Honnan jöttek ezek?

Kik vonulnak Amerikában horogkeresztes zászlók alatt?

Az amerikai alsó középosztályhoz tartozó milliók, akiknek kicsiny egzisztenciáját a gyorsan változó világ okozta válságok fenyegetik, néhány évtizeddel ezelőtt még javarészt a „munkásosztály” öntudatos tagjainak érezhették magukat. Szavazatukra az ügyüket felkaroló baloldal bízvást számíthatott.

Aztán az elmúlt 15-20 évben megváltozott a világ és a baloldal új, felszabadítandó áldozatokat talált magának, a régi munkásosztályt pedig, úgy, ahogy van, ejtette. A sokszor megénekelt, gépek mellett izzadó, robotoló munkás a nyugati világban javarészt tényleg megszűnt létezni, miután a nagy cégek az ilyen munkát ma már Kínában, Vietnámban vagy Dél-Amerikában végeztetik el. Azok a milliók, akik nem képezték át magukat, és lecsúsztak, többé nem vonzóak a baloldal számára, amelynek új gyámolítottjai a melegek, színes bőrűek, bevándorlók, nők, fogyatékkal élők, stb.

A globalizálódó világban teljesen megváltozott a baloldal elnyomó-elnyomott képzete. Míg 1989 előtt inkább otthon akarta megvívni a nagy felszabadító harcot (munkásosztály a kizsákmányolók ellen), addig a globalizálódó világ új, sokkal élesebb, megragadóbb ellentéteket kínál. A harmadik világ nyomorgó milliói tényleg sokkal erősebb, látványosabb kontrasztot mutatnak az európai jómóddal szembeállítva. Az éhező vagy agyonlőtt gyerekek, a szedett-vedett motyójukkal menekülő családok, a lerombolt házuk előtt jajgató asszonyok látványa a világjavító szándékú ember számára sokkal mellbevágóbb, mint a nyugati világ lecsúszott, de szociális segélyből csendesen megélő, munkanélküli polgárainak képe.

Azok a lecsúszott milliók tehát, akik 1989 előtt még a honi munkásosztály fiai, öntudatos underdogok voltak, ma már a baloldalon elvesztették szexepiljüket. És mivel ez a réteg kulturális szokásait tekintve inkább konzervatív (általában nem barátja a meleg büszkeségnek), fél a konkurenciától (nem örül a bevándorlók támasztotta versenynek), félti szerény egzisztenciáját (tart attól, hogy lakónegyedeikbe más, olcsó lakhatást kereső etnikumok költöznek) hirtelen a fehér elnyomók oldalán találta magát. A baloldal – ez a hűtlen szerető – pedig, ezt látván, rasszistázza, fasisztázza tegnapi bálványait. Akiknek nemcsak egzisztenciája van veszélyben, hanem – legfőképpen – önértékelése is.

A nyugati munkásosztálynak e maradványai, akiket a haladó baloldal, mint másodlagos frissességű árut, félredobott, most új identitást kénytelenek építeni maguknak férfiasságból, nemzetből, hagyományból, vallásból – mindabból, ami a baloldalnak nem kell, mert reakciós, náci, stb. Ami marad, az a sérelmi kultúra.

Az eddig sikerrel marginalizált amerikai szélsőjobb pedig boldog örömmel fogadja friss tömegeit.

A mai, kemény versenyre épülő, tudásalapú társadalomban bonyolult mesterséggé vált a szabadság. A szabadság fejlett technikáival való élni tudás a fejlődés valódi hajtóereje. A szabadság útja a szüntelen tanulás, az állandóan megújuló tudás. Az örökös felszabadításban utazó baloldal azonban alapvetően nem ezt az utat választja, és elnyomók ellen akar küzdeni. Elnyomókat keres tehát, és aki keres, az talál.

Radikálisabb képviselői most éppen a (150 éve halott) amerikai rabszolgatartókat találták meg – pontosabban azok köztéri szobrait. Az amerikai polgárháború déli államai (a Konföderáció) szimbólumainak és szobraiknak üzent hadat az ellenségkereső baloldal, de radikálisabb vezéreik most már az amerikai alapító atyák – Washington, Jefferson – szobraira fenekednek, mondván: ők is rabszolgatartók voltak. Amiről persze lehetne vitatkozni, de a türelmetlen radikálisok nem vitát akarnak, hanem vért, azaz szobordöntést akarnak látni.

Már pedig szobordöntésből nem lesz jólét. A szobordöntés a diktatúrából való felszabadulás egyszeri, szimbolikus gesztusa.(Lásd a magyar 56-ot.) Aki demokráciában újra és újra a felszabadulást akarja eljátszani, az tévúton jár. Ezen az úton nem jut el a belső szabadsághoz, vagyis nem fogja elsajátítani a demokrácia bonyolult technikáit. (E tekintetben hasonlóak az örökös szabadságharcot folytató magyar kormányhoz.) Azok a tömegek, akik saját bajaikért évtizedek óta békésen álldogáló, korábban senkit nem zavaró szobrokra zúdítják a haragjukat, nyilvánvalóan a pótcselekvés útjára léptek. (Csakúgy, mint Marx Károly vagy Lukács György szobrának eltávolítói Budapesten.)

A tegnap még haladó munkás, ma konzervatív, fehér, heteroszexuális férfi pedig kivonul az utcára, hogy megvédje újonnan magáévá tett értékeit és szimbólumait.

Ezek a tömegek egyszer már jeleztek, amikor – a baloldal aurájából kikerülve – Donald Trumpra szavaztak. Ezeket a jelzéseket a baloldal nem akarta meghallani, így hát most újra hallatták a hangjukat, kicsit radikálisabb formában.

Amikor aztán a fasiszta zászlókat lengető, sokszáz fős tömeg Charlottesville központjába vonul, már tényleg nincs más megoldás, mint ellenük vonulni, felháborodni, tiltakozni. A baloldal ebben remekel. A fasiszták ellen vonuló baloldal megtalálja régi önmagát és szárnyal. Csak annak nincs tudatában, mekkora szerepe volt és van abban, hogy ez a szellem újra kiszabadulni látszik a palackból.