Netanjahu és Orbán – egy elhanyagolt dimenzió

Két erősen jobboldali politikus találkozik Budapesten – sulykolja a média. Ez éppen annyira igaz, mint amennyire nem. Jobboldalinak lenni – minden látszat ellenére – egészen mást jelent Izraelben és mást Magyarországon.

Magyarországon, csakúgy, mint Kelet-Közép-Európa számos országában, a szélsőjobboldal gyászos emlékű uralma a 2. világháború éveiben, szövetsége a hitleri Németországgal (másutt a megszállt lakosság kollaborálása) tagadhatatlan történelmi tény. Ezek a rendszerek aktív szerepet vállaltak országaik zsidó lakosságának deportálásában vagy helyben történő legyilkolásában. A mai fősodrú jobboldal Európának ezen a táján máig birkózik ennek emlékével, és nem jutott el arra a pontra, hogy az ország, a nemzet, a nép felelősségét ez ügyben kimondja. (Iskolapéldája ennek a Szabadság téri emlékmű.) Kifejezi ugyan mélységes fájdalmát az ország zsidó polgárainak pusztulása fölött, de a felelősség kérdésében hárít. Ezt a hárítást követik a fel nem dolgozott felelősség nyomában járó pótcselekvések: a sérelmi politika, az ellenségkeresés és a zsidók iránti, nyílt vagy burkolt ellenségesség. Ezeknek az országoknak ma nincsenek ellenségei, de

a fel nem dolgozott múlt kísértetei visszajárnak,

s a romantikus nemzeti önképtől megválni nem tudó jobboldal ezekkel hadakozik.

Az izraeli jobboldalnak nincsenek ilyen kísértetei, mint ahogy Izraelnek sem. A nemzetközi közösség persze megalkotta a maga nagy elbeszélését a zsidó állam „ősbűnéről”, ami a palesztinok 1948-as elűzése lenne. Ezt a történetet, s ennek következményeit dagasztják egyre nagyobbra évtizedek óta, olyannyira, hogy a palesztinoknak, egyedülálló módon, külön ENSZ-szervezetet is létesítettek, s a palesztinok menekült státuszát a végtelenségig meghosszabbították. Míg egy menekült gyermeke, az ENSZ szabályai szerint nem menekült, hanem az új, befogadó országban kell keresnie boldogulását, addig egy palesztin menekültnek az ükunokája is menekült státuszt „élvez”, menekülttáborban él és arra nevelik, hogy harcoljon az izraeli „megszállás” (értsd: Izrael állam létezése) ellen.

Európa megszállott buzgalma a zsidók által „elnyomott” palesztinok ügyében – ez Európa múltból visszajáró kísértete és nem Izraelé.

Ahogy a „zsidó bűnök” valójában nem a zsidókról, hanem az antiszemitákról szólnak, úgy Izrael „ősbűne” sem Izraelről, hanem az anticionistákról mond el valamit.

Izrael ellenségei – a közép-kelet-európai jobboldal képzelt ellenségeitől (lásd Soros György) eltérően – valósak. Irán atombombára áhítozó vezetői nyíltan hirdetik, hogy Izraelt le akarják törölni a térképről. Az iszlám világ államai – három kivételtől eltekintve – nem ismerik el Izraelt. Az ország határain két olyan fegyveres kvázi-állam működik, amely nyíltan hirdeti Izrael megsemmisítését: a Hamasz és a Hezbollah.

A döntő különbség tehát ez:, az Orbán kormány és a Netanjahu-kormány is partneri, ám sok tekintetben feszült viszonyban van a Brüsszel vezette Európai Unióval. Az Orbán vezette Magyarország azonban saját kísérteteit engedi szabadjára az „Állítsuk meg Brüsszelt”, „Ne hagyjuk, hogy Soros…”  feliratú plakátokon. Izrael felemás viszonya Európával viszont az utóbbi kísérteteiről szól.

Miért jön akkor az izraeli miniszterelnök Magyarországra?

Miért akar kapcsolatokat építeni a visegrádi országok Orbánhoz többé-kevésbé hasonlóan gondolkodó vezetőivel? (Csehország kivétel.) Miért törekszik partneri viszonyra olyan vezetőkkel, akik országaik sötét múltért viselt felelősségét a mai napig vonakodnak beismerni?

A fáziskésés miatt. „Brüsszel”, vagyis a nyugat-európai szellem által dominált Európai Unió már javarészt maga mögött hagyta azt a fajta zsidóelleneség, amely a Holokauszt fel nem dolgozott bűneiből származik. Ez a folyamat Nyugat-Európában már a ’70-es években elindult. A francia köztársasági elnök, Emanuel Macron épp a napokban ismételte meg azt, amit elődje, Jacques Chirac már 1995-ben kijelentett: Franciaország felelősséget visel azokért az Auschwitzba deportált zsidókért, akiket a francia rendőrség az 1942 évi nagy razzia során fogdosott össze.

Nyugat-Európa megvallotta a zsidók ellen elkövetett bűneit: ez a fajta erkölcsi adósság azonban éppúgy nyomasztónak bizonyult, mint a meg nem vallott bűnök.

Úgy tűnik, Európa legtöbb országában csak a zsidóellenes indulatok két fajtája között lehet választani: a mi vidékünkön, ahol a lakosság többsége és így az uralkodó politikai elit is ragaszkodik a romantikus, áldozati nemzeti önképhez, a Holokausztért viselt felelősség elutasítása és a régi/új „zsidó befolyás/összeesküvés” képei dominálnak. Nyugat-Európában, ahol megtörtént a bűnök megvallása, a régi romantikus nemzeti önképhez nincs visszatérés. A zsidókkal szembeni felelősség súlyát azonban nehéz elhordozni, így ezt a lelki terhet Izrael államára vetítik, posztmodern, emberjogi frazeológiába csomagolva a zsidókkal kapcsolatos ellenérzéseket. („Izrael úgy bánik a palesztinokkal, mint a nácik a zsidókkal.”)

A kezdődő Netanjahu látogatás, a két politikus párhuzamba állítása hirtelen felszította az Izraellel és a zsidókkal kapcsolatos érzelmeket: megvédi-e Netanjahu a magyar zsidókat Orbán „antiszemitizmusa” ellenében? Cserbenhagyást jelent-e, ha Orbánnal együttműködőnek mutatkozik?

A baloldali sajtó egy része hirtelen igen kritikus lett a Netanjahu vezette Izraellel szemben, a jobboldali sajtó egy rész nagyon is megértő. A magyar zsidó honlapokon sosem látott dühvel estek egymásnak Netanjahu bírálói és védelmezői. A  zsidó világban szinte példátlan módon egy ország zsidó közösségének hivatalos vezetője nyíltan bírálta az országba látogató izraeli kormányfőt.

Ám amikor az izraeli miniszterelnök a V4 országokkal tárgyal, akkor nem utolsó sorban

e kétféle zsidóellenesség között egyensúlyozik.

Izrael szempontjából jelenleg Kelet-Közép-Európa old style antiszemitizmusa tűnik a kisebb veszélynek, mert elavult, mert nincs akkora utánpótlása, mert a magyaron kívül nincs számottevő zsidó közösség a térségben, amelyet ez a politika veszélybe sodorhatna. A nyugat-európai progresszív antiszemitizmus viszont virulens, mert az emberjogi/kisebbségvédő nyelvezet ma domináns, s ezen a nyelven ma gyakorlatilag minden gyűlölködést igazolni lehet. (Lásd pl. a nyugati haladó média izraeli „népirtásról”, „genocídiumról” delirált vízióit és az ezt követő hisztériát a 2001-es Intifáda heteiben.) Ez a fajta progresszív, Amerika-ellenes, az iszlámban – nyugat-ellenes alapon – szövetségest látó, baloldali antiszemitizmus ma világviszonylatban domináns és súlyosan veszélyezteti a nyugat-európai zsidó közösségeket, amint azt a franciaországi, belgiumi gyilkos merényletek sora mutatja.

A romantikus nemzeti önképet ápoló V4 országokban az emberjogi nyelv (amelyen a nemzet bűneit is számon lehet kérni) nem olyan népszerű, csak egy kisebbség használja. (Csehország kivételnek tűnik ez alól. Közéletében nem erős sem az antiszemita, sem az anticionista hangnem.. Mintha nem is európai ország lenne.) Így ez a régió bázisa lehet egy olyan izraeli politikának, amely a ma fősodrú anticionizmus ellen keres védelmet. Ugyanakkor alkalomadtán nehéz helyzetbe hozza Netanjahut a Soros-ellenes hisztéria meg a Horthy-dicsőítés, amit a honi zsidó közösség és a baloldal teljes joggal tart elfogadhatatlannak.

Nem arról van tehát szó, hogy az izraeli politika érzéketlen az Orbán-féle, antiszemitizmust is felhasználó, ellenségkereső propagandára. Arról van szó, hogy

Európában sajnos csak rossz és rosszabb között lehet választani

és úgy tűnik, a nyugati, progresszív antiszemitizmus (vagyis az anticionizmus) ma nagyobb veszélyt jelent, mint a hagyományos közép-kelet-európai. Az előbbi a fősodrú, mélységes hit táplálja és az egész világon elterjedt (lásd az Izraelt elítélő ENSZ-határozatok tömkelegét), és sok helyütt szövetségben áll a nyugat-ellenes iszlám valamilyen formájával. Utóbbiból hiányzik a fanatikus hit, inkább pragmatikus-cinikus, rövidtávú haszonszerzés motiválja és egyfajta zárványként működik (noha Orbán próbálja nyugat-ellenes sérelmi politikáját nemzetközi méretekben is terjeszteni).

Amikor a magyar zsidók képviselői és a magyar baloldal, teljes joggal, sérelmezik az elfogadhatatlan orbáni megnyilvánulásokat, ezt a dimenziót mintha szem elől tévesztenék. Ők az antifasizmust várják el Netanjahutól. Elfelejtik, amit pedig 1989 előtt tudtak, (lásd a szovjet példát), hogy antifasiszta alapon is lehet antiszemitának lenni.