Háy János: A múltra nem

Honlapunkon eddig Kőszeg Ferenc, Stumpf András,  Csaplár Vilmos, Horkay Hörcher Ferenc,  Erős Ferenc , Granasztói György, Csepeli György, Grendel Lajos és Böcskei Balázs válaszát közöltük.  Alább Háy János reflexióit olvashatják.

–

A múlt olyan, hogy nem lehet köpni rá, még akkor sem, ha az ember szívesen megtenné. Mert visszaköp. Rejtegetni sem érdemes, úgy is előtolakodik, ha másképp nem egy költséges terápia során a pszichológus kiugratja belőlünk, pont a legrosszabb pillanatban, amikor amúgy is romokban az életünk. Ugyanakkor a múltunk emléktörténete korántsem objektív valóság. Az eseményeket mindig az aktuális énünkhöz szabjuk, és újra meg újra átszabjuk. Keressük a folytonosságot, hogy egyben láthassuk a sorsunkat. Ha festők akarunk lenni húsz évesen, azzal kérkedünk, hogy már gyerekkorunkban milyen tehetségesen rajzoltunk, ám ha végül matematikusok leszünk, rögvest beugranak a tanulmányi versenyek, ahol eredményesek voltunk. A múltunk szereplői közül is azokat favorizáljuk, akikhez inkább akarunk hasonlítani. Keressük magunkban a rajongott nagyapa, nagymama lenyomatát. De idővel ezt is átrendezhetjük, ha az aktuális jelenünk úgy kívánja. Kedvünkre garázdálkodunk az emlékek tárházában, hogy a nekünk megfelelő történetet állítsuk össze. Hogy milyen a lista, mi kerül előkelő helyre, mi az, amiről megfeledkezünk, mit milyen előjellel értékelünk, legfőképpen arról árulkodik, hogy mit akarunk magunkról állítani. Mondhatnánk azt, hogy egy sajátos fikció, aminek persze vannak reális elemei.

Épp a reáliák miatt ezek az egyéni emlékezetek mégis egymásra találnak, találkoznak azok, akiknek az életében ugyanaz vagy majdnem ugyanaz történt. Te mit csináltál, amikor a csernobili robbanás volt? Te is nézted a tévét, amikor Antall József halála miatt félbeszakították a Walt Disneyt?

A te szüleidet is kitelepítették? Elvették a vagyonát? A te nagyszüleidet is deportálták? A te családodból kik pusztultak el és hogyan? A nagyapád a Donnál halt meg, vagy ő egy azok közül, aki visszajött? Az emlékhez az emlékezők mellérendelnek egy helyet, ahol összegyűlhetnek és összerakhatják az érzéseiket egy nagy közös érzésbe. Ez a hely lehet a szenvedés helyszíne (Auschwitz, Voronyezs, Isonzó), egy emlékmű (az élet fája, vagy egy kereszt, egy turulmadár az ezeréves határon), egy intézmény (ide jártunk iskolába), vagy akár egy virtuális tér a közösségi hálón. A közösségi emlékezet centrumába a közösség számára fontos események kerülnek. Hogy egy közösség miképpen súlyozza a vele történt eseményeket, senki nem kérdőjelezheti meg. Az emlékezőknek többnyire betonbiztos az értékrendje. Nem keverik össze a világosi fegyverletételt a doni katasztrófával, a Tanácsköztársaságot az ötvenes évekkel.

Minden emlékezés a maga módján autentikus, s épp abban rejlik a lényege, hogy az adott közösség emlékeinek értékrendjét tudja képviselni. Ezek a kisebb-nagyobb közösségi emlékezetek rajzolják ki a nagy kollektív, mondjuk így: a reprezentatív nemzeti emlékezetet. Az emlékezetnek ebbe a parlamentjébe küldik az ilyen, olyan és amolyan „előjelű” magyarok az emlékezetük képviselőit. Minden emlékezet jogosan van itt,

egyetlen emlékezet sem kérdőjelezheti meg a másik igazságát.

A különbözőség velejárója az emlékezet képviselőtestületének. Épp azért szükséges, hogy ott legyenek mindahányan, mert különböznek. Baj csak akkor van, ha valamelyik képviselő nem juthat szóhoz. Minden emlékezetnek feladata, hogy helyet adjon a többi emlékezetnek.

Aki elsajátított egy tradíciót, az könnyebben tud elfogadni más tradíciót is, nem lép be kipa nélkül a zsinagógába és nem röhögi ki a Gangesz fertőzött vizében fürdő hindukat. Aki felvállalja a saját emlékezetét, emlékezetének értékrendjét, az jobban meg tudja érteni és élni a másik emlékeit.

Persze a nagy reprezentatív emlékezettárban, ebben a virtuális parlamentben is kialakul az emlékek hierarchiája. Nem minden emlékezetnek azonos a státusza. Jó esetben a közösségre való morális, sorsszerű vagy épp történelmi hatásai miatt válik egy-egy emlék jelenléte erőteljesebbé. S persze az időbeli közelség sem elhanyagolható tényező. Túl régi emlékeket anakronizmus életben tartani, s a történeti tényszerűségén túl felruházni érzelmi anyaggal. Én például Mohácsra már nem emlékszem, bár tisztában vagyok a csata jelentőségével. De ez így van rendjén, nem csak az emlékezet, a felejtés is fontos része az egészséges személyiségnek. Ha valakinek Mohács miatt könny szökik a szemébe, érdemes szakemberhez fordulnia. A reprezentatív nemzeti emlékezet kiemelt eseményeivel kapcsolatban úgy van rendben, ha minden közösség nem pusztán empatikusan viszonyul hozzájuk, hanem be is emeli a saját kitüntetett emlékképei mellé. Hogy konkrét legyek: egyetlen magyar sem kerülheti el, hogy a holocaust-emléket belsővé tegye, független attól, hogy a családja milyen emlékkörhöz tartozik, és épp ez a helyzet Trianonnal is.

Az emlékezet közösségalkotó. Része az identitásunknak. Ebben a minőségében lehet konstruktív, ami megteremti az egymáshoz tartozás akolmelegét és lehet destruktív, közösséget lefojtó.

Az élet gyártja az emlékeket, de az emlékek nem gyártanak életet.

Ha az élet/emlék arány elbillen az emlék felé, a közösség nem képes építkezni, nem képes olyan pozitív és jövőbemutató célokat megfogalmazni, ami aktivitást vált ki, emlékkezelővé válik, a múlt csőszévé. Holott aktivitás, egyszerűbben szólva cselekedet nélkül nincs élet.

Különösen nehéz helyzetben vagyunk a különböző magyar közösségek emlékezetével, hiszen ezek, szinte kivétel nélkül traumára épülnek. Ha szenvedéstörténet mentén bújunk össze, az emlékezet rögvest kettéosztja a világot: mi, akik a sérelmeket elszenvedtük, ők, akik a sérelmeket elkövették. Sokszor már régen nincsenek közöttünk a szenvedést átélők, az utódok még mindig dédelgetik a valahai sérelmeket, s ennek révén a világ szenvedőkre és szenvedést okozókra. Ki a fájdalom, ki a gyanú árnyékába van evakuálva. Hamis ez a kép, de biztonságot adó. Sokszor rettegünk kibújni belőle, mert attól félünk, ezzel elveszítjük a személyiségünk kötőanyagát. Holott egy identitás annál erősebb és magabiztosabb, mennél inkább engedi a hamistudatok átértékelését, mennél inkább meri az emlékeket a reálisabb történelmi értékelés szintjére hozni. Ahogyan a felnőtté váló gyerek képes az apát nem csak mindenható támasznak látni, hanem esendőnek, a nemzeti és kisebb közösségi emlékezet is annál felnőttebb és érettebb, minél inkább meri önmagát kritikával szemlélni, minél inkább mer kibújni az emlékezet mákonyos világából. S persze csak így válik lehetővé, hogy a múlt eseményeiért, amelyek korántsem csak makulátlan keresztutak, netán felelősséget is tudjunk vállalni. Hogy ne legyünk olyanok, mint annyi elhagyott férj vagy feleség, akik kígyót-békát kiabálnak az elhagyóra, s fel sem merül bennük, hogy netán ők is ludasak a történetben.

Amúgy a csoportemlékezet jószerével polgári találmány. A mélyén ott van a szándék, hogy az egyéni sors a maga kicsinységén túl valami nagyobb jelentőséghez juthasson. Az emlékezés a végességünkkel szembeni fellépés. A közös emlékezet a mi sorsunkat is a nagy közös, s feltehetően az idők végezetéig tartó sorshoz köti. Az alsóbb rétegek emlékezete, legalábbis ez a személyes tapasztalatom, híján van ennek a megváltástörténetnek. Legtöbbször megmarad a saját család egyediségében, s nem alkot az emlékek mentén közösséget. A vidéki nagyszüleim folytonosan mesélték a múlt eseményeit, de hiába emlegettek éhséget, szegénységet, megaláztatást, háborúban, fogságban ottveszett testvéreket, apákat, mindez nem verbuvált csapatot. Néha egy-egy fogolytárs vagy katonatárs, a háborút közös pincében átélt sorstárs fel-feltűnt, de a közösségalkotás ennél soha nem ment tovább. Soha nem hallottam a mi és az ők ellentétpárt. Nekik nem volt ellenségük és ellenségtudatuk sem, csak sorsuk, amit el kellett szenvedni, amikor szenvedni kellett, s aminek örülni lehetett, ha épp öröm érte a családot. Született valaki, például én.

Az egyszerű rétegek közös emlékezetét ezt a tulajdonképpen szűzföldet, valamint a hozzájuk csapódó identitásbizonytalanok és acsarkodók emlékezetét sokszor az állami ideológia bitorolja. Az államilag sugallt azonosságvállalások, amelyeknek amúgy alig vagy épp semmi köze nincs az egyéni tapasztalathoz, gyakorta az egyéb identitásokban (szakmai, férfi, nő, szülő) elszenvedett kudarcok pótszereivé válnak. Az államilag szított identitás a gyermeki érzelmek szintjére viszi az azt elfogadókat. Ha például a tizenkilencedik századi, akkor progresszívnek számító nemzeti identitás-toposzokat kaparjuk elő, azaz az identitást mesterségesen visszahelyezzük a nemzetfejlődés egy korábbi időszakába, tulajdonképpen a mai magyarok gondolkodását és önértékelését egy argumentálatlan népmese-világba kényszerítjük, ahol a jó és a rossz küzd egymással. Persze mi (hogy ki az a mi pontosan senki nem tudja) a jó oldalon állunk, aki nem a mi oldalunkon áll, az eleve csak a gonosz csatlósa lehet. Az efféle dichotómiára építő gondolkodás egyszerűen elrekeszti az embert önmaga reflektívebb megismerésétől, a valódi azonosságok megélésétől s tulajdonképpen alkalmatlanná teszi a saját korában való létezésre. Korszerű országot népmesehősökre nem lehet építeni.

Sajnos a mindenkori hatalom nem akar lemondani arról, hogy ő határozza meg, milyen emlékek kerülhetnek a közös emlékezetbe, milyen súllyal és mi marad onnét ki. Nem szentesíteni akarja az emlékezők értékrendjét, ami a dolga lenne, hanem módosítani.

Az emlékezet átformálása

különösen erőteljes a konzervatív kormányok idején. (Most is éppen.) Adott esetben a történelmi tapasztalattal, a történettudomány állításaival vagy akár az élő emlékezettel is képesek szembemenni. A baloldali kormányok hibája épp az ellenkezője: ők a tisztátalan múltjuk miatt nem mernek emlékezni, ezért magasról tesznek az emlékezetre, néha esetleg az antifasiszta kártyát kijátsszák, de máshoz alig-alig nyúlnak.

Az egyszerű emlékező, se itt, se ott nem érzi otthon magát. Talán épp azért, mert emlékszik arra, mit mesélt a nagyapa és a nagymama, vagy pontosan tudja, mit mesélt volna, ha lehetősége lett volna rá, és nem hal meg a mese előtt. Az egyszerű, saját jogon emlékező, nem kell az emlékezést központilag szabályozó hatalomnak. Otthontalanná válik, nincs hol leraknia azt a sokmindent, amit hordoz a szívébenben. Az egyszerű emlékezők hazátlanul bolyonganak, s csak egymásnak pakolhatnak ki, látod, én ezt hordozom, te meg azt. A sok-sok pakkból, ha mindenki kirakja, talán lesz egy közös hely, ahol összebújhatnak. Ahol összebújhatunk mindahányan, mint a szegény ember malackái. S együtt sírhatunk, és együtt nevethetünk, mert olyanok vagyunk, hogy tud fájni a másik fájdalma, s tud örömet hozni a másik öröme.