„Magyarország sajátos módon annyira félti demokráciáját, hogy megenged olyan antidemokratikus tevékenységet is, amelyet ősi demokráciák, mint Anglia, betiltanak, és közben nem félnek, hogy elvesztik demokratikus jellegüket. Sok magyar az alkotmányból a szólásszabadságot emeli ki, mint a legszentebb jogot mind között” – fogalmazott Tomi Lapid, Izrael volt miniszterelnök-helyettese a Szombatnak adott interjújában a tavasszal.
 

 

 

Tomi Lapid

Joszef (Tomi) Lapid, magyar zsidó származású izraeli politikus, Izrael volt miniszterelnök-helyettese, június elsején, 77 éves korában elhunyt. Hat hónappal korábban állapították meg nála rákbetegséget, egy otthonában kapott szívroham után.

Tomi Lapid Lampel Tamás néven született a szerbiai Benovitzban. A háború alatt, Tomi Lapid apját koncentrációs táborba vitték, ahol – a tábor felszabadulása előtt két héttel – meghalt. Lapid édesanyjával Budapestre került, ahol csak a szerencsének köszönhette, hogy nem lőtték a Dunába.

„Ott váltam cionistává” – nyilatkozta 1995-ben a Haaretznek –, „mert megértettem, hogy nincs elég hely az egész világon egy 13 éves zsidó fiú számára. Egyetlen egy hely van számunkra a világon, Izrael”. Lapid ezután nem sokkal, 17 éves korában kivándorolt Izraelbe. Bevonult a hadseregbe, majd a Tel-Aviv-i egyetemen tanult és írni kezdett a magyarnyelvű izraeli lap, az Új Kelet számára is, Ephraim Kishon vezetése alatt. Kishon aztán bemutatta őt a Maariv című napilap alapítójának, Azriel Carlebachnak, aki személyes asszisztenseként alkalmazta Lapidot, aki ezekben az időkben változtatta meg a nevét Lampelből Lapidra.

Később a Maariv szerkesztőségi tagja lett, majd a Hírközlési Hatóság pénzügyi igazgatója, a Popolitika nevű Tv-műsor vezetője, még később a kábeltévé szövetség elnöke.

Politikai karrierje is megkezdődött, a Kneszetbe először 1999-ben választották meg, ultraortodox ellenes liberális pártja, a Sinuj 6 mandátumhoz jutott. A 2003-as választás után érte el pártja a legnagyobb sikerét, 15 mandátumot szerzett. Lapid pedig Ariel Saron miniszterelnöksége idején igazságügy-miniszter és miniszterelnök-helyettes lett. Ám a Sinuj 2004-ben kilépett a kormányból, tiltakozásul amiatt a döntés miatt, hogy többszázmillió sékelt utalt át a kormány az ultraortodoxoknak. Kilépése után pártja hanyatlani kezdett, 2006-ban már egyetlen helyet sem tudtak szerezni az izraeli parlamentben.
Tomi Lapid halála előtt nem sokkal Budapesten járt, ahol interjút adott lapunk munkatársának, Szekér Gittának. 

* 

„A cionizmus a huszadik század egyik legnagyobb csodája”

Interjú Tomi Lapiddal

– Az ön pártja, a Sinuj sokáig meghatározó szerepet játszott az izraeli politikában, közéletben. Vajon mi az oka a szétesésének? Elért-e valamit azokból a célokból, amiket kitűzött? Összességében sikeresnek ítéli a Sinuj tevékenységét?

– A Sinuj mint középpárt vezette a világi harcot Izraelben az ortodoxia túlzott befolyása ellen. Mikor Ariel Saron, akinek én voltam a helyettese, új pártot alapított, a Kadimát, nem volt helye két azonos nézetű tömörülésnek. Nyilvánvaló volt, hogy a Sinuj támogatói Saronnak fognak bizalmat adni, hiszen ő volt a miniszterelnök. Ezért én visszaléptem és a párt szétoszlott. Azonban a Sinuj nem tűnt el nyomtalanul: a Kadimának ma van egy nagyon erős világi alkotórésze. Az én kapcsolatom a politikával jelenleg annyi, hogy közeli barátja vagyok Olmert miniszterelnöknek, és kívülről igyekszem befolyásolni: ne hagyjon túlságosan nagy politikai szerepet az ortodoxiának.

– Ismeretes az ortodoxia és a szekularizmus izraeli küzdelme, amely az államalapítás óta tart; ez megmutatkozik például a polgári házasság ügyében is. Mit gondol, megvalósulhatnak azok a célkitűzések, amelyeknek a Sinuj volt zászlóvivője?

– Valóban, a Sinuj egyik fő célja az izraeli polgári házasság volt. Úgy gondolom, abszurd, hogy Izrael – egy technikailag nagyon fejlett, modern állam – az egyetlen demokrácia, ahol egyszerűen nem létezik polgári házasság. Még a legkonzervatívabb keresztény országokban is, mint Írország vagy Olaszország, van lehetőség a házasság ilyen formájára. Az ortodox pártok csupán a lakosság kis hányadát képviselik, azonban választások idején általában ők a „mérleg nyelve” a bal- és jobboldal között. Nemigen szólnak bele a gazdaságba vagy az arabokkal folytatott tárgyalásokba, egyetlen feltételük az, hogy „belügyeikben” szabad kezet kapjanak, s ilyen a polgári házasság is. Ennek az eredménye, hogy Izraelben manapság nagyon sok felvilágosult fiatal él együtt házasság nélkül, vagy ez ügyben átmennek a szomszédos Ciprusra, mivel Izrael az ilyen külföldön kötött házasságokat kénytelen elismerni. Ez utóbbi szinte tömegjelenség. Úgy gondolom, ez olyan anakronizmus, amelyen előbb-utóbb változtatni kell.

– Izrael állam hatvan éves. Ön szerint a cionizmus beváltotta minden ígéretét? Egyáltalán, létezik-e még cionizmus vagy – ahogy azt néhány izraeli gondolkodó hangoztatja vagy éppen vitatja – átléptünk a posztcionizmus korszakába?

– Ahogy cionizmus, úgy posztcionizmus is létezik, mert Izraelben minden elképzelhető szellemi forma jelen van a közéletben. Úgy gondolom, a cionizmus mindenképpen a huszadik század egyik legnagyobb csodája: képes volt hetven különböző országból ideérkezett ember tömegéből egy népet létrehozni, mert 3000 évvel ezelőtt már egyszer egy közösség voltak. Képesek voltak egy régi nyelvet megújítani. 1948-ban, mikor Izraelbe érkeztem, hatszázezer zsidó zsidó élt az országban, ma hatmilliónyian vagyunk. Az államalapítás idején, a függetlenségi háború korában, amelyben én is részt vettem, mi kaptunk puskákat külföldről, ma pedig mi árulunk a Nyugatnak fegyvereket. A high-tech ma Izrael egyik vezető ágazata, körülbelül egyharmadát adja az ország nemzeti össztermékének. Tehát Izrael rengeteg szempontból nagyon sikeres; csupán egy fájdalmas pont van még: a cionizmus azt tűzte ki célul, hogy a zsidókat olyan helyre gyűjtse össze, ahol fenyegetettség nélkül élhetnek, márpedig ha ma van állam, ahol veszélyben vannak, ez Izrael. Ez a paradoxon még megoldásra vár.

– Mit gondol a magyarországi helyzetről?

– Már több interjúban kifejeztem ebbéli aggodalmamat. Magyarország sajátos módon annyira félti demokráciáját, hogy megenged olyan antidemokratikus tevékenységet is, amelyet ősi demokráciák, mint Anglia, betiltanak, és közben nem félnek, hogy elvesztik demokratikus jellegüket. Sok magyar az alkotmányból a szólásszabadságot emeli ki, mint a legszentebb jogot mind között. A szólásszabadság azonban nem jelentheti azt például, hogy egy teli színházban tüzet kiabálok. Ergo a szólásszabadságnak is meg kell húzni a határait. Kérdés, hogy ki szab határt; erre vannak a független bíróságok.

– A szólásszabadsággal kapcsolatban érdemes megvizsgálni sok nyugati politikus Iránhoz való viszonyát: mit gondol Ön Nyugat-Európa, illetve az ENSZ Iránnal szembeni, sok izraeli politikus által túl engedékenynek tartott fellépéséről?

– Iránnak van ma a világon a legveszélyesebb kormánya, amelynek a vezetője pontosan ugyanazokat a kifejezéseket használja a zsidókkal kapcsolatban, mint Adolf Hitler a Mein Kampf-ban. Ez tény. Amikor Hitler uralomra került Németországban, a német zsidók próbálták a közvéleményt felrázni, de azt a választ kapták, hogy ez zsidó probléma. Mire a világ rájött, hogy tévedtek, már késő volt. Napjainkban ugyanez zajlik: sokan hajlamosak az iráni problémát „iráni–izraeli” viszálynak tekinteni. Ám egyre többen látják be azok közül, akik azelőtt fegyvereket adtak el Iránnak, hogy ez nem így van. Jelentések szerint Irán már rendelkezik Tel-Avivot elérő rakétával, ennek ellenére tovább fegyverkezik, így azok az államok is egyre idegesebbek lesznek, akik eddig hajlandóak voltak Iránt fegyverekkel ellátni, mint például Oroszország, amelynek megvan a maga problémája a szintén muszlim csecsenekkel. Nem „zsidó–iráni” konfliktusról van itt szó, hanem a Nyugat – amelynek Izrael előretolt bástyája – és a radikális Iszlám összecsapásáról.

– A Közel-Keleten maradva: vajon szükség van-e palesztin államra és megalakulhat-e ez belátható időn belül?

– Ma tulajdonképpen két palesztin állam van. Gázában egy szélsőséges muszlim állam jött létre, amely nem ismeri el Izraelt és rakétákkal lövi. Némileg jobb a helyzet Ciszjordániában, ahol Mahmúd Abbász hajlandó a tárgyalásokra, de sajnos gyenge, és nem tehet engedményeket Izraelnek anélkül, hogy a sajátjaival ne kerüljön szembe. Ezen nem segít az sem, hogy Izraelben a jobboldal is megérti: létre kell jönnie a palesztin államnak. Mi nem megakadályozni akarjuk a palesztin állam megszületését, csak a lehetséges veszélyeket szeretnénk elkerülni határaink mentén. Így Izrael természetesen nem engedné, hogy az új palesztin állam területére Irán vagy más állam rakétákat telepítsen. Amit mi akarunk, azok mindössze garanciák a saját biztonságunkra. Ezen a téren sajnos én elég pesszimista vagyok.