Amiért írok: zsidónak lenni

Válasz Bodansky György Miért nem bírok zsidó lenni című cikkére, mely az Élet és Irodalom 2013. április 5-i számában jelent meg.

Anyám, apám zsidó. Budapesten születtek mindketten. Anyám a háború után pár évvel,  apám negyvennégy tavaszán született. A családunkból senkit sem hurcoltak koncentrációs táborba, apai nagyapám Borban volt munkaszolgálatos, míg nagyanyám első gyermekét várta Pesten. Szülés közben magára hagyták a szülőszobán, orvosok, nővérek, bábák lerohantak az óvóhelyre. Egyedül maradt, lemászott a szülőágy alá. Megoldotta. Ilyenek a zsidó nők. Csecsemővel a karján nem fogadták be a rokonok, veszélyes volt.  A csillagos házban egyik este szólt a házparancsnok, menjen fel a gyerekkel a padlásra, holnap elvisznek mindenkit. Később a villamoson szedték össze a zsidókat, a sorból állította ki egy csendőr a fiatal anyukát, menjen a kisbabával, gyorsan.

Anyai nagyszüleim házilag készült hamis papírokkal  bujkáltak. Persze csak azután, hogy nagyapám nem tért vissza szabadságról, Esztergom-tábornál állomásozó munkaszolgálatos századához.

Mindkét család úgy döntött, hogy zsidóságukat többé nem viselik nyilvánosan, szakítanak a fájdalmas múlttal. Gyakori, tipikusnak mondható megoldás volt ez akkoriban. Szerettek volna békében élni, amíg lehet. A zsidósághoz semmi nem kötötte őket, rég eltávolodtak a vallástól.

Aztán nyolc éves koromban egy nap ezzel a mondókával mentem haza:

– Száz zsidó egy sorba’. Mennek a templomba.

Még volt valami, hogy jól megpaprikázza, már nem emlékszem.

Elsötétültek  az arcok – Kitől tanultad ezt??

– Egyik osztálytársamtól – feleltem ijedten.

Azonnali válságstáb ült össze a konyhában – nicht vor dem Kind. Valahogy lelkem mélyén sejtettem, otthon nem lesznek erre vevők. De nem gondoltam, hogy végérvényesen megváltozik az életem. Mert a konyhából megtört arccal kilépő felnőttek érthetetlen, baljós szavakat  mondanak

– Mi zsidók vagyunk, igazából nem jelent semmit, csak régen jelentett, és akkor a németek elvittek mindenkit. De nagyapa megszökött a munkaszolgálatból, nagyanyám meg a pincében hamis papírokat gyártott az írógépén, és a dédivel bujkáltak.

Könnyed Robin Hood-i story, nem kell vele foglalkozni, már elmúlt. Azért ne mondjam el senkinek.

Nem is mondtam. De nem lehetett nem foglalkozni a sötét gondolatokkal, amik ezután következtek. Semmihez nem tudtam kötni az új információkat, hiszen nem volt mihez. Nem volt más, csak homályos utalások az üldöztetésről. Minden rendes zsidó gyerek rémálmodik haláltáborról, a harmadik generáció is tudja a dolgát, teljesíti az előírt szorongás adagot. Nem tudtam, vannak-e még zsidók rajtunk kívül, és muszáj szorongani, ha az ember azt hiszi, egyetlen zsidó gyerek a világon. Nem kaptam semmilyen támpontot, a zsidó szó nem telt meg tartalommal, vagy ha mégis, pusztán negatív, félelmetes jelentéssel bírt. Nem tanítottak meg rá, hogyan kell, és hogyan lehet zsidónak lenni.

Szüleim és az én generációmból senkit nem ismerek, aki pozitív zsidó identitásra mintát látott/láthatott volna otthon. Ezt magamnak kellett megszereznem, megtalálni az utat, hogy jól érezzem magam a bőrömben. És ami nagyon fontos, hogy a lányomnak hiteles, pozitív mintát tudjak mutatni. Számomra nem volt opció, hogy tovább örökítsem a félelmet, erre neveljem a gyerekemet. Tizenéves lányom és kortársai számára a zsidóság a mindennapokban megélt, természetes dolog. Ebben a ma is virágzó, és színes budapesti zsidó létben nőttek fel, az identitáshoz elengedhetetlen közösséggel és megfelelő vonatkoztatási csoporttal rendelkeznek.

Jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a választás egyéni döntés kérdése. A zsidóság nem pusztán kulturális kötődés, valaha volt, már elmúlt érdekesség. Hagyományaink felélesztésével ismét tartalommal telnek meg hosszú idő óta üres szavaink, pozitív, magától értetődő jelentése lehet az identitásnak. Barhesz című regényemet azért írtam, hogy a zsidóság ábrázolásában általánosan bevett nosztalgikus, szívszorító móddal szemben, a megszokottól eltérő, új nézőpontoknak is lehessen létjogosultságuk.

Sokáig kerestem az utat, nem ment könnyen. Amikor először léptem át a zsinagóga küszöbét: hazatértem. Első alkalommal föld fölött lebegtem a meghatottságtól. Ám hamar ráébredtem, egyetlen szót sem értek, fogalmam sincs, mit művelnek az istentiszteleten.

Héberül imádkoztak fura, röhejes szertartásokat végeztek. Tiszta Kazohínia, még a homlokra erősített kocka is stimmelt.  Csíkos asztalterítőbe burkolózó férfiak, karjukon körbetekert bőrszíjak, három lépés hátra, térd behajlít, meghajol. Ezek megőrültek. Évek teltek el, míg képbe kerültem, mire magaménak éreztem a tradicionális ünnepeket. De a zsinagóga kertjében gyerekek szaladgáltak, és a lányom rögtön otthon érezte magát közöttük.

„Talán van valamijük, valami kapaszkodójuk, ami fenntartja őket a józan ész fölszínén. Valami, ami biztonságot teremt számukra.” – írja Bodansky György.

Igen van valamink, és ez a valami az önazonosság – a zsidó nép tagjának lenni, több ezer éves hagyomány részeseként. Ehhez nem alázat szükséges, hanem büszkeség. Nekem nemcsak a nagyszüleim, anyám, apám voltak zsidók a múltban, nem a származásom az, ami idővel, szép lassan, elmúlik. Én magam zsidó vagyok.