Együtt vagy külön emlékezzünk?

Érzékeny döntések előtt áll az elkövetkező héten a magyar zsidóság két legláthatóbb szervezete.

A kormány által a Szabadság térre tervezett, a német megszállásra és Magyarország áldozati mivoltára emlékeztető szobor – sokak által vitatott – terve nyomán a Mazsihisz élesen kritikus nyilatkozatot tett. Tiltakoztak a szobor terve mellett az épülő józsefvárosi Sorsok Háza – a vészkorszak gyermekáldozatainak emlékhelye – ideológiájának ismeretlensége, a Terror Házában rendezett Horthy konferencián elhangzottak vállalhatatlansága, a közszolgálati rádió Életmentő történetek című műsorának történelemhamisítása és a Veritas Intézet vezetőjének érzéketlen nyilatkozata miatt a kamenyec podolszki deportálásról. Mindezek miatt, mint közzétették, a Mazsihisz megfontolja a Holokauszt emlékév eseményeitől való távolmaradását és bejelenti, hogy a Civil Pályázati Alap keretében elnyert pályázati összegeket csak abban az esetben veszi igénybe, ha a megemlékezés sorozat számára vállalható mederbe tér vissza.

Az EMIH – mely máskor inkább tematizálja a zsidó közbeszédet, s nem szívesen konfrontálódik a kormánnyal – a zsidó közhangulatot érezve, ezúttal óvatosan követte a Mazsihisz tiltakozását, bár az emlékév bojkottját elutasította, jelezve, hogy ez csak sokkal súlyosabb esetben volna indokolt.

A Mazsihisz – talán megijedve hirtelen megtapasztalt saját erejétől és a felelősségtől – rendkívüli testületi ülést, majd közgyűlést hívott össze, hogy a súlyos döntésben ne csupán első számú vezetőire háruljon a döntés, ezenközben kérdőívben szondázta a zsidó közvéleményt, mit tegyen. Az EMIH közmeghallgatást hirdetett hasonló tárgyban.

Nem kellene megijedni attól, hogy a vészkorszak 70. évfordulóján, történelmi viták közepette nincs mindenben egyetértés, és az emlékév bizonyos pontjain a magyar kormány és a magyar zsidó szervezetek esetleg külön-külön emlékeznek. A nyílt vita csak világossá teszi a nézetkülönbségeket. A Szabadság téri emlékmű avatásán például biztosan nem kellene zsidó szervezeteknek megjelennie. Miképpen nem kell megijedni a kompromisszumoktól sem, ha a megemlékezések sorozatában bizonyos pontokon mégiscsak közösen hajtanak fejet, még akkor sem, ha baloldali véleményformálók a zsidó szervezetek teljes elhatárolódását követelik a közös megemlékezésektől. A vészkorszakkal kapcsolatos engesztelésnek és kiengesztelődésnek – miközben össznemzeti ügy is – elsősorban mégiscsak a mai magyar jobboldal és a mai magyar zsidóság közösségei között kell megtörténnie.

A Szabadság térre tervezett szobor kőbe vésendő üzenete szimbolikus határpontja a kormányoldalon zajló párhuzamos és ellentmondásos folyamatoknak. A 2010-ben alakult Orbán kormány egyrészt párbeszédet folytat a zsidósággal, a holokauszt emlékezetét – korábbi elkötelezettségének szellemében – őrizni kívánja, de a magyar állami felelősség kérdésében ambivalens módon gondolkodik és nyilatkozik, és aktuálpolitikai kontextusban – a korábbiakhoz hasonlóan – sokszor gesztusokat tesz a szélsőjobboldali szavazatok elnyeréséért.

Az Új Színház-ügy, a szélsőjobbos zenészek kitüntetése, a Wass Albert kultusz felkarolása, a Horthy-reneszánsz csendes asszisztenciája, Nyírő-Wass-Szabó Dezső tananyagba emelése, szélsőjobbos újságírók a kormánypárt médiaberkeiben és a kormányt támogató Békemenetben, s a fent már említett, egymással nem feltétlenül összefüggő események, melyek azonban szellemükben beleillenek e sorba, egy irányba mutatnak. Mind arra szolgálnak, hogy a kormánypárt begyűjtse a szélsőjobb szavazóit is. Ez talán megakadályozhatja, hogy nagyobbra nőhessen a szélsőjobb parlamenti képviselete, csakhogy közben e gesztusok által társadalmi-kulturális legitimációt nyerhet a szélsőség, egyes vélemények szerint pedig mindez nem csupán eszköz a szavazatok megnyerésére, hanem a kormánypárton belüli is meglévő radikális jobboldaliak szája íze szerint való politika megtestesülése.

Most pedig az alkotmány preambuluma után kőbe kívánják vésni a „kettős megszállás” elméletének szellemében – mely már a Terror Házában megtestesült – Magyarország második világháborús áldozati mivoltát. E gesztusban a nácikkal való szövetségben való részvételért, a tragikus második világháborús szerepvállalásért, a zsidóellenes törvénykezésért, valamint a deportálásokért viselt felelősség elhárítása is megtestesül.

Nem tudni, vajon a politikai érdekből folytatott kettős beszédtől keletkezik zavar a fejekben, vagy az ambivalens érzések keletkeztetik a kettős beszédet és politikát. Mert miközben például általában elismerik a vészkorszak szörnyűségeit, és őrizni kívánják emlékezetét, azonközben a mindennapos szóhasználatban világossá válik a meg nem emésztett felelősség.

Áder János köztársasági elnök másfél éve Jeruzsálemben, Hende Csaba honvédelmi miniszter tavaly, Rétvári Bence belügyi államtitkár a minap második alkalommal, s Lázár János miniszterelnökségi államtitkár az UNESCO konferencián hajtott fejet az áldozatok előtt, elismételve a felemás szavakat a vészkorszakért viselt magyar felelősségről: „a magyar állam nem védte meg polgárait” – miközben a magyar állam nemhogy nem védte meg, hanem diszkriminálta, kifosztotta, idegen kézre adta és a halálba küldte félmillió polgárát. A magyar kormány más képviselői: Martonyi János és Navracsics Tibor miniszterek tavaly világosabban és egyértelműen foglaltak állást.

A felemás szavak forrása lehet politikai számítás, lehet a tudás hiánya, s lehet a vívódó lelkiismeret. A felelősségvállalás, a kiengesztelés és a kiengesztelődés processzusa hosszú, göröngyös út. A felelősségvállalás a birtokba vett tényszerű tudáson, a felelősség megemésztésén és az áldozatokkal való teljes azonosuláson keresztül vezet. Az oktatásnak például kulcsszerepe van a tragikus történelmű Magyarország felelősségelhárító gondolkodásának megváltoztatásában. S akkor talán eljutunk oda, hogy ne épüljenek történelemhamisító szobrok, ne legyen kacsintgatás a szélsőjobboldalra, és egyenes beszédeket halljunk a magyar állam egykori, hitleri szövetségben vállalt szerepével kapcsolatban. Ám addig nem biztos, hogy tudunk jó lélekkel közösen emlékezni.

Ezen a helyzeten és történelmi tudaton kellene változtatnia az emlékévnek. Ez a mi munkánk, és nem is kevés.