Somogyi Zoltán: Válságkorszak

A következő évek politikáját leginkább a világgazdasági válság határozza majd meg. Ez akkor is így lesz, ha a válság végül – bár erre ma kevés jel mutat – nem gyakorol ténylegesen akkora hatást a világra, ahogyan ma feltételezhetjük. Mostantól ugyanis a válságra hivatkozva változik a politika…
 

 

Somogyi Zoltán

 Megváltozik a politika viszonya a szabadpiachoz, és egyre erősebbé válik az a választói igény, hogy az állam tartsa kordában a piaci folyamatokat. Ebben alig lesz különbség Nyugat és Kelet, a régi demokráciák és az újak között. A globalizáció kritikája fog erősödni, amely már a legutóbbi G20-találkozóból is látható volt: a legbefolyásosabb országok vezetői kénytelenek elejét venni a dezintegrációs folyamatoknak, kénytelenek némileg elébe menni a most megfogalmazódó kritikáknak. Geopolitikai szinten a legnagyobb kérdés, hogy akár a Közel-Keleten, akár Ázsiában létre tud-e jönni olyan hatalmi pólus, amely politikai értelemben nyertese lehet a válságnak. Különösen érdekes kérdés, hogy milyen helyet foglal el majd a 21. század világgazdaságában és világpolitikájában az a Kína, amely bár pénzügyi szempontból kétségtelenül kedvezőbb helyzetben van, mint a nyugati hatalmak, mégis reálgazdasági értelemben, ebben a globalizált világban nem volt képes megúszni a válság negatív hatásait. Mivel azonban ma a legnagyobb országokat sem hagyja érintetlenül a válság folyamata, képtelenség megmondani azt is, hogyan alakulhat át a nemzetközi viszonyrendszer. Egyelőre annyi látható, hogy az új amerikai vezetés – és a megrendültnek mondható Európai Unió is – a korábbiakhoz képest látványosan nyit az eddig legjobb esetben is konkurenciának, leginkább azonban ellenségnek tekintett régiók, országok felé.

Mindezekkel együtt, a legfőbb kockázat éppen az, hogy a nyitottságot felváltja a bezárkózás, a szabad piacot a protekcionizmus, a közös megoldás-keresést pedig az egyéni utak követése. Ha valami, akkor ez biztosan a válság elmélyüléséhez vezetne. Baljós például, hogy az elmúlt hónapokban alapjaiban kérdőjeleződött meg az Európai Unió integrációs stratégiája: a gazdasági válságtól függetlenül az orosz-ukrán gázkonfliktus idején láthatóvá vált, hogy a tagállamokat elválasztó érdekek jóval erősebbek, mint az EU külső, egységesnek tekintett érdekei. Azok a tagállamok, amelyek eddig a bővítés, az új tagállamok felzárkóztatásának költségeit állták, saját belső feszültségeik kezelésére fordítják forrásaikat, ami a belső választói csoportok körében is megkérdőjelezi az integráció fontosságát, amit csak erősítenek az olyan intézményi patthelyzetek, mint a legutóbbi ír vagy francia népszavazás. 

 

Szili Katalin, még Házelnök

 

Míg az elmúlt évek tendenciája az államok szerepének fokozatos csökkentése volt, a közeljövőben kialakulhat az erősebb állam iránti választói igény, amire a nagyobb szavazói csoportokat megcélzó néppártoknak reagálniuk kell. Számukra ez a folyamat ráadásul előnyös is lehet abban az értelemben, hogy kormányzati pozícióba kerülve a társadalomnak a mainál nagyobb szeletére lehetnek majd befolyással. Az államok újraerősítésének kísérleteként jellemezhető tehát az előttünk álló időszak, de nagy kérdés, amire ma még csak átmeneti válaszok vannak, hogy honnan származnak ehhez a szükséges erőforrások, akár nyersanyagokról, akár tőkéről van szó.

 
A magyarországi politikában az elmúlt években rendkívül ellentmondásos politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok játszódtak le. Bár 2006 után sikerült stabilizálni a költségvetés helyzetét, nincs életképes stratégia a növekedés beindítására. A társadalom jelentős része ráébredt, hogy az elmúlt két évtized „jóléti álkonszenzusa” nem tartható, a politikával szemben mégis ilyen irányú elvárások fogalmazódnak meg. Világossá vált, és mára talán általánosságban a többség is elfogadja, hogy szerkezeti reformokra szükség van, mégis ha a konkrét, a személyes érdekeket is érintő lépésekről van szó, akkor aligha ódzkodnak jobban a választók mástól, mint újabb és újabb reformok szükségességének emlegetésétől. 

 

Gyurcsány ment. Bajnai jött

A változásoktól való félelmet Magyarországon csak erősíti az elmúlt évek reformkísérletinek kudarca, pontosabban azok hatása, melyet a választók ma leginkább káoszként érzékelnek. A következő kormány előtt álló legnagyobb kihívás az lesz, hogy végre kell hajtani komoly szerkezeti átalakításokat, de ezt úgy kell megtennie, hogy a választók ne a nagyobb felfordulást, hanem a rendteremtés felé való elmozdulást érzékeljenek. Bár ma úgy tűnik, hogy egyértelmű a Fidesz választási győzelme, a kormányváltás korántsem jelent majd akkora változást erőviszonyokban, ahogy az esetleg a közvélemény-kutatásokból most kiolvasható.

A Fidesz törekvése a következő években várhatóan olyan ideológiamentesnek tételezett politika megteremtése lesz, amely képes megőrizni a jelenlegi szavazótábort, és ezzel együtt nem enged kibontakozni egy alternatív baloldali politikai pólust, akadályozva az MSZP esetleges ellenzéki újraszerveződését a válságkezelés baloldali kritikájára támaszkodva. Az eltérő választói igényeknek való megfelelési kényszer csapdájában politizáló nagyobb pártok mellett ugyanakkor szükség lehet a liberális és konzervatív pólusok stabilizálására is, mert hosszabb távon ez teheti lehetővé a zárt táborok közötti átjárást. 

 

Bajnai menni fog? Orbán jön?

A gazdasági válság elsősorban a jobboldali radikálisok számára teremt lehetőségeket, de ma még kérdéses, hogy ezt milyen mértékben tudják majd kihasználni. A Jobbik most megfigyelhető erősödése ugyanis könnyen csapdahelyzetet jelenthet a radikális politikai erő számára: a parlamenti pártok közé igyekezve ők sem lesznek képesek teljes mértékben kiszolgálni szélsőséges szavazóikat, akiknek jelentős része amúgy is valamelyik nagyobb párt – a Fidesz vagy az MSZP – szavazója. Utóbbi tendencia jól látható azokból a felmérésekből, amelyek arról tanúskodnak, hogy a rasszista politikai irányultság korántsem csak a jobboldal egyik részének a jellemzője, hiszen a romaellenesség mára túlnyúlik az ideológiai kereteken. A cigányokkal kapcsolatos előítéletek a közeljövőben jóval veszélyesebbek és láthatóbbak lesznek az antiszemitizmusnál, amely, jóllehet visszatérő toposzként megmarad a radikálisok kelléktárában, mozgósító ereje a szélsőségesek között ma már csekélyebb.

A magyar politika a válságkorszak lezárása felé azonban csak akkor fog tudni elindulni, ha választ ad azokra a dilemmákra, melyek saját működésével kapcsolatban vetődnek fel. A pártfinanszírozás megoldása, a politikai rendszer intézményeinek, az alkotmányos alapértékek tisztelete ugyanis elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy a válságban erősödő negatív jelenségekkel szemben a parlamentáris demokráciának legyenek érvei saját értékessége mellett.