„A megértésnek egyre kevesebb az esélye”

Kőszeg Ferenc – irodalmár, szamizdatot szerkesztő egykori ellenzéki, a rendszerváltás után parlamenti képviselő, a Beszélő főszerkesztője…

…a Magyar Helsinki Bizottság alapítója és elnöke – nemrég töltötte be 75. életévét. Olyan életpálya és közéleti gondolkodás az övé, melyre egyaránt elismeréssel tekinthet mindenki, akinek fontos a magyar demokrácia és a zsidó kulturális öntudat. A Szombat szerkesztősége is köszönti őt!

– Valahol idézi Tölgyessy Pétert, aki azt mondta egyszer, hogy Ön az egyik legbecsületesebb ember, akivel valaha találkozott. Ez valóban elhangzott?

– Nemcsak elhangzott, írásban is megvan. A gyermekeim – a két lányom és a fiam – a hetvenedik születésnapomra összeállítottak egy kötetet; ők maguk is írtak bele, de kértek írásokat a barátaimtól, egykori kollégáimtól. Tölgyessy levélben válaszolt a felkérésre, végül ez a mondat lett a Kőszeg 70 című kötet mottója. Egyetlen példányban jelent meg, de a szövegek olvashatók a Beszélő honlapján.

– Nagyon érdekesnek találtam, amit ismeretlen lettországi rokonai utáni nyomozásáról, majd a velük való személyes találkozásáról ír.

– Anyai nagyszüleim orosz állampolgárként a mai Lettország területén születtek. A nagyapám részt vett az oroszországi szocialista mozgalomban, valószínűleg tagja volt az oroszországi zsidó munkáspártnak, a Bundnak. Aztán Németországban fogtechnikusként dolgozott, majd egy álláshirdetés nyomán telepedett le Szegeden. Bár fogászként jómódú ember lett, egész életében megmaradt szocialistának. A német megszállás másnapján politikai fogolyként internálták, majd az internálótáborból deportálták Auschwitzba. A nagyanyám bátyja az 1920-as években Lettországból vándorolt ki Dél-Afrikába, ahol ma nyolc másod-unokatestvérem él.

– Olvasgatva eseményekben igen gazdag könyveit, a K történeteit és a Múltunk végét, az az elcsépelt klisé jutott az eszembe, hogy Ön valóban kalandvágyból maradt itthon. 1963-ban, hosszabb ideig külföldön tartózkodott, és akkor megfordult a fejében, hogy kint marad.

– Annak, hogy hazajöttem, több személyes oka is volt, de végül is úgy gondolom, jól tettem. Nem hiszem, hogy ezt az érdeklődést a világ dolgai iránt, amely mindig is Magyarországhoz kapcsolódott, másutt is meg tudtam volna őrizni. E nélkül pedig valószínűleg egyhangúbb lett volna az életem.

– Egyik legfontosabb mondatát idézném: „Tudatos életem a német megszállással, felnőtt életem pedig ’56-tal kezdődik”. Mit ért tudatos élet alatt?

– Tudatos életen egyszerűen azt értem, hogy körülbelül ötéves koromtól folyamatosak az emlékeim. 1944. március 19-éből a riadalomra emlékszem, a felnőttek feszültségére, az izgatott telefonbeszélgetésekre. Egy ideig nálunk rejtőzködött a festőművész Hatvany Ferenc, Hatvany Lajos testvére. Itt ült az íróasztalnál, amely most is a régi helyén áll: egész nap hamis igazolványokat készített. Ezt valahogy akkor is tudtam, pedig nem sok fogalmam lehetett arról, mire való egy igazolvány, és miért kell hamisítani őket. Apámat már 1942-ben behívták munkaszolgálatra, Ukrajnában tűnt el 1943 januárjában. Anyám ügyes trükkel más nevére szóló, de valódi papírokat szerzett, ezekkel viszonylag biztonságosan mozoghatott. Amikor el kellett hagynunk a lakást, vidékre vittek. Egy „árja” család vett magához. Aztán a bujtatómat, aki a Pető-féle Magyar Nemzet újságírója volt, letartóztatták. Ekkor anyám eljött értem, attól kezdve mindig vele voltam. Először egy Széna téri panzióban laktunk, a házmester feljelentett, aztán nagy hangon újságolta, hogy egy detektív érdeklődött felőlünk. – Csak egy kis almát veszek itt a piacon – mondta anyám a házmesternének, és egy retiküllel meg egy bevásárlószatyorral eltűntünk a környékről. Hamarosan a Károlyi kertben találkoztunk egy nővel, elmentünk a tőle kapott címre, ott derült ki, hogy egy zárdába érkeztünk. Itt igen sokan bujkáltak, köztük olyan híres vagy később híressé vált emberek, mint Heltai Jenő, Rusznyák István orvosprofesszor vagy Bánki Zsuzsa színésznő. A zárda főnöke Slachta Margit volt. A Stefánia és a Thököly út sarkán álló épületen ma tábla emlékeztet embermentő tevékenységére.

– Mint ismeretes, a kommunista rendszer egyáltalán nem hálálta meg Slachta bátor kiállását, sőt, kipellengérezte és gúnyolta. De térjünk át ’56-ra. Mosolyognom kellett, amikor azt olvastam, hogy Ön, látva, amint az ÁVÓ ártatlan emberekre lő, majdnem felhívta Nagy Imrét telefonon, hogy felháborodásának kifejezést adjon.

– A Szabad Népben hétről-hétre jelentek meg külföldi hírek, hogy az imperialisták zsoldosai belelőttek a tüntető tömegbe. Úgy gondoltam, hogy a szocializmusban ilyesmi nem lehetséges. Az efféle illúziókat lőtte szét 1956. november 4-e. Ezért írtam, hogy számomra ez a nap volt a felnőtt kor kezdete.

– ’57-ben társaival együtt rendszerellenes röplapokat terjesztett, melynek következtében két hónapra lecsukták.

Fotó: Tóth Csilla
– A szovjet csapatok távozását követeltük, az egész rettenetesen gyermeteg akció volt, mégis óriási szerencse, hogy ilyen könnyen – ügyészi figyelmeztetéssel – megúsztam. Még az egyetemről sem rúgtak ki, sem engem, sem a többieket, akiknek közük volt a röplapterjesztéshez.

– Milyen ismeretekre tett szert a börtönben?

– Sokat tanultam a társadalomról, önmagamról, a félelemről, gyávaságról, bátorságról. Olyanok is voltak a zárkában, akik Hitlerért rajongtak. 1990 előtt erről sosem írtam, nem is beszéltem, nem akartam alátámasztani a kádárista propagandát. De azt az ’56 képet sem fogadtam el, amely szerint a forradalom a demokratikus szocializmust akarta megvalósítani. Sokan elfelejtették, hogy az antikapitalizmus nemzeti szocializmust is jelenthet. Ugyanakkor azonban a felkelés, a zsarnokság elleni lázadás hitelét semmi sem ingatta meg bennem. Még a mai szélsőjobboldali ’56-os szervezetek parádézása sem.

– Ma már szinte mulatságos olvasni arról, hogy amikor az Erkel könyvesboltban dolgozott, 5-6 belügyes követte önt, az utca és kollégái szeme láttára. Az a jelenet pedig, 1982-ből, amikor ön egy aktatáskával fut az utcán, több belügyessel a nyomában, amelyet Demszky fotója örökített meg, talán az egész mozgalom legmaradandóbb mementója.

1981-ben pedig megindult a Beszélő folyóirat, akkorra már benne voltam az ellenzéki mozgalom sűrűjében. Értelmiség állást nem kaphattam, azzal is számoltam, hogy bármikor börtönbe kerülhetek. Amikor 1982 márciusában, órákig tartó házkutatás után bevittek a rendőrségre, biztos voltam benne, hogy leghamarabb két év múlva kerülök haza. Engem lepett meg a legjobban, hogy hajnalban kiengedtek. De ebből azt is láttam, hogy a rendszer az adott pillanatban nem akarja vállalni egy látványos politikai per kockázatát. 1982: Kőszeg Ferenc, nyomában a rendőrség munkatársaival

– Annál is inkább, mert, ahogyan erről is említést tesz a könyvében, Önök bizonyos tekintetben védettek voltak.

– Igen. A magyar pártvezetésnek is fontos volt, hogy a blokkon belüli különállását némiképpen honorálja a nyugat, azt, hogy ez az ország némiképpen más, mint az NDK vagy Csehszlovákia. Kádár ugyanakkor tűrhetetlennek tartotta egy ellenzék létezését, és többször kezdeményezett valamiféle fellépést ellenünk. Ezek aztán megfigyelésen, házkutatáson nem mentek túl, és senkit nem csuktak le közülünk. Az ország egyre jobban függött a nyugati hitelektől, és sok pletyka terjedt arról, hogy Fekete Jánosnak, a Nemzeti Bank elnökhelyettesének megmondták Amerikában, hogy csak akkor számíthat hitelekre, ha ez meg az megkapja az útlevelet.

– Mennyire hatott Önre, mint zsidóra felszabadítóan a rendszerváltás?

– Nemigen gondoltam erre az összefüggésre. A rendszerváltás számomra elsősorban a demokratikus jogállam győzelmét jelentette, és természetesnek tartottam, hogy ebben a közegben nincs helye sem a faji, sem a vallási diszkriminációnak. Úgy véltem, és ma is úgy vélem, az ember szabadon dönthet arról, hogy minek tartja magát, sőt dönthet több identitás mellett is. Persze nevetséges, ha valaki zsidó létére azt állítja magáról, hogy ősmagyar, de ez annak a baja, aki ilyesmivel kísérletezik.

– A zsidókat előszeretettel azonosítják vagy a nemzetközi kapitalizmussal vagy a kommunizmussal, gyakran mindkettővel… Ritkán esik szó arról, hogy mind ’56, mind a rendszerváltás előkészítésében milyen nagy szerepe volt a zsidó értelmiségnek.

– 1990-ben, a választási kampányban az antiszemita propaganda jelentős szerepet kapott, de – mindkét oldal meglepetésére – nem volt igazán hatásos. A zsidó pártnak bélyegzett SZDSZ egymillió szavazatot kapott, és ugyanannyit kapott 1994-ben is, amikor már senki sem gondolhatta, hogy az SZDSZ primitív értelemben antikommunista párt. A zsidó félelmek is belejátszottak abba, hogy nem alakult ki közeledés a liberális és a konzervatív, mérsékelt jobboldal között. Utólag kölcsönös tévedésnek látom például azt, hogy az SZDSZ ellenségének tartotta Antallt, és persze Antall is az SZDSZ-t. Tölgyessy megpróbálta elősegíteni a közeledést, őt azonban, részint éppen ezért, az SZDSZ hagyományos vezetése kiszorította a liberális pártból. Ha létrejött volna valamilyen liberális-konzervatív centrum, ahogy Lengyelországban létrejött, akkor talán nem következett volna be a mai helyzetre jellemző eltolódás az iszonyatosan agresszív szélsőjobboldal felé.

– Egyik könyvében idéz Losonci Ágnes Sorsba fordult történelem című művéből: mindenki csak a saját szenvedéseiről beszél, a másikéról nem vesz tudomást. Ez alól a zsidók sem kivételek. Talán joggal érzik, hogy az ő veszteségeikhez és szenvedéseikhez képest eltörpül a másoké, mégis meg kellene tanulniuk beleélni magukat azoknak a szenvedésébe is, amely, bár kisebb mértékű, de az ő számukra meghatározó.

– Nem lehet nem tudomásul venni, hogy az ötvenes években, nem faji, hanem osztályalapon, százezreket aláztak meg. Emberek tömege élt félelemben, titkolta el családja múltját, még jóval túl az úgynevezett ötvenes éveken is. holott abban esetleg nem volt semmi szégyellni való. – És a sok éves hadifogság, a kitelepítés, a kuláklista? – mondják az egyik oldalon, amikor a Holokausztról esik szó. – De a ti szüleiteket, a ti gyerekeitek mégsem gyilkolták le tízezrével, mondják a másik oldalon. A megértésnek, a kölcsönös elfogadásnak pedig egyre kevesebb az esélye és a jele.1987-ben a Petőfi szobornál

– A rendszerváltást követően megváltozott az Ön szerepe. Különböző tisztségeket vállalt, pár évig parlamenti képviselő is volt. Milyen volt az ellenzékből a hatalom részesévé válni? Az az érzésem, hogy egyike volt azoknak a közéleti személyiségeknek, akik valamennyire megmaradtak hitelesnek.

–Előfordult, hogy az utcán megszólított valaki, s azt mondta, én vagyok az egyetlen tisztességes szabad demokrata. Utáltam az ilyen „dicséreteket”, jobban utáltam, mint amikor a parlament előtt azt üvöltözték: – Zsidó, hazaáruló. Soha nem éreztem, hogy bármiféle hatalom részese lennék. A demokratikus ellenzék a szocialista világban – az 1975-ös Helsinki Záróokmányra hivatkozva – mindenütt az alapvető szabadságjogok védelmét tekintette elsődleges feladatának, ezt tette a hazai ellenzék, a Beszélő is. A parlamentbe kerülve úgy gondoltam, akkor tehetek a legtöbbet az emberi jogok védelmében, ha azoknak a szervezeteknek az ellenőrzésében veszek részt, amelyek a leginkább képesek e jogok megsértésére. Ezt folytattam a Magyar Helsinki Bizottság vezetőjeként is. A bizottság munkatársaival rendőrségi fogdákba, börtönökbe, határőrségi közösségi szállásokra jártam; ez utóbbiakban a külföldről érkezett menedékkérőket tartották fogva. Gyakran tapasztaltam, hogy ezek a szervezetek, különösen a külföldiekkel való bánásmódban, a rájuk vonatkozó jogszabályokat sem tartják tiszteletben. Emiatt éles vitáim támadtak, időnként elvesztettem a fejemet, és magamból kikelve ordítoztam határőr ezredesekkel. Aztán magam is elcsodálkoztam, voltaképpen miért nem dobtak ki, hiszen már régen nem voltam országgyűlési képviselő.