Kései nekrológ

 A Nagymező utcában lévő Ernst Múzeum októbertől Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központként működik tovább.

Az 1872-ben született Ernst Lajos mecénás-magánműgyűjtőnek régen dédelgetett vágya volt, hogy a mind nagyobb megszállottsággal, pénzt nem kímélve gyarapított történelmi-művészeti gyűjteményének méltó helyet találjon. Törzshelyének, a Nagymező utcában lévő Japán Kávéháznak közelében 1911-ben kezdődött el annak az ötszintes háznak az építése, amelynek földszintjén később mozi működött, két szintjén bérlakások találhatók, tetőtere pedig műtermeknek adott otthont.

Ám 1912. május 9-én, amikor a Fodor Gyula tervezte hatalmas szecessziós épület első szintjén kialakított múzeum először nyitotta meg kapuit, s a vesztibülön végighaladók rácsodálkoztak Lechner Ödön kőpadjaira, Mátyás és Beatrix domborműveire, majd Rippl-Rónai nagy, színes üvegablakára, nem hogy a két héttel későbbi véres csütörtököt sem sejthette senki, de azt még végképp hihetetlennek tartotta volna bárki, hogy 25 év múlva, e magyar történelmi szentély megálmodója öngyilkos lesz, testvére pedig öt évvel később munkaszolgálatosként leli halálát.

 Ernst Lajos számára, hasonlóan sok, asszimilálódni vágyó zsidó származású sorstársához, a magyar múlt magasztos történelmi és művészeti hagyományai jelentették az identitásképzés fundamentumait. Alapeszméje, „a magyar történeti múlton felépülő modern művészeti haladás szolgálata” vezérelte őt kezdetektől fogva, s ehhez mintául, ihletőként a millenniumi ünnepségek szolgáltak. Az Ernst Múzeum állandó kiállításra szánt tereit úgy alakíttatta ki, hogy a 14 teremből tízben a magyar történelem évszázadok szerinti gyűjteményeit helyezte el, három terembe került a zenészek és színészek, az írók pantheonja, míg Petőfinek külön termet szentelt. A múzeumi tér kialakítása, a polgári lakásbelsőbe, a „vásárlók lakásába” helyezett emelkedett művészet Ernst romantikus XIX. századi, az áhítatra, a múlt ereklyéi felett érzett megrendülésre és azonosulásra vonatkozó nemzeti eszményeit tükrözte, felajánlva ezzel a látogatóknak is a hasonló befogadás lehetőségét.

 Emellett legkiválóbb kortársai és a honi és külföldi magángyűjtemények anyagából időszaki kiállításokat, irodalmi felolvasásokat, zenei matinékat is szervezett (például Bartók Bélának is), de kiadott művészmonográfiákat is.

 A múzeum fenntartását az eredeti elképzelés szerint az épületben lévő bérlakások fedezték volna, de ez a koncepció hamar tarthatatlannak bizonyult. A sikeres aukcióknak, amelyek szintén bevételt jelentettek, a 20-as évek végi válság vetett véget. Az már a kor abszurditása, hogy miután a világválság során alapjaiban megrendült Ernst anyagi helyzete, ráadásul képtelen volt saját erőből finanszírozni műkincsek iránti gyűjtőszenvedélyét és végzetesen eladósodott, a Hóman Bálint kultuszminiszterrel folytatott tárgyalások megszakadtak, és az állam nem vette át a múzeum anyagát, mely így az elkövetkező évek során különböző közgyűjteményekbe, illetve magánszemélyekhez került.

 1937-ben elkövetett öngyilkossága egy lehetséges kísérlet tragikus elbukása, nagy ideája kiüresedett emlékének, az idén 101 éves Ernst Múzeumnak, mely fehérre lefestett álomként őrzi még Falus Elek hajdan megcsodált, színes falfelületeit is, 76 évvel alapítója halála után sem lehetett volna szebb küldetése, mint hajdan, amikor képzőművészetben betöltött szerepét a Nyugat folyóirat jelentőségéhez mérték: „elősegítette a megújhodást, szerette a fiatalságot, tisztelte a múlt igaz értékeit és nem hódolt be azoknak, akik elmúlt idők nagyságából tőkét szerettek volna kovácsolni.”