„Soha semmilyen előítélet nem ledönthetetlen”

Gát Annával és Réz Annával a népszerű Üvegplafon sorozat ötletgazdáival beszélgettünk

Két lány, két Anna, az egyik szőke a másik barna. Már a homokozóban is együtt pöszmögtek, aztán tini korukban összevesztek, és egy ideig nem álltak szóba egymással, de haragjuk elpárolgott, amikor Gát Anna fejében megszületett az Üvegplafon „női közéletmód” beszélgetés sorozat ötlete.  A lányokat „közös gyerekükről”, az Üvegplafonról, a magyar nők helyzetéről, feminizmusról, költészetről, zsidóságról kérdeztük.

Mi indította be a közös munkát?

Gát Anna: 2013-ban leadtam 12 programtervet a Bálint Háznak, és ezt az egyet annyira magaménak éreztem, hogy „magamnál tartottam”. Meg is valósult! Evidens volt számomra, hogy Réz Annát fogom felkérni házigazdának, szervezőnek, éceszgébernek. Főleg, hogy akkor már tudtam, hamarosan elhagyom Magyarországot – alapvető fontosságú volt, hogy ki lesz a projekt magyar lába.

Akkoriban Réz Annával éppen évek óta nem álltunk szóba egymással – ami nem is baj, mert legalább kihagyta a legbeképzeltebb éveimet! A lényeg, hogy felkértem, boldogan vállalta, és azóta ismét nagyon közel állunk egymáshoz. És ez csak az egyik szuper dolog, amit az Üvegplafon hozott az életünkbe…

Réz Anna: Mi kezdetektől a társadalom tudatosságának és érzékenységének növelésében láttuk a fő feladatunkat: magyarul azt szeretnénk, ha a nők társadalmi helyzetével kapcsolatos kérdésfelvetések és szempontok minél több ember számára válnának megélhetővé, azonosulhatóvá, életközelivé. Ennek egyik módja az, hogy folyamatosan próbálunk közvetíteni a tudományos közeg és a nagyközönség között.

A sorozat témáit milyen koncepció alapján válogattátok össze?

Réz Anna: Némileg iskolásan sorra vettük a kortárs társadalomtudományokban és a közbeszédben legtöbbet tárgyalt témákat – de igyekeztünk mindegyiken csavarni egy kicsit. Illetve voltak olyan témák – például a nők viszonya a spiritualitáshoz –, amelyek engem akkor, ott nagyon foglalkoztattak. Voltak témák, amelyek erősen ellenálltak a kerekasztal-beszélgetés formátumnak, de legtöbbször kötetlen, mégis informatív párbeszédek zajlanak, meglepően népes közönség előtt.

Milyennek látjátok a magyar nők helyzetét társadalmunkban?

Gát Anna: Magyarország egy rendkívül terhelt társadalom minimális nyilvános diskurzus-készséggel, kölcsönös tiszetelet-evidenciával, múltfeldolgozással, politikai párbeszéddel. A magyar nők helyzete ennek megfelelően európai értelemben véve katasztrofális. Ilyenkor meg szoktuk kapni büszke magyar antifeministáktól, hogy Maliban még rosszabb, ezért tettem hozzá, hogy „európai értelemben véve”.

Réz Anna: Nem hinném, hogy élne Magyarországon akárcsak egyetlen olyan nő is, aki nem szenved el valamifajta hátrányt a neme miatt. Hogy rámarad a háztartás és a gyerekgondozás túlnyomó része, miközben jó eséllyel semmivel nem dolgozik kevesebbet, mint a vele élő férfi; hogy a tanára vagy a főnöke nem azon dolgozik, hogy kihozza belőle a maximumot, hanem azon, hogy letörje a „túlzott ambícióit”; hogy izzadó kézzel markolássza a lakáskulcsot az utcán sötétedés után; hogy rinyálásnak minősítik a szülése során átélt traumáját. Ezek a tapasztalatok azonban rettentően sokfélék, és millió dolog gátolja, hogy egyáltalán beszélni merjünk róluk – legelsősorban a félelem, hogy megbélyegeznek, mint „önzőt”, „kurvát”, „szaranyát”, „hisztist” vagy „karrierista bányarémet” (a lista tetszés szerint bővíthető). A jó hír az, hogy ezeket a félelmeket nagyon sokszor nagyon hatékonyan oldja a közösségi média és bármifajta támogató közeg. Röviden: a magyar nők egyre nyitottabbak és egyre bátrabbak, pedig a mostani társadalmi miliő ennek semmilyen módon nem kedvez.

Sokak szemében a feminizmus véres rongy. Szőrös lábú, leszbikusok vívmánya. Az Üvegplafon egyfajta felvilágosító munkát is végez.  Szerepe volt az előítéletek ledöntésében?

Gát Anna: Remélem! Én például szinte minden nap szőrtelenítek! A viccet félretéve: amikor egy mozgalomban aktívan részt vállal az akadémikusi közeg, könnyű az „érthetetlen-elitista” megbélyegzés áldozatává válni. Kiemelten fontos számunkra a közérthetőség és hogy mindenki számára ismerős problémákról beszéljünk, amiket át lehet érezni. Réz Anna, aki maga is tudományos kutató, az élő példa rá, hogy ettől még lehet érthetően beszélni a mindnyájunkat érintő ügyekről. Soha semmilyen előítélet nem ledönthetetlen. A szülő, a média, a kormány stb. – tehát mindazok, akik számára az információ birtoklása és a hangulatkeltés lehetősége adott – eldönthetik, hogy táplálják-e a korábbi előítéleteket, vagy képesek pártatlanul oktatni és tájékoztatni.

Költőnek indultál. Elég korán debütáltál egy verseskötettel, írtál dalszövegeket. Mostanában, mintha hanyagolnád a lírát.

Gát Anna: 2003-ban, valószínűleg túl korán jelent meg egy veszélyesen nem karcsú verseskötetem a Noran kiadónál. A magyar költőkörökben tett bátortalan látogatásaim a mai napig kísértenek – legkeményebb emlékeim közé tartoznak. 19 évesen például egy vidéki költőtalálkozón volt szerencsém meghívásos alapon részt venni, ahol 20 felnőtt férfi volt összezárva velem együtt 2 db kamaszlánnyal. El lehet képzelni, milyen volt a találkozó hangneme – de már a pszichológusommal jól átbeszéltük.

Dalszövegeket nagyon szeretek írni – most is dolgozom egy magyar zeneszerzővel. Álmom persze az operalibrettó lenne – Arrhythmia című darabom angol verses szövegén ez már jól látszik. Harcsa Veronikával, Berger Dalmával is fesztelenül ment a munka – az egyik Dalmának írt szövegem az Itt vagyok c. kisfilmben is elhangzik.

Tavaly – hat év kihagyás után – több versem is megjelent az Élet és Irodalomban. Nem hagytam tehát abba a dolgot, de az biztos, hogy az ún. költőközösség nem vonz – bár amit például a Kemény lányok alakítottak rajta, elég közel áll a szívemhez. Én akkor még nem voltam ennyire merész, amit ma már sajnálok is rendesen.

Most, hogy Anna Londonban él egyedül tartod a frontot az Üvegplafonon. Mik a terveitek a sorozattal?

Réz Anna: Anna 1700 kilométerről is hatékonyabb szervező és kommunikátor, mint én a Kálvin térről – szóval nem vagyok egyedül hagyva, csak egy csomó koncepcionális és kreatív kérdés nagyon igényelné, hogy többet lássuk személyesen egymást. Így sokszor a munkák, család, fellépések mellett az is gondot okoz, hogy legalább képben legyünk, éppen min pörög a másik.

Az Üvegplafon nem több és nem kevesebb, mint az a munka és lelkesedés, amit a benne résztvevő barátok, segítők, önkéntesek beleraknak. Ez egy demokratikus, plurális tér – a beszélgetéshez, a nyilvános megszólaláshoz, a szervezkedéshez, a tudásmegosztáshoz. Ha jól csinálom a dolgom, az abból látszik, ha ehhez már nincs is rám szükség. A legnagyobb vágyam az, hogy mind az online, mind az offline tevékenységünk túllépjen azon az – elsősorban budapesti – értelmiségi niche-en, amely most elsődleges közege a feminizmusról szóló beszédnek. Ám ehhez már olyan szervezeti háttérre lenne szükség, amely jelen pillanatban nem áll rendelkezésünkre.

Zárásként ejtsünk pár szót a zsidósághoz való kapcsolatotokról?

Réz Anna: Kulturálisan mindenképpen van kötődésem a zsidósághoz, hogy mást ne mondjak, ezen oldalak hasábjaira is gyártottam már mindenféle szövegeket. Bár sok szempontból ambivalensen és némileg tartalmatlanul, de kimondottan szeretem és ápolgatom a zsidóságomat.

Gát Anna: Ez családi szinten bonyolult, mert én egy poroszosan patriarchális családból származom, ahol a tárgyiasított női szerepekből csak nagy furfanggal lehetett kitörni. Mondjuk azt, hogy ateista vagyok, akinek zsidó kulturális öröksége van, melyet képvisel és tovább is fog adni. A szőke pesti zsidó lány pedig szereti a romkocsmákat és a pesti zsidó barátait, akikkel talán még lehet kicsit européernek lenni.