépni a kövezetet, de a köveket mélyen beágyazták a talajba, és ha egyszer a föld valamit magába fogad… A dühös vihar azután megint a felsőbb rétegeket vette célba, egyre magasabbra tört, de az egek messze vannak, és a csillagok unottan vagy éppenséggel gúnyosan néztek le a dühöngőre.

A járókelők földig hajoltak, hétrét görnyedtek, összezsugorodtak, hogy minél kisebb legyen a felület, amibe belekapaszkodhat a szél. Úgy forgolódtak, hogy kikerüljenek a szél útjából, és lélegzethez juthassanak, mielőtt tovább vonszolják magukat. „De az a szegény, gyönge fiú” – szóltam magamhoz, és félelem töltött el – „vele ugyan mi lesz?” És akkor cserben hagyott engem minden filozófiám, és oda, ahonnan elillant a bölcsesség áramlani kezdett a részvét.

Mi lenne, ha az én gyermekemről lenne szó? Az én saját húsomról és véremről. Ha neki kellene az utcán töltenie az éjszakát ilyen szélben? És még akkor is, ha sikerülne neki összekoldulnia nyolc garast, ebben a viharban kellene a Visztula túlsó partján levő Prága városnegyedbe gyalogolnia, át a hídon! Vajon kevesebbet ér ez a szegény fiú csak azért, mert nem az én fiam? Vajon azért, mert szülei valahol egy sírkő alatt hevernek, ez a szegény fiú kevésbé reszket a hidegtől?

Már nem vágytam rá, hogy hazamenjek. Úgy éreztem, elveszítettem a jogomat ahhoz, hogy meleg otthonom legyen, benne gőzölgő szamovárral, meleg ággyal, és legkivált elveszítettem a jogom a mosolyokhoz, amelyek ott vártak reám. Úgy éreztem, egészen biztosan bélyeget viselek a homlokomon, valami szót, például azt, hogy „Gyilkos”, vagy azt, hogy „Káin”, és én így már senki előtt soha nem mutatkozhatom.

„De legalább jámbor hívő lennék, az ördög vinné el!” – mérgelődtem. Nem ártana tudnom, hogy Ő, aki magasan a csillagok fölött lakik, de még a Mennyországnál is magasabban, és soha egyetlen pillanatra sem hagyja magára a mi világunkat, nem fog megfeledkezni a fiúról. Miért van arra szükség, hogy a fiú sorsa az én lelkemet nyomja? Én szívesen átraknám ezt a terhet az egész világ lelkére. Egyetlen pillanatra sem lenne a fiú az én lelki szemeim előtt, ha biztos lennék benne, hogy a Nagy Kozmikus Tekintet látókörében van, amely ha – Isten őrizz! – egyetlen pillanatra is becsukódnék, egész világok kerülnének azonmód a Sátán hatalmába. Akire azonban a Kozmikus Tekintet figyel, és ide tartozik a legkisebb kukac, legrövidebb giliszta is, nem veszhet el elszámolás, ítélet, igazságtétel nélkül…

Így aztán torokfájás ide, nedves lábak oda, sőt a rémes időjárás ellenére is, vissza kellett mennem most a népkonyhára, hogy megkeressem az idegen ember árváját. Szégyenletes dolog volt ez, és megalázó.

Hogy pontosan miért és ki előtt szégyenkeztem, a mai napig nem tudom. És mégis, a „szégyen” és a „megaláztatás” okozta, hogy nem mentem egyenesen az ingyenkonyhára, hanem jónéhány utcát bebarangoltam, mielőtt végre odaértem.

Az étkező előtere kihalt volt. A mindennapi poklot kihülőfélben találtam már, és a nedves padlóról fölszálló pára új Mennyországot, új égboltozatot talált a szegény emberek vizes lábnyoma, és a mennyezeten párából összegyűlt csppek között. Itt is, ott is vízcseppek hullottak alá, mintha eső esnék. A konyhába nyíló kicsiny ablakon át pedig láthattam az álmos szakácsnőt, aki félrecsúszott sájtlit, parókát viselt. Láttam, amint egyik kezével a nagy kondérra támaszkodott, másik kezével meg lustán szájához emelte a nagy merőkanalat. Ezenközben a kukta a másnapi galuskát szaggatta, a masgiach meg az ebédjegyeket hasonlította össze az Egylet elszámolásával. Senki más nem volt ott. Benéztem az asztalok alá – a fiúnak nem leltem nyomát. Elkéstem! De legalább senki sem látta, hogy ott voltam – gondoltam –, és távoztam az ingyenkonyháról.

Hirtelen azon vettem magam, hogy órák óta rovom az utcákat. „Vajon miféle ördög bújt belém?” Megint csak hirtelen méregbe gurultam, és elindultam hazafelé.

Örömmel láttam, hogy otthon már mindenki alszik. Az előszobában levetettem a csizmámat, és belopakodtam a szobába, az ágyamba – ahol azonban kínos éjszaka várt rám. Kimerült voltam, merő átfagyott lucsok. Bizony eltartott egy darabig, amíg végre kikrákogtam magam, és átmelegedtem. Valami állandó reszketés futott át meg át a csontjaimon. Nagyon későn aludtam el végre, de az is csak arra volt jó, hogy rémálmok kínozzanak, és amikor végre felébredtem, hideg verejtékben fürödtem. Kiugrottam az ágyból, és egyenesen az ablakhoz mentem. Az égbolt telistele volt csillagokkal, mintha gyémántok lennének az ég vas foglalatában, tündöklően – és nagyon-nagyon messze. A szélvihar még mindig dühöngött, egyik-másik szélroham megrázta az egész házat.

Megpróbáltam visszabújni az ágyba, de ezúttal csak el-elszenderedtem, és félálmomban folyvást a fiúval találkoztam. Minden alkalommal más környezetben láttam. Egyszer valahol az utcán vonszolta magát, másszor valami bolt tetőzete alatt, a lépcsőn kuporgott. Megint másszor még démonokat is láttam, amint dobálják őt. Az egyik hajította, a másik elkapta: a fiú volt a labdájuk. Később aztán megtaláltam őt: megfagyva, jéggé dermedten hevert egy szemetes hordóban.

Nem is tudom, hogyan értem meg a reggelt. De amint reggel lett, azonnal az ingyenkonyhára szaladtam.

Ott volt! Ha nem szégyelltem volna, hálás könnyeimmel mosom le arcáról a sárfoltokat. Ha nem féltem volna a feleségemtől, hazavittem volna magammal, hogy legyen ezentúl az én fiam. Ott volt, megvolt, és én nem voltam a gyilkosa.

„Tessék!” – adtam a kezébe egy tízgarasos fémpénzt.

Csodálkozó arccal vette el. Fogalma sem volt arról, milyen rettentő nagy szívességet tett nekem.

Isten adjon neki hosszú és szép életet.

Másnap, mikor megint koldulva lépett hozzám, hogy adjak neki pénzt menhelyre, nem adtam neki semmit, de ezúttal nem is próbáltam a lelkére beszélni. Mi több, zavarban voltam, és elégedetlen önmagammal.

Valójában nem tudok én őneki semmit se adni, fájó szívemen kívül. Vajon miért?

Bizony-bizony nem hiába mondogatta nagyapám – nyugodjék békében: „A hitetlen fájó szívvel él, és vigasz nélkül hal meg.”

 

1894

Katona Ferenc fordítása

(Forrás: The Peretz Reader. Edited and introduced by Ruth R. Wisse. New York: Schocken Books, 1990. 138-145. Az angol fordítás Michael C. Steinlauf munkája. A novella jegyzetei az angol nyelvű kötetből valók.)

Jegyzetek:

[1] Egyleti Férfiú: egy jótékonysági szervezet tagja.

[2] Két garas egyenlő egy kopekkel.

[3] A fogadalom megszegésének következményei a talmudi törvények szerint igen komolyak voltak. Ezért ha a zsidók véletlenül valami olyasmit voltak kénytelenek vállalni, amiről tudták, hogy esetleg nem képesek majd teljesíteni, az ígérethez halkan, hogy senki se hallja, hozzátették: ’Nem mintha megfogadnám, hogy így lesz.’ A ’felvilágosult’ zsidó ezt a gyakorlatot a vallásos képmutatással hozza összefüggésbe.

[4] A hagyomány szerint a Messiás eljövetelekor azok, akik az Édenkertben laknak, a Leviátán nevű szörny testéből lakmároznak majd.

[5] A Peszachim traktátus nyolcadik fejezete szerint jó cselekedeteket hordozó küldötteket nem érhet bántódás, akkor sem, amikor úton vannak a jótett színhelye felé, és akkor sem, amikor visszatérőben vannak onnan. A néphagyomány szerint minden jótett nyomán megszületik egy angyal, ahogyan minden gonosz tett életre kelt egy bukott angyalt.