Múltunkat magunkban hordozzuk – Interjú Gabi Gleichmann-nal

Majdnem egy évezredet fog át A halhatatlanság elixírje, a Norvégiában élő magyar-zsidó származású író regénye, melyet az Athaeneum Kiadó jelentetett meg magyarul.

A budapesti bemutatón a szerző anekdotázva mesélte: arisztokrata felesége nevek tucatjait felsoroltató családfáját nézegetve merült fel benne az ötlet, hogy a zsidó történelem hosszú családfájából és elbeszéléskincséből merítve írjon regényt. Miután abbahagyta az újságírást és a gyereknevelésnek élt, mindenkinek, aki kérdezte, mivel foglalkozik, azt felelte, regényt ír. Miről? – kérdezte egyszer egy kiadó. Az ötletet hallva – a szerző feleségének legnagyobb rémületére – féléves határidőben állapodtak meg, noha egy sor sem volt még a könyvből. Legnagyobb múzsája, mondja, a határidő volt, melyet tizennyolc perccel meg is előzött.

Ön tíz éves korában hagyta el Magyarországot és családjával Svédországba települt. Újságíróként, kiadóként, műfordítóként dolgozott. Hatvanadik éve felé közeledve jelent meg első regénye.

Intellektuális családban nőttem fel, ahol az olvasás és az olvasmányok megbeszélése része volt mindennapi életünknek. Számomra ezért természetes volt, hogy filozófiai és irodalmi tanulmányaim befejeztével hivatásul az írást választottam. Rájöttem, hogy semmi máshoz nem értek.

Svédül írott regénye kalandos, olvasmányos, eléggé rendhagyó a posztmodern irodalom korában. A Spinoza család 800 évéről, 36 generációjáról, arab és török uralkodók, szultánok és kalifák orvosairól, inkvizícióról, kabbalistákról, filozófusokról, kalandorokról, szerelmekről, pogromokról, forradalmárokról ír. Mi inspirálta a regény megírására és pont a Spinozák megformálására? A filozófust az egyik első modern európainak nevezi. Mennyiben az?

Hogy miért Spinoza? Mindig csodáltam Spinoza szellemi képességeit és bátorságát. Szerintem egyike az első modern európainak, aki lerakta a modern világ alapjait.

Szerencsém volt, mert akkor jelentem meg a svéd irodalmi életben, amikor érdeklődés támadt az amerikai és közép-európai zsidó irodalom iránt. Zsidó entellektüelként, íróként jelentkeztem, Franz Kafka, Karl Kraus, Bruno Schulz, Arthur Koestler, Stefan Zweig és mások szellemiségében. Bár csak 24 éves voltam, de csupa hücpe. Ennek a hagyománynak köszönhettem, hogy felfigyeltek a nevemre, és mainstream folyóiratokban is megjelenhettem. Hamarosan a szomszédos Norvégiában és Dániában is igény támadt esszéimre és kritikai írásaimra, majd később más országokban is rendszeresen publikáltam. Élénk nemzetközi tevékenységem – nemcsak mint író, hanem mint a szólásszabadság harcosa – 1998-ban véget ért. Elvettem egy norvég nőt, Oslóba költöztem, ahol családomnak és olvasmányaimnak szenteltem magam.

A regényt azért írtam, mert az én típusom – entellektüel, poliglott, kozmopolita, liberális, szekuláris zsidó – elég ritka Norvégiában, ahol élek. Ezen kívül négy fiamnak is – akiknek a könyvemet ajánlom – szellemi hátteret akartam nyújtani. Nem lévén vallásos zsidó, nem lennék képes és nem is akarnék nekik liturgikus hagyományt kínálni. De meg akartam őket ismertetni a múlttal, azzal, ami közel ezer évig Európában történt. Különösen a mi népünkkel, de más kisebbségekkel is. Totális regényt akartam írni, amelyben különféle stílusok keverednek: realista és mágikus elemek, történelmi tények és képzelőerő, dokumentumok és fikció. A 20. századi irodalomban egyre kevésbé van jelen a story-telling, a mese, és én erre helyeztem a hangsúlyt. Egy másik célom a történelem mára elfelejtett szereplőinek életre keltése volt.

A mindenkori szereplő, a zsidó, a másik mindig kívülálló marad regényében. Valahol azt mondja, hogy nincs európai történelem a zsidók szenvedése nélkül. „Emberemlékezet óta üldöz bennünket a balsors.”

Az antiszemitizmus nagyon erős politikai fegyver. A zsidók hibáztatása, akik mint csoport, túl kicsinyek ahhoz, hogy megvédhessék magukat, ugyanakkor minden társadalomnak nagyon is látható kisebbségét alkotják, régi és roppant hatásos módja annak, hogy ne kelljen vállalnia a többségnek felelősséget cselekedeteiért, hanem mást hibáztasson, főleg olyan dolgokért, amit el sem követtek. Az európai történelmet lehetetlen tanulmányozni annak a zsidógyűlöletnek a megértése nélkül, ami a múltunk állandó része volt.

Az utolsó Spinoza, Ári jegyzi le, már halálos ágyán, amit őseiről hallott, olvasott. A múltat tovább kell adni, az emlékezés képessége talán még az örökkévalóság elixírjénél, a Baruch ősapa készítette gyógynövény kivonatnál, a generációk által megőrzött családi titoknál is fontosabb.

A zsidók számára az emlékezés mindig fontos része volt az emberi létnek, múltunkat magunkkal hordozzuk a jelenben. Mégsem egy zsidó, hanem a spanyol születésű amerikai filozófus, George Santayana mondta ki a híres szavakat: „Aki nem emlékezik a múltra, arra van kárhoztatva, hogy még egyszer átélje azt.”

Nemcsak a cselekmények gazdagsága, a meseszerűség, hanem a regény technikája, így a többrétegű elbeszélés is korábbi, távolabbi világok regényeit, irodalmi alkotásait idézi. Mely gondolkodók, írók, irodalmi művek ihlették meg, hatottak Önre?

Három eltérő irodalmi hagyomány hatott a regényemre: Az Ezeregyéjszaka elbeszélő módja, Közép-Európa töredezett irodalma, a fikciónak és az esszének egy szofisztikált ötvözete, és a latin-amerikai mágikus realizmus, a maga körkörös idősíkjával, ahol bármi és minden egy időben megtörténhet. De hogy konkrét neveket említsek: olyan írók mint Danilo Kis, Bruno Schulz, Franz Kafka, Hermann Broch, Mario Vargas Llosa, Jorge Luis Borges. Mint intellektuális hatást, a francia zsidó gondolkodó Emmanuel Levinast említeném, az ő elképzelését a másikról, azt, hogy erkölcsöseknek kell lennünk az idegennel szemben is.

A magyar olvasó számára különösen érdekes a betekintés az ibériai félsziget szefárd, számunkra kevésbé ismert világába. De milyen volt a regény norvég fogadtatása? 

Könyvem recepciója fantasztikus volt. 12 ország vásárolta meg a kiadói jogokat még megjelenése előtt, ami korábban nem fordult elő Norvégiában. Az érdeklődés óriási volt, és sok pozitív kritika jelent meg a vezető lapokban is. A könyvből bestseller lett, Norvégiában szokatlanul nagy példányszámban kelt el. De a kritikai sikernél is jobban örültem a sok email-nek és levélnek, amelyben ismeretlen emberek fejezték ki rajongásukat.

Ön nemcsak író, hanem kiadó és fordító is, többek között magyar műveket is megjelentetett. A svéd Pen Club elnöke is volt, ami nem csekély elismerése a munkásságának.

Oly sokat kaptam az irodalomtól, hogy úgy éreztem, valamit vissza kell adnom. A mai világ nem kedvez a színvonalas irodalomnak. Nehéz helyzetben vannak a kiadók, akik kénytelenek bestsellerekre vadászni. Feleségemmel alapítottunk egy kis minőségi kiadót, és olyan jelentős külföldi könyveket adunk ki, amelyek különben talán nem jelennének meg. A norvég emberek hegyi nyaralót szoktak hagyni gyerekeikre. Mi, ehelyett, világirodalmi remekekkel teli polcot hagyunk rájuk. Mottónk: Dicsőség pénzt pazarolni jó irodalomra. Ami a magyar irodalmat illeti, bár időnként kitűnő kritikák is megjelennek, kevés példány kel el, ezért kevés magyar szerző könyve jelenik meg. Ami Pen Club elnökségemet illeti, számomra megtiszteltetés és öröm volt négy évig fizetség nélkül dolgozni azért, hogy diktatúrákban élő írók életkörülményeit jobbá tehessük. S a munkám eredményeként talán kevésbé egoista emberré váltam.