Grossmanék
„Nyilván a szívbetegsége miatt, ami lilára festette a száját. Aztán mégse abba halt bele.” Részlet a szerző K-vonal című kötetéből, mely a könyvhétre jelent meg a XXI. Század Kiadónál.
A Kossuth utcán araszolunk vissza a Piactér felé. Visszafelé leszálló is, felszálló is akad. Van időm megkeresni Grossmanék házát, hosszan elnyúlik, elfoglalja az utca középső részét, csak éppen az okkersárga helyett most eper színe van, Grossman Ida, anyu legjobb barátnője, be se költözött volna ilyen mézeskalács házba. Az egykori cipő és bőr üzlet helyén most élelmiszert árulnak, két fehér kötényes kamaszlány vihorászik a boltajtóban, mind a ketten cigarettáznak. No hiszen, kaptak volna Grossman bácsitól, aki mélyen elítélte a dohányzó nőket, anyu se mert a jelenlétében rágyújtani.
Grossman bácsinak elvei voltak. Az iszákos kuncsaftoknak nem adott hitelt, pedig a rendes emberek nála is felírásra vásároltak, akár csak apunál. Akármilyen jól ment az üzlet, a családjára spártai körülményeket kényszerített. Húsfélét csak sábeszkor, mosdani télen is kútvízben, nem fogadhattak taxit, ha időre kellett kiérni a Gy-i állomásra. Gyalog vagy biciklivel, mondta ellentmondást nem tűrve, de már a bicikli is engedménynek számított. Attól kezdve, hogy a kerékpárokat a rádióval együtt be kellett szolgáltatni, maradt a gyaloglás. Persze a gyerekei, akik már a negyvenes években felnőttek voltak, túljártak az eszén, a taxit a szomszéd utcába rendelték a mi házunk elé. Húst enni is hozzánk jártak, ha nagyon ráéheztek. És mind a hárman rajongtak az apjukért.
Aztán ez mind nem számított, mikor kiverték Grossman bácsiból, hogy Grossmann néni ékszereit az eperfa alá ásta el. Két aranyláncot, három gyűrűt meg egy óraláncot aranyórástól. Többet nem tudtak kiverni belőle, hiába ütötték a veséjét meg a talpát, cigarettával is hiába égették, mert az értékesebb darabokat rég szétosztotta a gyerekei között, azok meg ki tudja merre jártak. A két fiú munkaszolgálaton valahol Ukrajnában, Ida, de ez csak a háború után derült ki, Birkenauban végezte. Szerencsére erről már semmit se tudhatott Grossman bácsi, őt a szolnoki gyűjtőtáborban anyu, Grossman néni és más falubeliek szeme láttára agyonverték a csendőrök.
Lassabban, hé, kalimpál valaki a fejemben egy kolompfélével, amitől a bal halántékomba belehasít a fájdalom. Grossman bácsi ott hűsöl a lócán az üzlet előtt, azt mondja, eltömte az orrát a bőrszag, muszáj néha kiszellőztetni a fejét. Én éppen az átható finom bőr illat miatt szeretek hozzájuk járni, és azért is, mert Grossman néni minden nap süt valami finomságot a családjának. Meggyes piskótát, almás pitét, rácsos linzert, és sose mulasztja el, hogy megkínáljon. Grossman bácsi összehúzott szemmel figyel, tudom, mi következik, előre mosolygok. És ahogy vártam, mondja is. Megint nem nőttél tegnap óta. Aztán tudod mér, azér, mert amit fölül nősz, azt alul elkoptatod. Sokszor hallottam ezt a mondását, de nem untam meg. Grossman bácsi olyan huncutul nevetgél hozzá, hogy az embernek jó kedve lesz tőle. De a háború után nem nagyon emlegettük Grossman bácsi vicceit, talán eszembe se jutottak egészen mostanáig. Pedig a fiai is mennyit hülyéskedtek, amíg éltek. Csak Ida volt komoly, anyu barátnője, őt mosolyogni is ritkán láttam. Nyilván a szívbetegsége miatt, ami lilára festette a száját. Aztán mégse abba halt bele.
