Kollektív emlékezet és holokausztmúlt

Kovács Mónika Kollektív emlékezet és holokausztmúlt című könyvét mutatja be a Corvina Kiadó 2016. június 8-án (szerda) 16 órakor, az ELTE PPK (1064 Budapest, Izabella u. 46.), a 301-es teremben. A könyvbemutató részleteit lásd itt.

Részletek a szerző könyvhétre megjelenő kötetéből.

I. Fejezet

Holokauszt és emlékezet

A holokauszt leggyakrabban említett egyedi jellemzői a következők: az európai civilizáció egyik történelmi központjában történt; az áldozatok óriási száma; az áldozatok kijelölésének totalitása (kizárólag a faji hovatartozás alapján, ami elől nem volt menekülés); az ideológiai megfontolások minden más megfontolásnál nagyobb szerepe (például a háborús erőfeszítések alárendelése a népirtás megvalósításának); valamint a holokauszt sajátosan modern mivolta (Kovács, A. 1999). A holokausztot létrehozó náci rendszer a modern bürokráciát és a modern tudományt állította milliók meggyilkolásának szolgálatába, a náci megsemmisítő táborok halálgyárak voltak, ahol modern eszközökkel milliók halálát „állították elő”. A történelemben nem volt arra korábban példa, hogy egy állam azt tűzze ki céljául, hogy egy bizonyos népet teljes egészében – minden férfit, nőt és gyereket – kiirtson. A holokausztnak nevezett tömeggyilkosságot motivációja és célkitűzése teszi egyedivé a történelemben.

Azonban az egyediség túlhangsúlyozása ahhoz vezethet, hogy ne is foglalkozzunk a holokauszttal. Ha a holokausztot lehetetlen történelmi és társadalompszichológiai eszközökkel megközelíteni, akkor jobb, ha a történészek és pszichológusok felhagynak a próbálkozással; ha nem lehet a rendelkezésünkre álló nyelvvel ábrázolni, és azoknak, akik nem voltak ott, megismerni, akkor a túlélők eltűnésével a holokauszt megközelítésének lehetősége is eltűnik. Maga Yehuda Bauer – az egyediséget hangsúlyozó történészek egyik legismertebbje – is arra a következtetésre jutott, hogy a holokauszt sem nem teljességgel egyedi, sem nem teljességgel példa nélküli: „[…] ha az, ami a zsidókkal történt, egyedi – írja –, akkor [a holokauszt] a történelmen kívül történt, és így misztikus eseménnyé válik, egy ellen-csodává, hogy úgy mondjam, egy vallási jelentéssel bíró eseménnyé, amelynek nincs köze az emberi cselekedetekhez” (idézi Young, 1990, 88.o.) .

Ha kiemeljük a holokausztot a történelemből, és megközelíthetetlennek nyilvánítjuk, akkor lemondunk arról a tudásról, amelyet éppen a holokauszt okozta mérhetetlen szenvedés által szereztünk az emberről és a társadalomról. Ugyanakkor érdemes észben tartanunk az egyediségre vonatkozó érveket is, hiszen sok igazság van bennük. Például teljesen helytálló az az érv, hogy valószínűleg képtelenség megismerni a holokauszt traumáját a leírások, képek és filmek alapján, ezért bármennyit is foglalkozunk a holokauszttal, mindig csak egy homályos elképzelésünk marad arról, min mentek keresztül azok az emberek, akiket meggyilkoltak. De ez még nem jelenti azt, hogy ne tudnánk felfogni: szenvedésük túl van az általunk egyáltalán elképzelhető mértéken. Vélhetően ki sem bírnánk a holokauszt teljes megismerését. Az azonban, amit tudunk róla, elegendőnek látszik ahhoz, hogy megértsük a szenvedés mértéktelenségét. Ez a tapasztalásunk is elegendő ahhoz, hogy a lehető legkomolyabban vegyük a holokauszt tanulságait.

II. Fejezet

A német múltfeldolgozás és tanulságai

Amiről az emberek korábban nem vettek tudomást (azaz a nemzetiszocialista bűnökről és a holokausztról), arra nem is emlékezhetnek, ezért a későbbi generációknak az emlékezetet tulajdonképpen utólag kell létrehozni. „[…] ahhoz, hogy emlékezzünk valamire, szükség van egy emléknyomra” – írja Assman. „Hogy emléknyomunk legyen, valamit egyszer észlelnünk kell, majd el kell raktároznunk ahhoz, hogy később emlékként fel tudjuk idézni. Vakfoltokra nem tudunk emlékezni” (Assman, 2005. 357.o.).

Welzer és munkatársai (2005) kutatásai szintén arra mutattak rá, hogy a hivatalos – a politika szintjén megjelenő – emlékezés nem feltétlenül azonos a családi beszélgetések révén létre jövő kommunikatív emlékezettel. Míg a politikai kommunikációban kialakult a nemzetiszocialista gaztettekre és az áldozatokra való emlékezés deklarált normája, addig a nem nyilvános szférában sem az elkövetett bűnök, sem a holokauszt nem kapnak hangsúlyos szerepet. A családtagok ezekben a beszélgetésekben szinte soha nem elkövetőként, azaz „náciként”, hanem inkább a rendszer áldozataként vagy ellenállóként jelennek meg.

Kutatásuk során német családok három generációjával készítettek interjúkat a nagyszülők háborús szerepéről. Az interjúk eredménye szerint a harmadik generáció, azaz a háború után született második nemzedék tagjai ugyan sokat tudnak a nemzetiszocialista rendszerről és a holokausztról általában, ezt a tudást azonban nem kapcsolják össze saját felmenőik történetével. Sőt, saját felmenőikről éppen ezen tudás révén el sem tudják képzelni, hogy bármilyen módon a rendszer támogatói lettek volna vagy egyesen a bűntettek elkövetői közé tartozhattak.

Német szociálpszichológusok hívták fel a figyelmet arra is, hogy az áldozatok és leszármazottaik máig tartó szenvedésével való szembesülés és az így kiváltott bűntudat nem feltétlenül növeli az irántuk érzett rokonszenvet, inkább okává válhat bizonyos „másodlagos” ellenszenvnek (Imhoff és Banse, 2009). „A németek sose fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot” – idézik ezzel kapcsolatban egy izraeli pszichoanalitikus elhíresült kijelentését.

 

III. Fejezet

A holokausztmúlt feldolgozása: emlékezés vagy felejtés?

Herman (2003) a pszichés trauma feldolgozásának elsődleges feltételének tartja a trauma társadalmi elismerését, azaz hogy a közösség az áldozat oldalára álljon, még akkor is, ha a trauma pillanatában az áldozat iránti közönyével, és a történtek iránti passzivitásával hozzájárult a trauma bekövetkeztéhez. A társadalmi traumák elismerését elsősorban az áldozatoknak nyújtott kárpótlás gesztusa, a traumára való emlékezés intézményesítése emléknapok, múzeumok és tananyagok révén, illetve az évről évre ismételt megemlékezések fejezik ki. A megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy a politikai elit tagjai kifejezzék az áldozatok iránti együttérzésüket és a szégyen és bűntudat felvállalásával elhatárolódjanak – és ezzel elhatárolják a ma élőket – a csoport tagjai által egykor elkövetett bűnöktől. Ezzel kifejezhetik elkötelezettségüket azon értékek mellett, amelyek alapul szolgálnak a múltban elkövetett cselekedet morális elítéléséhez. Az hogy egy csoport kollektív szégyent vagy bűntudatot érez–e egy múltbeli eseménnyel kapcsolatban meghatározza miként fog viszonyulni az adott eseményhez és az áldozatcsoporthoz. Míg a bűntudat jóvátételre – és ezáltal a bűntudattól való megszabadulásra – sarkall, addig a szégyen inkább az esemény elhallgatására, a múlttal való szembesülés elkerülésére.

A társadalmi traumák az áldozat és az elkövető/be nem avatkozó csoportok között érzelmi szakadékot hoznak létre, melynek középpontjában a másik csoport iránti bizalom elvesztése áll. A két csoport közötti megbékélés csak akkor jöhet létre, ha az elkövető/be nem avatkozó csoport őszinte megbánása utat nyit ahhoz, hogy visszaálljon a két csoport közötti bizalom. Ez azonban nem megy egyik napról a másikra. A bocsánatkérés önmagában nem elegendő a megbékéléshez, szükség van az áldozat csoport részéről a megbocsátásra ahhoz, hogy a két csoport újra bizalommal legyen egymás iránt. A bocsánatkérés motivációja éppen a bűntudattól való megszabadulás, ami a bocsánatkérés elfogadása nélkül nem történik meg, nem lesz teljes a bocsánatkérés–megbocsátás ciklus, és nem is kerül sor megbékélésre (lásd Augoustinos–LeCouter, 2004, 239-240.o.).

Nadler és Liviatan (2004) megkülönbözteti a szocio–emocionális és bizalomépítő megbékélést. A szocio-emocionális megbékélés a múltra irányul: az elkövető (és a be nem avatkozó) felelősséget vállal és bocsánatot kér a múltban elkövetett bűnökért, az áldozat pedig elfogadja a bocsánatkérést és így újra lehetségessé válik a két csoport közötti bizalom kialakítása és a megbékélés. A bizalomépítő megbékélés nem a múltra, hanem a jelenre irányul: a két csoport közötti kooperációra. Míg a szocio–emocionális megbékélés nélkül elképzelhetetlen, hogy ugyanannak a társadalomnak két csoportja újra egy közös csoportba integrálódjon, addig a bizalomépítésnek szerényebb a célkitűzése: a korábban ellenséges csoportok békés egymás mellett élése érzelmi feltételeinek megteremtése.

A szocio–emocionális megbékélése folyamata során a bocsánatkérés és a megbocsátás hatalommal ruházza fel a korábbi áldozatot, hiszen tőle függ, hogy elfogadja–e a bocsánatkérést, és ezzel kiegyenlítettnek tekinti–e a másik csoport érzelmi „számláját”. A csoportközi megbékélés folyamatát az interperszonális megbékéléséhez hasonlítják, amikor a bocsánatkérés után az áldozat pozitívabbnak látja az elkövetővel való kapcsolatát, inkább hajlandó vele kooperálni, kevésbé dühös az elkövetőre és saját magát is pozitívabban látja, mint akkor, ha nem történt bocsánatkérés. Ezek a pozitív hatások azonban csak akkor jelennek meg, ha az áldozat őszintének tartotta a bocsánatkérést (lásd Nadler és Liviatan összefoglalóját, 2004, 221.o.). A csoportközi megbékélés esetén nagyon fontos szerepet játszik a hitelesség percepciója, befolyásolja például a politikusok beszédeinek hatását is. Minden olyan tényező, amely  az áldozatok szemében aláássa a szónok hitelességét – például ha úgy látszik, hogy külső elvárásoknak próbál megfelelni, vagy saját politikai táborát igyekszik növelni az adott állásfoglalással – magát a bocsánatkérést fogja hitelteleníteni.

 

IV. Fejezet

Globális és lokális holokausztemlékezetek

A globális holokausztemlékezethez csatlakozni kívánó poszt–kommunista többségi társadalmaknak szembesülniük kellett azzal, hogy saját szovjet megszállással kapcsolatos traumái és sérelmei nem csak kevésbé érdeklik a nemzetközi közösséget, mint a zsidó kisebbség holokauszt traumája, de azt is elvárják tőlük, hogy a „német modellt” követve mélyreható önvizsgálatba kezdjenek egy olyan népirtásban való bűnrészesség miatt, amely a megtörténte óta eltelt évtizedek folyamán mitizálódott és amelynek erkölcsi súlya óriásira nőtt. A lokális hivatalos emlékezet ideiglenes kiutat látszik kínálni ebből a kényszerből. Ha a többség is áldozat, akkor mind egykori cselekvési szabadsága, mind az ebből fakadó mai felelőssége korlátozott. Így kerül egymás mellé a – főleg pragmatikus okokból átvett és megemlékezési alkalmakkor hangoztatott – globális hivatalos holokausztemlékezet és az önvizsgálatot megspórolni próbáló, a saját csoport bűneit mentegető, vagy egyenesen letagadó lokális hivatalos holokausztemlékezet.

 

V. Fejezet

A múlt kollektív reprezentációi a jelen homályos tükrében

A kollektív bűntudat átélésének feltétele a csoporttal való azonosulás, de minél erősebb a csoporttal való azonosulás, annál valószínűbb lesz, hogy a csoporttag mindent megtesz azért, hogy a potenciális bűntudatot keltő információt elhárítsa, vagy a csoport egykori tettét igazolja (Branscombe-Doosje, 2004). Erre példa a II. világháború során japán nagyvárosokra ledobott atombombák, vagy a német nagyvárosok szőnyegbombázásának „igazolása” magasabb erkölcsi – háború mielőbbi befejezése – céllal (lásd Branscombe et al. 2004). A bűntudat hárítására gyakran alkalmazott másik stratégia az esemény más hasonló, de súlyosabb eseményekhez való hasonlítása, amelyek fényében az kevésbé látszik súlyosnak. Ezt a stratégiát alkalmazzák például akkor, amikor a japán származású amerikaiak a második világháború idején történő internáló táborokba zárását az egykori német haláltáborokkal hasonlítják össze (Branscombe, 2004).

Baumeister és Hastings (1997) hét történelemszépítő stratégiát gyűjtött össze különböző nemzetek történelmükről szóló széles körben elfogadott vélekedéseit vizsgálva, amelyekben az a közös, hogy a tényeknél – és különösen az agresszió áldozatainak értelmezésénél – kedvezőbb színben tűntetik fel saját nemzetüket. A történelem–szépítést a pozitív társas identitásra való törekvés motiválja és a kisebb-nagyobb torzítások generációról generációra hagyományozódnak, mindazonáltal a szerzők szerint az újabb generációk saját szükségleteikhez és világképükhöz is igazítják a képüket a történelemről, s ezért a történelem is változik az idők során.

Az első általuk említett stratégia a kihagyás: a kellemetlen vagy az aktuálisan elfogadott értékrenddel össze nem egyeztethető tényeket a csoportok megpróbálják „elfelejteni”. A szerzők azoknak a ma is csodált egykori amerikai elnököknek a példáját említik, akikkel kapcsolatban a történelemkönyvek „elfelejtik” bemutatni, hogy milyen „maradian” gondolkodtak például a rabszolgaságról, sőt, a rabszolgaság haszonélvezői voltak, vagy a rabszolgaság fenntartása mellett emeltek szót. A kihagyás stratégiájának ellentéte a kitalálás stratégiája, mikor egy meg nem történt „eseményt” valóságnak hisznek. A harmadik „módszer” – a felnagyítás és kiszínezés stratégiája – ez utóbbival rokon: ebben az esetben nem úgy történt az esemény, vagy nem volt olyan jelentősége, mint ahogy azt az utókor számon tartja.

A további stratégiákat együtt felmentő/kimagyarázó stratégiáknak is címkézhetnénk, mert ezek mindegyikének az a célja, hogy a megtörtént és ma negatívan értékelt tettet úgy magyarázzák, hogy az ne vessen rossz fényt a saját csoportra. Az összekötés/szétválasztás (bizonyos események egy oksági láncba való szervezése vagy éppen szétválasztása), az áldozatok okolása (a saját csoport agressziójának önvédelemként való beállítása), a körülmények okolása (például az amerikai őslakosok elpusztításában a fertőző betegségek szerepének kiemelése, szemben a fehérek tetteivel), illetve az értelmezési keret megválasztása mind olyan stratégiák, amelyekkel az adott események, ha nem is kevésbé negatívvá, de „megérthetővé” tehetők. Ez utóbbira példa, hogy míg a japán történelemképben semmilyen kapcsolat nem lelhető fel az amerikai atomtámadás és Pearl Harbor között – és különösen a második atombomba ledobását tartják megmagyarázhatatlan tettnek -, addig az amerikaiak a Hiroshimára ledobott atombombát a japánok által kezdeményezett háború lezárásához szükséges katonai csapásnak tartják.

 

VI. Fejezet

Kollektív emlékezet, társadalmi identitás és a holokauszt oktatása

Összefoglalva a kutatás eredményeit a holokausztmúlthoz való viszony legfontosabb meghatározójának az antiszemitizmus bizonyult. Minél inkább előítéletes valaki a zsidókkal szemben, annál inkább hajlamos nemcsak a saját csoport felelősségének elvitatására, de akár még a holokauszt megtörténtének kétségbevonására is. A holokauszttagadás ugyanakkor a szélsőséges antiszemitizmus kódjául is szolgál, amely egyszerre fejezi ki a társadalmi normák elutasítását – erre utal az is, hogy a holokauszttagadást másik közvetlenül meghatározó attitűd a politikával szembeni bizalmatlanság volt – és az identitás kifejezését. Megkockáztathatjuk azt a feltételezést, hogy a holokauszttagadás tulajdonképpen csak látszólag a holokauszt tényének tagadása – valószínűleg a holokauszt tényeit éppen a szélsőséges antiszemiták bánják a legkevésbé –, sokkal inkább a holokauszt morális következményeinek a tagadására tett kísérlet.

A szélsőséges antiszemiták saját nézeteik terjesztésének gátjaként észlelik a holokausztemlékezetet és ezt úgy próbálják lebontani, hogy a holokauszt megtörténtét tagadják. A szélsőséges antiszemiták motiváltak leginkább arra, hogy a holokauszt ne legyen része a kollektív emlékezetnek, ezért igyekeznek kétségbe vonni az áldozatok szavahihetőségét, és így vállaltan cinkosává válnak az egykori elkövetőknek. Herman szerint az elkövető mindent megtesz a trauma feledésbe–merüléséért, és ha ez nem sikerül neki, akkor az áldozat szavahihetőségének aláásásáért. „Ha ezzel sem tudja áldozatát teljesen elhallgattatni, akkor megpróbálja elérni, hogy senki se figyeljen rá. Ennek érdekében lenyűgözően sok érvet tud felhozni az arcátlan tagadástól kezdve a végletekig kifinomult és elegáns racionalizációig (…) a dolog meg sem történt, az áldozat hazudik, az áldozat túloz, az egészet ő provokálta ki, és amúgy is ideje elfelejtetni a múltat és tovább lépni” (Herman, 2003, 20).

 

VII. Fejezet

Holokausztoktatás és emlékezés

A nyolcvanas években az USA–ban és Nyugat–Európában is azzal a céllal került be az iskolai oktatásba a holokauszt, hogy annak negatív példáját a demokrácia értékeinek átadására „használják fel”. Ilyen értelemben a holokausztoktatás sem tekinthető az analitikus történettudomány térhódításának az iskolákban, hiszen ha az lenne, akkor nem lehetne „célja” vagy „tanulsága”. Ugyanakkor nem fér bele a hagyományos hivatalos kollektív emlékezetet képviselő – nemzeti – történelemoktatásba sem, hiszen éppen a diszkontinuitás „megalapozása” a célja, azaz a holokauszt utáni értékrend átadása. Vélhetően ez a kettőség az oka annak, hogy ahol a holokausztoktatás bevezetésre került, ott általában „kilóg” a megszokott tanmenetből: vagy külön tanmenet keretében, vagy iskolán kívüli keretek között – emlékhelyeken, múzeumokban – történik.

Módszertani okai is vannak, hogy miért nehéz a holokausztoktatást a megszokott keretek közé illeszteni. A holokauszt történetével foglalkozók mindenképpen szembesülnek azzal, hogy a náci rendszer uralomra jutásában és fennmaradásában milyen fontos szerepe volt a tekintélyelvű nevelésnek, a kirekesztő ideológiák normává tételének és az agymosásra emlékeztető propagandának. Nem meglepő tehát, hogy a holokauszt-tananyagok olyan nagy súlyt fektetnek a módszerre: nemcsak a tananyag tartalma a fontos, hanem maga a megközelítés, a módszer válik a kritikai gondolkodás kialakításának eszközévé. Hiteltelenné válna mindaz, amit tanítunk, ha azt a „hagyományos” módszerrel tennénk: ha kritikai gondolkodást és autonómiát prédikálunk és ugyanakkor azt sugalljuk, hogy csak egyetlen szempont, egyetlen válasz helyes: a miénk. (Heyl, 2001; Kössler, 2001; Abram, 2001; Mattson, 2001).

A nyugat–európai és amerikai iskolai tananyagok többsége nem az áldozatok szenvedéseit állítja a középpontba, hanem azoknak az embereknek a döntéseit, akik valamilyen szerepet játszottak abban, hogy a holokauszt megtörténhetett: az elkövetők és különösen hangsúlyos módon a be nem avatkozók viselkedését. Kiemelt figyelmet kapnak azok az emberek, akik megpróbáltak másokon segíteni, akik emberek életét mentették meg, gyakran saját életük kockáztatása árán is. A tananyagok olyan témák „illusztrációjaként” dolgozzák fel a holokausztot, mint előítéletek kontra tolerancia, totalitárius rendszer kontra demokrácia, emberi jogok kontra az emberi jogok megsértése, autonóm döntések kontra engedelmesség, kritikai gondolkodás kontra konformizmus, passzivitás kontra cselekvés, empátia kontra közömbösség (Strom, Sleeper és Johnson, 2001; kritikájukat lásd Novick, 1999, 239–264.o.).

 

VIII. Fejezet

Elkövetők, be nem avatkozók és embermentők: miért tanulmányozzuk a holokausztot?

Ahogy Robert Zajonc megfogalmazta, „egyik állat sem öl elvek alapján” (Zajonc, 2005, 207.o.) [ezzel szemben] ”az emberi kollektív erőszakot erkölcsi elvek motiválják és igazolják”. Azt kell tehát elemeznünk, hogyan és miért jönnek létre azok a sztereotípiák, előítéletek és kirekesztő ideológiák, amelyek „a rendkívüli tömegmészárlások minden esetében egy erkölcsi parancs magasabb rendű céljával ruházzák fel a cselekedeteket” (Zajonc, 2005, 214.o.). Hogyan váltak ezek ezek az ideológiák egyes társadalmakban széleskörűen elfogadottá és állami politika céljává? Az elkövetők sajá magukat derék hazafinak tartották, akik számára a népirtás egy „jobb világ” – ideális társadalom – elérésének „eszköze”. Baumeister (2005) szerint a legfontosabb tanulság, ami a népirtások történetéből levonható az, hogy a cél soha nem magasrendűbb, mint az eszköz, és semmilyen cél nem szentesítheti más emberek jogainak semmibe vételét.

Amikor a holokausztot – és más népirtások – történetét az emberi jogok normarendszerének tükrében vizsgáljuk, világossá válik, hogy milyen fontosak lehetnek ezek a normák a hasonló katasztrófák elkerülésében. Az emberi jogok – az egyes ember életének, méltóságának, javainak – tiszteletben tartását nem írhatja ugyanis felül semmilyen partikuláris ideológia, legyen az nemzeti, vallási vagy politikai. A holokauszt történetének és tanulságainak összekapcsolása az emberi jogokról való oktatással nem csak azért evidens, mert az emberi jogok nemzetközi egyezményeinek és azok betartását szankcionáló intézmények hiányának nyilvánvalóan szerepe volt abban, hogy egyáltalán bekövetkezhetett a népirtás, hanem azért is, mert éppen a holokauszt okozta sokk volt az, amely döntő lökést adott fontos nemzetközi egyezmények és intézmények létrejöttének (Moses, 2005). Sok holokausztoktatási tananyag, illetve kiállítás emeli ki ezt a kapcsolódási pontot, amikor az emberi jogokról és az emberi jogokért való tanítást nevezi meg a holokausztról való oktatás elsődleges céljaként (FRA, 2010, 13.o.).

A kirekesztő ideológiák felszakítják a társadalmi integráció kötelékeit, szomszédot szomszéd ellen fordítanak, éles határt húznak a „saját” és a „másik” csoport tagjai közé, akikre ettől kezdve nem tekintik érvényesnek a saját csoport tagjaival kapcsolatban elvárt szolidaritás normáit. Az állampolgári – és az emberi – jogok elvitatása a „másik” csoportok tagjaitól fontos lépés a dehumanizálás útján, amely akár népirtáshoz is vezethez. „A kötelességek kölcsönösségének univerzuma jelöli ki annak a társadalmi terepnek a határait, amelyen belül erkölcsi kérdések egyáltalában értelmesen feltehetők. (…) Ha valaki láthatatlanná akarja tenni az áldozatok ember-mivoltát, akkor csupán ki kell űznie őket ebből az univerzumból”, írja Bauman (2001, 53.o.).