Furcsa antifasizmus

Néhány napja Köves Slomó hosszú interjút adott a kormánypárti Echo tévének, és ebben hűségesen felmondta a kormány által elvárt szöveget arról, hogy a Jobbikkal szövetkező baloldali ellenzék magát járatja le; hogy a Jobbikot mentegető Karácsony Gergely antifasizmusa hiteltelenné vált, stb.

Nem tett ugyanakkor említést arról, hogy a Jobbik időközben megtagadta rasszista, antiszemita múltját és igyekszik ugyanazokat a 21. századi értékeket hangoztatni, mint a mai európai pártok többsége. (Utalások ugyan elhangzottak erre a változásra, de ezt az evidens tényt nem nevezte néven.)

Nem feltétlen tartom bajnak, hogy a Jobbikot továbbra is bírálja, de azt már bajnak tartom, hogy alapvető tényektől igyekszik eltekinteni.

A Jobbik ugyanis a legnagyobb nyilvánosság előtt elfordult fasiszta elemekkel terhelt, gárdista múltjától és erősen igyekszik civilizált, európai arcot mutatni. Ezek után lehet azt mondani, hogy „egy szavukat sem hiszem”, hogy „kutyából nem lesz szalonna” vagy hogy „náciból nem lesz demokrata”, de e fordulatot nem tudomásul venni nem hiteles magatartás.

A Jobbik vezetői hatalmas interjúkban próbálják magyarázni a bizonyítványt, bizonygatják, hogy a listázást már akkor sem úgy értették, hogy sosem voltak antiszemiták (!) stb. Nagyon erősen próbálkoznak eurokonform irányváltásukat hitelesnek feltüntetni.

Nem állítom, hogy érvelésük feltétlenül meggyőző. Annak viszont feltétlenül örülök, hogy egy párt, amely tíz évvel ezelőtt virtigli gyűlöletprogrammal és töményen rasszista ellenségképpel szerzett szavazókat, mostanra „bejött a hidegről” és ezt a programját elvetette.

Azt sem állítom, hogy pálfordulásuk oka valamiféle humanista megvilágosodás lett volna, melynek során belátták, hogy az antiszemita, cigányellenes, stb. gyűlöletkeltés méltatlan dolog.

Pálfordulásuk oka az a – mérlegelő politikusokra jellemző – belátás volt, hogy a 20. századi, fasisztoid ellenségkép fenntartásával immár többet veszítenek, mint amennyit nyernek. Ugyanezt a pályát futotta be 10-15 évvel korábban a nyugat-európai szélsőjobb. Időközben ugyanis a 20. század öröksége, a Holokauszt-tudatosság, az antirasszizmus, a kisebbségvédelem olyannyira alapértékké vált a mai Európában, hogy aki – 20. századi fasiszta módjára – ezekkel szembehelyezkedik, az reménytelenül a perifériára szorul. Ez pedig politikai pártnak nem érdeke.

A nyugati antiszemiták is ennek megfelelően politikát váltottak: ma már többnyire nem azt állítják, hogy a liberálbolsevista zsidók világuralomra törnek, stb., hanem azt hogy a zsidók (azaz Izrael Állam) kirekesztők, rasszisták, elnyomók, stb. Ennélfogva ma Nyugat-Európában a zsidógyűlölők jellemzően a (szélső)baloldali fedezékben találnak maguknak jól védhető pozíciókat.

A Jobbik pálfordulására az európai szélsőjobboldalon alighanem utolsóként került sor. (Talán a görög Arany Hajnal maradt fasiszta náluk is tovább.) Ez a fordulat elkerülhetetlen volt, miután az európai szélsőjobb pártjai egymás után megtagadták fasiszta múltjukat, ünnepélyesen törvényen kívülinek deklarálták az antiszemitizmust, keblükre ölelték Izrael Államot és átnyergeltek a bevándorlás-ellenességre.

A francia Front National, az osztrák FPÖ szakított fasisztoid hagyományaival. Nekik szerencséjük volt, mert mindezt egy nemzedékváltás keretében tudták megcsinálni, míg a Jobbik ifjú titánjai saját pár évvel korábbi önmagukat kénytelenek cáfolni. Marine LePen számára könnyebb az apja örökségén túllépni, mint Gyöngyösi Márton számára saját, pár évvel korábbi antiszemita nyilatkozatait kimagyarázni.

Az új német szélső(?)jobboldal, az AfD már eleve olyan politikával indított, amelyből az antiszemitizmust kihagyták és helyébe a bevándorlás és a multikulti veszedelmeit helyzeték a középpontba. Sikerült is ezzel maguknak egynéhány zsidó személyiséget megnyerni. Mivel azonban az ellenségképre építkező politika a német közéletben tabu, az AfD roppant nehezen tudja lerázni a szélsőjobboldali párt imázsát.

A Fidesz politikája leginkább ezekhez a modernizált szélsőjobboldali pártokhoz áll közel a mai európai választékban. Egyetlen disszonáns elem a Soros-ellenes kampány, amelynek ellenségképe, a világ-összeesküvést irányító milliárdos nagyon erősen a 20. századi zsidó ellenségképre hajaz. Még akkor is, ha Soros zsidó voltát nem emlegetik és az ilyen asszociációktól nyilvánosan elzárkóznak. (Az új ellenségkép, ahol Soros mellett a nem zsidó Juncker, a „brüsszeli bürokrata” is feltűnik, nyilván ezen a kellemetlen helyzeten próbál változtatni.) Ugyanakkor új elem a zsidóbarát attitűd, amennyiben a nemzeti és/vagy vallási alapon álló zsidóság (ortodox zsidók, jobboldali izraeli kormány) iránt kimondottan barátságosak.[1]

*

A Jobbik új imázsa a tiszta nemzeti párt, amely fellép a korrupt Orbán-rendszerrel szemben. Ez a kép azonban eddig nem bizonyult igazán átütőnek Orbán bevándorlás-, Brüsszel- és multikulti-ellenes kampányával szemben. A Jobbik átsodródott az ellenzéki táborba és mostanság együtt tüntet az Orbán rendszer ellen a szocialistákkal és liberálisokkal. Ez kétségkívül némi identitásválságra utal.

Nem a Jobbik szorította ki tehát a Fideszt a jobbközépről, hanem inkább a Fidesz szorította ki a Jobbikot a szélsőjobbról. Orbán pártja ma egyértelműen a legjobb az ellenségkeresésben. Nemcsak itthon: talán egyetlen hatalmon lévő párt sincs ma Európában, amelynek politikájában ilyen meghatározó szerepet játszik az ellenségkép. Ebben a vízióban a moszlim bevándorlók hordái fenyegetik békés világunkat, akiket Soros György és a brüsszeli bürokrácia próbál Magyarországra és Európára zúdítani. Hogy miért? Az orbáni propaganda szerint azért, mert liberálisok és kozmopoliták, így ellenségei a keresztény nemzeti hagyománynak.

A Fidesz roppant ügyes: miközben a Jobbik elvesztette ellenségképét, ő úgy gyarapítja a magáét, hogy eközben sikerül magát középre pozícionálnia. Az ellenségkép új eleme pedig nem más, mint éppen a Jobbik, amely, úgymond, éppen olyan náci/fasiszta, mint azelőtt, hiába próbálja letagadni. Ennek hitelesítésében vállal fontos szerepet Köves Slomó.

Így tehát ma a fősodrú jobboldalon a kínálat a következő: egy ellenségképét vesztett, baloldallal szövetkező, bűnbánó egykori kvázi-nyilas párt; valamint egy építkező, erősödő, modernizált, némileg humanizált és a hivatalos antiszemitizmustól nagyobbrészt megszabadított Horthy-rendszer. Mint az józan ésszel sejthető, de a kutatásokból is tudhatjuk, a magyarországi zsidók egyikre sem szavaznak.

Köves Slomó ennek ellenére jónak látta, hogy az utóbbi alakulat mellett álljon ki, és a zsidó vezetői mivoltából fakadó erkölcsi tőkét e modernizált Horthy-rendszer mellett forgassa és kamatoztassa.

Kétségkívül emellett is szólhatnak érvek: egy szigorúan vallási, politikailag lojális közösség-építéséhez ez a rendszer jó hátteret kínál. Pozitív vonása az is, hogy a mai turbulens európai politikában egyértelműen Izrael mellett foglal állást. Azt is fel lehet hozni mellette – akinek ehhez van hajlandósága –, hogy a szabadságot visszaszorító Orbán-rendszer az antiszemiták szabadságát is megnyirbálja, míg a szabadságjogokban bővelkedő Nyugat-Európa tágra nyitja a kapukat az (átfazonírozott) zsidóellenes indulatok előtt is.

Negatív vonása azonban mindaz, ami egy modernizált Horthy-rendszerrel együtt jár: legfőképpen a menetelés elfelé a szabadságtól, ennek minden elszomorító következményével.

Éppen ezért az ex-nyilas pártot kérlelhetetlen antifasisztaként földbe döngölni, az update-elt Horthy-rendszer viselt dolgait pedig szó nélkül hagyni – egy demokrata nézőpontjából – nem tűnik igazán hiteles vállalkozásnak.

[1] Alighanem ez utóbbi elmélyítését szolgálta az a kísérlet, melynek során az Orbán-kormány – Szalay- Bobrovniczky Vince helyettes államtitkár közreműködésével – megpróbált kapcsolatba lépni a brit és a francia zsidó közösség vezetőivel. Nyilván a túlnyomórészt baloldali/iszlám körökből érkező nyugat-európai antiszemitizmus elítélése lett volna a közös nevező a két fél között. Amint utólag rekonstruálható, a megkeresettek nem zárkóztak el a kapcsolatfelvételtől, de – az izraeli kormánytól eltérően – nem voltak hajlandóak szemet hunyni a Soros-ellenes kampány, a diszkrét Horthy-reneszánsz vagy az idegenellenesség fölött. Így az Orbán-kormány nem tudott ebből a kapcsolatfelvételből politikai tőkét kovácsolni. Francia vonalon egy rövid kommüniké, brit vonalon pedig csupán indulatos szóváltás volt az eredmény.