Netanjahu és a Sorsok Háza

Ha igaz a hír, hogy az izraeli miniszterelnök felül fogja bírálni az izraeli külügyminisztérium kritikusabb álláspontját a budapesti Sorsok Házával kapcsolatban a magyar kormánnyal fenntartott jobb viszonyért, borítékolható a magyar zsidók felháborodása. Kérdés, számít-e ez az izraeli miniszterelnöknek.

Nem, vagy kevéssé számít.

A közép-európai kormányok képviselői 50-75%-ban ismerik el a holokauszt idején elődeik által viselt felelősséget, és hárítják az ezzel kapcsolatos kritikát. Igyekeznek törvényileg hárítani a hordozott szégyent, mint Lengyelország (ahol bizonyos megfogalmazásokat szankcionálnak törvényileg: „lengyel holokauszt”, lengyel lágerek”), vagy, ahogy a magyar kormány, egyelőre csak politikai eszközökkel, illetve emlékművek formájában eltolni maguktól, illetve „arányosítani” a felelősséget és formálni a történelmi emlékezetet (antiszemita/nacionalista politikusok, írók visszaemelése a kánonba, a Szabadság téri német megszállási emlékmű, vagy – vélhetően – a készülő Sorsok Háza).

Miközben a magyar kormány képviselői az elmúlt években élőszóban megtestesülő politikai megnyilvánulásokban közeledtek a nyugati standard és a zsidó politikai narratívához, és fejet hajtottak a vészkorszak áldozatai előtt, hangsúlyozva a felelősséget, ehhez képest a maradandó emlékezet objektumaiban megtestesülő emlékezet visszalép, hárít. A maradandó politikai emlékezet objektumai, narratívái igyekeznek az elvállalt részfelelősség mellett a figyelmet a többségi társadalom áldozati jellegére helyezni (Magyarország megszállt állapotára, az egymást követő kettős – német/orosz – megszállásra, a magyar veszteségekre, a relatív felelősségre, az embermentésekre, és számos ’30-as, ’40-es évekbeli politikai és kulturális közszereplő alakját tisztára mosni, rehabilitálni, annak ellenére, hogy a korabeli nacionalista-antiszemita politika részei voltak).

A helyi zsidók felháborodnak, tiltakoznak, nem csupán azért, mert meggyilkolt szeretteik emlékezetét őrzik, és úgy érzik, ezt árulnák el, ha elfogadnák a felelősséget mérsékelő narratívát, hanem mert identitásuk meghatározó eleme a vészkorszak hű emlékezete. Nincs közös narratívájuk a nacionalista kormányokkal, azoknak se velük, két történelemkép él egymás mellett, számos pontján közelíthetetlenül és kölcsönös gyanakvás a nacionalista politikai erők és a zsidó közösség között. Pillanatnyilag úgy tűnik, nincs esély, hogy létrejöjjön egyetlen emlékezetközösség, ha kétféle emlékezet csomópontjai képezik a politikai közösségek történelmi identitását.

Míg a közép-európai zsidók identitása döntően a múlthoz, a meggyilkolt zsidók emlékezetéhez kötődik, az izraeli miniszterelnököt és hatalmi körét nem érdeklik a nüanszok, nem érdekli, hogy a közép-európai kormányok által csupán 50-75%-ban elvállalt felelősség mélyen sérti a lokális zsidó közösségeket. A pragmatikus, jobboldali Netanjahu a jelenért és a jövőért, ma élő zsidókért, szűkebben az izraeliekért visel felelősséget, Izrael Állam biztonságáért és a világ zsidóságának potenciális menedékéért a ma is fenyegető veszélyekkel szemben. (A tisztán emlékezetpolitikai és etikai szempontokkal szembeni “rugalmasság”, a jövő-orientáltság és a magyar kormánnyal hasznot hajtó jó kapcsolat köti össze egyébként a Sorsok Háza új gazdáját, az EMIH-et Netanjahuval.)

Ha Netanjahunak sikerül stabil politikai támogatókat szereznie a közép-európai nacionalista politikusok között, akik Izraelnek diplomáciai segítséget nyújtanak Európában a nyugat-európai baloldali/liberális politikai elittel szemben (akik emberjogi, kisebbségvédő szempontokat kérnek számon Izraelen, és az izraeli jobboldal szerint destabilizálnák az izraeli biztonságpolitikát), az izraeli miniszterelnök hajlandó kompromisszumokra a múltjukkal, történelmi felelősségükkel viaskodó, azt nem egészen beismerő közép-kelet-európai kormányokkal, akár annak az árán is, hogy a helyi zsidó közösségek felháborodnak.