Lehet-e Izrael zsidó és demokratikus állam?

Írta: Szombat - 2010-12-13 Rovat: Politika

Izrael Állam két nemzetközi születési anyakönyvi kivonattal jött a világra, mindkettő a zsidó nép eljövendő nemzeti otthonáról, avagy a zsidó államról beszélt. A Népszövetség 1922-ben törvénybe iktatta a zsidó állam létrehozásának nemzetközi támogatását, melyet az ENSZ felosztási terve 1947-ben megerősített.

2010. december 13. hétfő

Amnon Rubinstein

A történelmi háttér

Utóbbi dokumentum szerint a területen két független országot: egy zsidó és egy arab államot kell létrehozni. A zsidó állam azonban, a megfogalmazás szerint, nemcsak a 600.000 Palesztinában élő zsidó otthona, hanem az egész zsidó népnek, bárhol is él a világon. Ez az oka annak, hogy az ENSZ az ott élők arányánál nagyobb területet jelölt ki a jövendőbeli zsidó államnak. Csupán a számok alapján, a területek egyharmadát kellett volna kapnia, mivel a brit mandátum lakosságának egyharmada volt zsidó. Izrael azonban megkapta a területek több mint 50 százalékát – melynek nagyobb része sivatag –, ezzel az eljövendő zsidó állam demográfiai arányainál jóval nagyobb részesedéshez jutott. Az ENSZ bizottság meg is indokolta döntését. Kijelentették: „A zsidó államot nemcsak a Palesztinában élő zsidók, hanem az egész zsidó nép országának tekintjük”.

Amnon Rubinstein megnyit egy Izraelről szóló konferenciát.jpg

Amnon Rubinstein (az írás szerzője) megnyit egy Izraelről szóló konferenciát

Vagyis: ez nemzetkoncepció – egy olyan nemzeté, melynek joga van az önmeghatározásra. Ez a lényeg. Amikor Ben Gurion és az államalapítók aláírták a Függetlenségi Nyilatkozatot, azt remélték, hogy az ENSZ meg fogja akadályozni a zsidó területek arab megszállását. Ez a magyarázata annak, hogy a Nyilatkozat nyelvezete és alapelvei megegyeznek a felosztási tervével.

Az ENSZ 1947-es felosztási terve két demokráciát irányoz elő. Ezért konkrétan megemlíti, hogy Izrael Állam „zsidó és demokratikus”. A Függetlenségi Nyilatkozat csak a „Zsidó” szót említi, majd felsorolja az alapvető emberi jogokat, melyek Izrael minden polgárát megilletik, fajra, nemre, vallásra való tekintet nélkül.

Akkor hát miért került előtérbe a „zsidó és demokratikus” terminus az elmúlt években? Miért övezik ezt szenvedélyes viták? Az okok bizonyos, 1992-ben zajlott eseményekben keresendők. Mindaddig a Kneszet kerülte az írott alkotmány kényes kérdését. Ennek két fő ellenzője volt: a vallásos pártok, amelyek élesen ellenezték a hatalom szekuláris kontrollját, és maga Ben Gurion, aki az alkotmányos korlátozást a születő állam érdekeivel ellentétesnek látta.

1992-ben történelmi lehetőségem nyílott, hogy beterjesszek két alaptörvényt, melyek Izraelben azonos státusúak voltak, mint a német Grundgesetz (alaptörvény). Ma mindkettő az alkotmány része és a rendes jogszabályok felett állnak. Mindkettő az emberi szabadságjogok törvénye. Az egyik az emberi méltóságról és a szabadságról beszél (1), az Európai Emberjogi Egyezmény fogalmait használva, a másikban a szabad foglalkozás-, hivatás- vagy tevékenységválasztásról van szó (2)

A két törvényjavaslatot heves vita fogadta. Samir miniszterelnök, az ortodox koalíciós partnerek nyomására megpróbálta megvétózni e törvényjavaslatokat, a kormány pedig hivatalosan ellenezte. A vallásos pártok természetesen minden olyan törvényt elleneztek, amelyet a Legfelsőbb Bíróság az ortodoxia sérelmére értelmezhetett volna. Leginkább attól tartottak, hogy a Legfelsőbb Bíróság aktív törvényértelmezői korlátozni próbálják a Hazatérési törvényt (3). Ez a törvény extra lehetőséget nyújt a zsidóknak arra, hogy Izraelbe települjenek. Gyakran mondják, hogy ez szemben áll az egyenlőség alapelvével. Az ortodoxok úgy vélték, hogy ha a „zsidó” kifejezés bekerül az alapjogba, akkor a Legfelsőbb Bíróság nem fogja tudni hatálytalanítani a hazatérési törvényt. A törvény elfogadásához két feltételnek kellett teljesülnie: kompromisszumot kellett kötni a vallásos pártokkal, és koalícióra kellett lépni azokkal a renegát képviselőkkel, akik a kormány álláspontjával szemben kívántak szavazni.

A két törvény végső megfogalmazása egészen különleges. Az első cikkely kijelenti, hogy Izraelben az emberi jogok alapja a személyes szabadság, az emberi méltóság és az egyén autonómiájának eszméje. Egyetlen szó sincs a judaizmusról, nemzeti hovatartozásról. Ez valóban nagyon progresszív, liberális megfogalmazás (4). A vallásos pártokkal való kompromisszum jegyében került bele a szövegbe a „zsidó” kifejezés, az izraeli baloldallal való kompromisszumot pedig a „demokratikus” jelző tükrözi, melyekkel az állam értékeit írják le.

Milyen érvek szólnak Izrael e kettős természetével szemben?

Először is arra hivatkoznak, hogy Izrael, a szombati pihenőnapjával, nemzeti jelképeivel és himnuszával kizárólag a zsidó többségről beszél, és nem említi az arab kisebbséget. Ez azonban marginális probléma. Igaz ugyan, hogy az izraeli himnusz, a Hatikva, a zsidó emberekről, a zsidó lélekről és a zsidóság azon vágyáról szól, hogy visszatérjenek Cion földjére és Jeruzsálembe. De jól tudjuk, hogy más nemzetek himnusza is ezoterikus és irreleváns. Ha majd a palesztinai arab kisebbség minden problémája megoldódik, akkor ki lehet egészíteni a himnuszt egy további versszakkal, melyben az ő vágyaikról esik szó. Avagy Izrael követhetné a kanadai példát, ahol a himnusz egyetlen dallamához két különböző szöveg: egy angol és egy francia változat tartozik. A pihenőnap kérdése szintén nem kulcsprobléma. A szabadnapokat általában az adott ország többségének hagyománya, kultúrája és vallása alapján határozzák meg. Még a laikus és teljesen szekuláris Franciaországban is a keresztények szent vasárnapja a hivatalos heti pihenőnap. Ez általában mindenhol így van. Amerikában a karácsony hivatalos ünnep, a vasárnap pedig általános pihenőnap. Az izraeli törvények meglehetősen liberálisan szabályozzák az ünnepnapokat, lehetőséget adva a nem zsidók számára saját ünnepeik megtartására, melyekre a munkáltatóknak is tekintettel kell lenniük. Nyilvánvaló, hogy az arab közösségek számára a péntek a pihenőnap, nem pedig a szombat.

A nemzeti jelképek kérdése ugyancsak komolytalan érv. Ha minden más kérdést sikerül szabályozni, és sikerül elfogadható kompromisszumokat kötni az arab lakossággal, akkor az állami jelképek közé is bekerülhetnek az arab kultúrával és hagyományokkal kapcsolatos elemek. Jómagam, kommunikációs miniszterként kiadtam nem-zsidó ünnepek: a karácsony és az Eid-el-fitr (a ramadán vége) alkalmából bélyegeket. Az Eid-el-fitr alkalmából kiadott bélyegen a híres akkói mecset volt látható, a karácsonyin pedig a Születés-temploma. A fenti kérdéseket viszonylag egyszerűen meg lehet oldani – főleg ha megvan a modus vivendi – apró törvényi változtatásokkal, melyek nem ütköznének jelentős izraeli ellenállásba. A fennmaradó három másik érvnek jóval nagyobb a jelentősége és a súlya.

Az első ellenérv szerint, ha Izrael továbbra is ellenőrzés alatt tartja a Nyugati Parton élő palesztinokat, akkor nem nevezhető demokratikusnak. Kétségtelen tény, hogy az elhúzódó katonai megszállás a palesztinok polgári jogainak sérelmével jár együtt. Az elfoglalt területeken nem választhatnak független kormányt (bár képviselőket választhatnak, akik részt vesznek az eljövendő politikai helyzet alakításában). Az elmúlt 20 év során az izraeli közvélemény pozitív irányban változott, és egyre többen támogatják a kétállami megoldást. A jelenlegi jobboldali kormány ugyan nem pártolta ezt a megoldást, de nem is vetette el.

Saron tábornok, a jobboldali Likud-párt korábbi vezetője lehetségesnek tartotta ezt. Nemcsak támogatta a két állam létrehozásának tervét, hanem egész karrierjét kockára téve, egyoldalúan kivonult a gázai övezetből. Betegsége előtt a Nyugati Part egyes megszállt területeiről való kivonulást tervezte. A Kneszetben úgy nyilatkozott: ha nem tudunk béke-megállapodást kötni, egyet tehetünk: egyoldalúan befejezzük a megszállást, és kivonulunk a palesztin területekről. A gázai övezetből való egyoldalú kivonulás következménye – mint tudjuk – az izraeli városok és falvak mindennapos rakétázása volt, mely végül az Öntött Ólom nevű hadművelethez vezetett. A megszállt Nyugati Partról való egyoldalú kivonulás mára lekerült a politikai napirendről. Észre kell azonban venni, hogy az izraeli társadalom jelentős része, valamint a Kneszet (a jobboldali pártok kivételével) a megszállás befejezését és a felosztást támogatja. Vitathatatlan, hogy a folyamatos megszállás teher az izraeli demokrácián.

A második probléma Izrael palesztin-arab állampolgárait érinti. Az izraeli zsidók, állításuk szerint, demokratikus államban élnek. Na és az arabok? Az izraeli arabokat, a lakosság 20 százalékát, úgymond, megkülönböztetik, ők tehát nem rendelkeznek a zsidó lakossággal egyenlő lehetőségekkel. Ebben az érvelésben azonban sok a félremagyarázás. A törvény által szabályozott területeken teljes az egyenjogúság: ez érvényes a társadalombiztosításra, az egészségügyre, a munkanélküli segélyre, a családtámogatásokra, stb. A törvény által szabályozott kérdésekben minden polgár egyenlő. Ám időnként más a helyzet azokon a területeken, amelyeket nem szabályoz a törvény. Az arab közösségeknek nyújtott kormánytámogatások és segélyek évek óta alacsonyabbak, mint amiben a zsidó szektor részesül.

Az oktatási rendszer és a kormányzati szervekben való részvétel tipikusan idetartozó problémák. Az izraeli közoktatás két ágra oszlik: héberül oktatják a zsidó, arabul pedig az arab diákokat. Ha összehasonlítjuk az iskolákat, kiderül, hogy az arab iskolák sokkal zsúfoltabbak, az itteni tantermek nagyobbak (több diák jut egy osztályba, egy tanárra) és az eredmények gyengébbek. Ez az egyenlőtlenség az utóbbi időkben ugyan csökkent, de még mindig érzékelhető. Ráadásul az arabok nincsenek jelen olyan arányban az államigazgatásban, mint ahogy kellene; sokan úgy érzik, hogy ki vannak zárva az állami és gazdasági irányításból. Az utóbbi években azonban egyre több arab származású polgár került be az államigazgatásba. Nemrég a legfelső bíróságon felállítottak egy arab bíróságot, melynek nagy befolyása van az arab ügyekben. Az előző kormánynak volt egy arab származású minisztere, aki a kulturális és sportügyekért felelt. Több kórháznak is arab származású a vezetője. Számtalan arab bíró dolgozik, és bevett gyakorlat, hogy arab bíró dönt zsidók peres ügyeiben. Tagadhatatlan azonban, hogy az arabokat megkülönböztetés sújtja a gazdasági életben, amin sürgősen változtatni kell.

A legfontosabb kérdés, hogy senki sem tudhatja, mi fog történni Izraelben, ha megkötik a békét. A folyamatos háborúk és konfliktusok miatt az izraeli arabok nem teljesítenek katonai szolgálatot (a zsidó lakosság számára ez kötelező). Akkor sem hajlandók erre, ha ez önkéntes alapon végezhető. A zsidó lakosság ezért súlyosan neheztel. Ha megszületne a béke, akkor talán minden területen el lehetne érni a teljes egyenlőséget.

Izrael zsidó és demokratikus jellegével szemben a harmadik érv a legsúlyosabb, az, amelyik a vallásra vonatkozik. Izrael ellentmondásos ország. A vallás itteni szerepét rendkívül nehéz összefoglalni. Izrael több kérdésben is erősen hagyományőrző: nem létezik például polgári házasság, rendkívül korlátozott a szombati tömegközlekedés, és törvény tiltja, hogy látható helyre kenyeret tegyenek Pészach idején. Más kérdésekben Izrael rendkívül progresszív. Az abortusznak gyakorlatilag semmi akadálya. Létezik ugyan abortusztörvény, de senki sem törekszik annak szigorú betartatására; az abortuszkérdés szabályozása tehát nem probléma. A meleg közösségek egyenlő jogokat élveznek, habár nem olyan mértékig, mint Dániában vagy Hollandiában. Törvény tiltja a szexuális orientáció alapján való bármiféle diszkriminációt, ennek alapján a Legfelsőbb Bíróság egy alkalommal úgy döntött, hogy egy El Al légiutas-kísérő férfipartnerét ugyanazok a kedvezmények illetik, mint heteroszexuális kapcsolat esetében a feleséget (5). Törvények védik a csonka családokat, kiegészítő támogatást kapnak a gyermeküket egyedül nevelő anyák. Noha a vallás fontos szerepet játszik minden izraeli közösségben (legyen az zsidó, keresztény, muszlim vagy drúz), nem létezik hivatalos állami vallás, a judaizmus törvényileg nem élvez privilegizált státust, csupán annyiban, hogy e vallás követői jelentik az itteni többséget.

A Brit Mandátumtól Izrael megörökölte a régi ottomán rendszert, ahol családjogi kérdésekben (házasság, válás) az adott közösség vallási bíróságai döntenek. Ebből következik az a paradox helyzet, hogy Izrael talán az egyetlen nem muszlim állam, ahol, ha nem is bűnügyekben, de családjogi kérdésekben a Saria-bíróságok döntenek. Az ottomán örökségnek köszönhetően a muszlim bíróságok szélesebb joghatósággal rendelkeznek, mint a zsidó bíróságok. Hivatalosan kilenc keresztény közösség él Izraelben, mindegyiknek megvan a saját bírósága, ahogy a drúzoknak is. Az izraeli jogrendszer alapja az ottomán rendszer, mely érvényes a muszlimokra és a keresztényekre, de nem a zsidókra. A muszlimok teljesen elégedettek ezzel a rendszerrel és nem hajlandók áttérni a polgári bíráskodásra. Ugyanez a helyzet a keresztény közösségekben is. Az izraeli muszlimok és keresztények homogén közösségeket alkotnak, betartják a vallási törvényeket, és természetesen nem kívánnak a templomon vagy a mecseten kívül házasodni. Ráadásul vallásukat nemzeti identitásuk részének tekintik.

A zsidó lakosság esetében azonban egészen más a helyzet. Az izraeli zsidóságon belül létezik egy erős szekuláris réteg, amely nem fogadja el a vallási házasság intézményét. Egyre több izraeli pár, elutasítva a rabbinátus fennhatóságát, Cipruson vagy más külföldi országában köt házasságot. A törvény ugyanis nem tiltja, hogy izraeliek külföldön esküdjenek, majd visszatérve bejelentsék a házasságot. Egyre többen tiltakoznak a polgári házasság intézményének hiánya miatt, mely fontos politikai és társadalmi kérdéssé vált. Az utolsó két kormány be akarta vezetni a francia mintájú polgári házasságot, ám kudarcot vallottak az izraeli politikai rendszernek köszönhetően, hogy ti. egy kormány csak a vallásos pártokkal együtt képes koalíciót alkotni, akik viszont a polgári házasság bevezetésére tett minden kísérletet megvétóznak.

A vallás nemcsak a polgárjogi és családjogi kérdésekben, hanem a hazatérési törvény vitájában is fontos szerepet játszik (6). Azt mondják, a hazatérési törvény egyenlőtlen módon elsőbbséget biztosít a zsidók számára, ami ellentmond a demokratikus állami gyakorlatnak. Eszerint az állam zsidó, de nem demokratikus. A kérdésben több alkalommal is állást foglalt a Legfelsőbb Bíróság, melynek korábbi elnöke, Aharon Barak kijelentette, hogy a hazatérési törvény önmagában nem változtatja meg Izrael politikai rendszerét. A törvény kulcsot ad a zsidóság kezébe (7), mivel ez hozzátartozik a zsidó nép önmeghatározásához. Izrael államot pontosan ezért hozták létre, ez volt a raison d’être. Barak és a Legfelsőbb Bíróság azonban nyomatékkal hangsúlyozta, hogy Izraelen belül az egyenjogúságnak teljesnek kell lennie. A hazatérési törvény lényegében egy visszahonosítási törvény, vagyis a diaszpórával rendelkező népeknek azon joga, mely lehetővé teszi az országon kívül élők hazatérését. Számtalan ország rendelkezik ilyen törvénnyel. A lengyel alkotmány 52. cikkelye és a lengyel állampolgársági törvény például megadja a hazatérés lehetőségét mindazoknak, aki bizonyítani tudja lengyel származásukat vagy a lengyel kultúrához való tartozásukat. A lengyel törvények és az izraeli hazatérési törvény nem teljesen azonos, de alapelvük hasonló (8). Az Európa Tanács jogi tanácsadó szervezete, a Velencei Bizottság (Venice Commission) is megfogalmazta saját állásfoglalását. A bizottság jóváhagyta azokat a magyar törvényeket, amelyek speciális jogállást biztosítanak a Magyarországon kívül élő magyar közösségeknek. A Bizottság szerint az európai jog tiltja az anyaországon kívüli diaszpóra tagjainak közvetlen pénzügyi támogatását, ugyanakkor a rokon közösségek (pl. olyan közösség tagjainak, melyek etnikailag vagy kulturálisan nem ahhoz az országhoz tartoznak, melynek állampolgárai) bevándorlásának és honosításának elősegítése nem ellenkezik az európai joggal (9).

Herzl_Theodor bicycle.jpg

A judaizmus – nacionalizmus vagy vallás?

Ez az a pillanat, amikor felmerül a kérdés, hogy ki a zsidó? A Legfelsőbb Bíróság hosszú vitát folytatott a kormánnyal a hazatérési törvénnyel kapcsolatban. Egy híres ügy (10) kapcsán merült fel a kérdés. Egy katolizált holokauszt-túlélő, Dániel testvér néven a Kármel-hegyi karmelita kolostorban szolgált. Katolikusként szentelték pappá, de ugyanakkor zsidónak vallotta magát és követelte, hogy zsidó nemzetiségűként regisztrálják. Akkoriban még a nemzetiségi hovatartozást feltüntették a személyi igazolványban. Dániel testvér a bírósághoz fordult, mely heves vitát követően, végül elutasította a keresetét. Csupán Haim Cohn tartotta fenn ellenvéleményét, azt állítva: „Az a zsidó, aki jóhiszeműen zsidónak vallja magát.” A többség azonban elutasította ezt a szubjektív meghatározást. Ráadásul ez egészen különleges eset volt. A szerzetes nem egyszerűen áttért egy másik vallásra, hanem a zsidó közösségen kívül, egy keresztény kolostorban élt. Viszont egy másik esetben (11) a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy egy nem-zsidó anya gyermekeit zsidóként lehet regisztrálni, noha ez szemben áll a zsidó joggal. A vallásos pártok hevesen tiltakoztak, azzal fenyegetőzve, hogy kilépnek a koalícióból, ha nem változtatják meg ezt a törvényt. A Kneszet kénytelen volt engedni, a törvényt megváltoztatták.

A történelem legnagyobb tanulságai az előre nem látott következmények. A vallásos pártok követelésének engedve a megváltoztatott törvény még súlyosabb krízishez vezetett. A törvény módosítását követően a szöveg úgy hangzott, hogy zsidó az, akinek az anyja zsidó, vagy aki betért a zsidó vallásba. A törvény nem részletezi, hogy melyik betérést (ortodox, konzervatív, liberális vagy reform) fogadják el. A világiak kárpótlására egy további cikkelyt is csatoltak a törvényhez, melyről akkoriban azt gondolták, hogy nem lesz semmiféle következménye. Ennek lényege, hogy egy zsidó család nem-zsidó tagjára is érvényes a hazatérési törvény, anélkül, hogy zsidónak tekintenék. Akkoriban Izrael egy szegény ország volt, a Szovjetunióban élő zsidók nem vándorolhattak ki, a vallásos pártok képviselői elfogadták ezt a kompromisszumot, feltételezve, hogy ez csupán egy elvi kérdés lesz. Ki akarna egy szegény, fenyegetett országba emigrálni, főleg hogy a szovjet zsidók be vannak zárva a vasfüggöny mögé? A következő kérdés az volt, hogy miként lehet meghatározni a zsidó családot. Jómagam, számos jogászprofesszorral beszéltem a Tel Aviv-i egyetemen, a kormány képviselőivel együtt, és amellett érveltünk, hogy törvénybe kell iktatni a náci nürnbergi törvényekre adandó választ. Vagyis azt is zsidónak kell tekinteni, akinek egyetlen nagyszülője zsidó. Ez lenne a zsidó állam végső válasza a náci Németország rasszista ideológiájára.

A módosításnak köszönhetően a törvény hatálya kiterjedt minden házastársára, gyermekre és unokára még abban az esetben is, amikor ez ellentmond a zsidó jognak, a halachának. A vallásos pártok képviselői akkoriban úgy vélték, ez csupán egy elméleti probléma. Aztán az 1980-as évek végén hirtelen megnyíltak a Szovjetunió kapui, és 350–500.000 volt szovjet állampolgár érkezett Izraelbe, kihasználva a hazatérési törvény nyújtotta lehetőséget. Közülük azonban, a halacha szerint, sokan nem számítottak zsidónak. Erre egyáltalán nem számítottak a kompromisszumos megoldás megfogalmazói. A vallásos pártok most ismét meg akarják változtatni a törvényt annak érdekében, hogy az unokákat kizárják a törvény hatálya alól. Választ kell adni a felmerülő kérdésekre, de milyen választ lehet adni a vallási párt által felvetett kérdésekre? Mit várunk ettől a több százezer embertől? Ők nem köthetnek házasságot, mivel a halacha szerint nem számítanak zsidónak. Ha zsidók akarnak lenni, akkor betérhetnek, de sokan vannak, akik ezt nem szeretnék.

Miként lehet megoldani ezt a problémát?

Hozzátartozik a kérdéshez, hogy Izraelben rendkívül nehéz a betérés. A rabbinikus bíróságokat az ultraortodoxok felügyelik, akik fanatikusan küzdenek a „könnyű” betérések ellen. Ebben az esetben ismét azt láthatjuk, hogy a vallás beavatkozása következtében sérül az ország demokratikus jellege. Az általam demokratikusnak tartott megoldás az lenne, ha meghonosítanánk a polgári házasság intézményét és újrafogalmaznánk a zsidóság mibenlétét úgy, hogy zsidónak számítana mindenki, aki elismerten egy zsidó közösség tagja.

Nagyon érdekes, ahogy az izraeli társadalom kifejezésre juttatja kollektív akaratát. A Kneszet álláspontjától, a politikusok véleményétől, a jogszabályoktól és a vallási pártok elképzeléseitől függetlenül, Izraelben különféle szekuláris betéréseknek lehetünk a tanúi. Halachikusan nem-zsidó bevándorlók, akik zsidó iskolákba járnak, akik szolgálnak a hadseregben és fontos tényezői a harcoló egységeknek, integrálódnak a szekuláris zsidó társadalomba. Egy vallásos közösségben nyilvánvalóan rosszul éreznék magukat, de ők a jellegzetesen világi atmoszférájú városokban telepednek le.

Összefoglalás

A zsidó nemzet, a zsidó nép különlegessége, hogy olyan közösség, mely számára a vallás nem csupán a nemzeti örökség része, mert ez mindenhol érvényes. A helyzet rendkívül komplex, azt lehet mondani, hogy a nemzet két ága harcol egymással. Izrael „zsidó és demokratikus” jellege ellentmondásos; nagymértékben azon múlik, miként értelmezzük a judaizmust. Ha vallásos civilizációnak tartjuk, akkor a judaizmus összeütközésbe kerül a demokráciával. Herzl és a cionista vezetők hagyományát követve nem lenne semmi problémánk, hisz ők Izraellel, a cionizmussal, a zsidó néppel kapcsolatban a hagyományos nemzetfogalmat használták.

Nagyon nehéz megjósolni, mit hoz a jövő, de talán előbb-utóbb integrálódni fog a judaizmus kétféle értelmezése. Ehhez hasonló folyamat más országokban is lezajlott. Jelen pillanatban a nemzeti, szekuláris mozgalom leginkább a kilövőállásból éppen útnak indított rakétához hasonlítható. A kilövőállás kétségtelenül a vallás, melytől a rakéta elszakad, hogy nemzeti egységgé váljon. Lehet-e Izrael egyszerre zsidó és demokratikus? Elvileg igen, de rengeteg munka vár még ránk, hogy ezt megteremtsük.