Hazavágyva, gondolatban sütni-főzni
Szakácskönyv a túlélésért – Lichtenwörth, 1944-45
Különleges dokumentum az a “receptkönyv”, amit a háború utolsó hónapjai során az ausztriai lichtenwörthi táborba deportált magyar nők írtak, emlékezetből.
A holokauszt újabb történeti irodalma egyre gyakrabban adja át a szót az áldozatoknak, akik immár a saját hangjukon megszólalva tesznek tanúságot a velük akkor történtekről. Az a felismerés rejlik ennek mélyén, hogy a holokauszt nem csupán a bűntettek elkövetőinek, hanem a bűntetteket elszenvedők története is egyúttal. Az áldozatok traumatikus tapasztalatainak, az őket ért atrocitásokra adott reakcióknak az ismerete nélkül nem alkotható ugyanis teljes kép a holokauszt valóságáról. A túlélés stratégiáját választotta az a néhány magyar nőfogoly, aki – “fedezékbe vonulva” – apró papírfecnikre ételrecepteket kezdett rögzíteni. Elsősorban a tésztafélékre és a süteményekre emlékeztek, amiben bizonnyal a legkedvesebb íz utáni heves sóvárgás vezette őket. A nemrégiben véletlenül előkerült becses forrás közreadását terjedelmes életútinterjú teszi teljessé. A lichtenwörthi lágerben lejegyzett ételrecepteket megőrző asszony meséli el ez alkalommal egy jellegzetes budapesti zsidó kispolgárcsalád több generációjának a 20. századi életét. A két dokumentum együtt nyújt hiteles és megrázó betekintést a letűnt század mozgalmas világába.
(Gyáni Gábor)
Alább Závada Pálnak a könyvhöz írt előszavát olvashatják.
Ha visszatekintünk történelmi örökségünkre, az emberiség legrettenetesebb évszázadára, a huszadikra – ha fölidézzük felmenőink életének idejét, illetve közép-európai és hazai tereit –, ott egymást érik a fegyveresekkel őrzött kaszárnyák, barakkok és harctéri bunkerek, a katonák, hadifoglyok vagy civilek tartózkodására kijelölt körletek, ostrompincék vagy lágerek, kényszermunka- és haláltáborok. Szüleink, nagy- és dédszüleink többsége nehezen kerülhette el, hogy ezek valamelyikében meg ne forduljon, bennük hosszabb-rövidebb időt el ne töltsön, és milliók lelték ott halálukat is. Előtörténetünk voltaképp e kényszer-tartózkodási helyek korántsem homogén láncolatának, rabjaik és rabtartóik mindennapi életének históriájaként is elképzelhető és leírható. Ha belegondolunk, egy ilyen virtuális történelemkönyv – tekinthetjük ezt akár a bezárt nők és férfiak millióinak életút-folyamaként is – méltán szolgálhatna forrásául a szaktörténészek részletezett históriáinak is.
A XX. század alulnézetének ebben a folytatólagos tényirodalmában evidensen merülhetne föl a kérdés, hogy a fegyveres őrizetben eltöltött hónapokat, éveket vajon miféle rendszeres elfoglaltságokkal lehetett – a szabad választás megmaradt töredékeit kihasználva – elviselhetőbbé tenni. A visszaemlékezők beszámolnak olykor sportolási lehetőségekről, öntevékeny műsoros estekről vagy zenés rendezvényekről – ám ezek az alkalmi társas szerveződések inkább csak a kevésbé szigorú tábori- vagy laktanyakörülmények között voltak lehetségesek. A katonaélet egyéni unaloműző tevékenységei közül viszonylag kevesek elfoglaltsága lehetett a rendszeres olvasás, a naplóírás, a fényképezés, a kártya vagy a sakk – a körülményektől, illetve a rendfokozattól is függött az ilyesmi –, a legénységnek inkább a műkedvelő kézműves alkotás némely lehetőségei kínálkoztak, feltéve, ha az anyag és a szerszám is rendelkezésre állt. Így készültek a különféle faragványok, fém-emléktárgyak, a hosszú hadifogoly-évek alatt üvegpalackokba beépített miniatűr hajók, a lekicsinyítve is grandiózus gyufaszál-építmények, a II. világháborús katonák ötvösmunkával díszített likőröspohár-készletei, amelyek alapanyagául a 20 milliméteres légvédelmi lövedék rézhüvelyei szolgáltak, vagy az ötvenes évek katonáinak kézimunkái, a reszelt-csiszolt alumínium-ajándéktárgyak.
Jóval szűkösebb lehetőségek jutottak a koncentrációs munkatáborok – főként zsidó származásuk miatt elhurcolt – rabjainak. Esetükben munkaképes – inkább a fiatalabb és közép-korosztályba tartozó – férfiakra és nőkre kell gondolnunk, hiszen a gyermekek, a kisgyerekes anyák és az öregek többségét a megsemmisítő táborokba vitték, ahol rögtön megölték őket. A lágerek túlélői is beszélnek vagy írnak olyan foglalatosságokról, lopott töredékidőkben, rejtőzködve eltöltött percekről, amelyeket olyasmivel próbáltak eltölteni, hogy a régi, méltó módon érezhessék embernek magukat, hogy ebből a túléléshez merítsenek erőt. Ami elsősorban szóba jöhetett – szinte teljesen híján a tárgyi eszközöknek –, az egy-egy tartalmasabb beszélgetés, amikor a fogvatartottak lelket önthettek egymásba. De mesélhettek esténként egymásnak – akár egy szűkebb hallgatóságnak – megformáltabb történeteket vagy anekdotákat is, sőt, ha akadtak erre vállalkozók, olykor alkalom nyílhatott tematikus – tudományos vagy művészeti tárgyú – előadásokra, beszélgetésekre, illetve színészi-énekesi produkciókra is.
A példátlanul silány étkeztetés, a folyamatos éhezés miatt természetesen a vágyálmok, illetve a beszélgetések jó része is az evés körül forgott. Ez persze még a nem kifejezetten éhező, csupán egyhangú, gyatra minőségű kosztra rászorított katonák esetében is így volt – nem beszélve a hadifoglyokról –, a megnevezhető és képzeletben megjeleníthető, konkrét ételről gyakrabban és nyíltabban ábrándozhattak, mint akár a hiányzó társról, gyermekről, hozzátartozóról. Az a szokás, hogy lefekvés előtt a kedvenc libacombról, töltött káposztáról, mákos-mézes tésztáról és egyebekről hangosan sóhajtozva vigasztalják – vagy éppen bosszantsák – egymást az összezárt sorstársak, talán mindennaposnak is volt mondható. Arra a fantázián és pontos emlékezésen alapuló, mondhatni, virtuálisan kreatív gasztronómiai tevékenységre viszont, amit az otthon főzött ételek receptjének és elkészítési módjának lediktálása és följegyzése jelent, csak Czingel Szilvia beszélgetőtársa, Endrei Istvánné és az ő láger-sorstársnői mutattak példát.
Endreiné Weisz Hedvig (1914–2012) a pesti Vámház körúton, a Nagycsarnok és a Múzeumkert környékén nőtt fel, édesapja könyvelő volt, édesanyja fodrász, a Papnevelde utcába járt polgáriba majd menyasszonyképzőbe, a Bródy Sándor utcai imaházat látogatta, 1941-ben megházasodott, és egy Károly körúti lakásba költözött, amelyben a férje, aki magvizsgáló volt a gabonatőzsdén, csak néhány hétig élt – mert rögtön kivitték a frontra, ahol eltűnt –, ő maga viszont haláláig itt lakott. Kivéve a háború utolsó fél évét, mert ’44 november elején az óbudai téglagyárba vitték, onnan gyalog Kópházára, ahol sáncot ásattak velük, majd az ausztriai Wiener Neustadt melletti Lichtenwörth téglagyári lágerében kellett eltölteniük éhezve és fázva, tétlenségre kárhoztatva a telet és a tavaszt. Weisz Hedvig leánykorában egyébként kalaposságot és paplankészítést tanult, hazakerülése után azonban presszókban, cukrászdákban dolgozott, majd neves éttermek munkáját segítette – e kötet második fele az ő lenyűgöző életút-elbeszélése.
Czingel Szilvia korábban is számos interjút készített Holokauszt-túlélőkkel, az utóbbi 7 évben pedig a Centropa, a zsidó emlékezet interaktív adatbázisa magyarországi archívumának, illetve folyamatos gyűjtéseinek munkatársaként dolgozik – miközben hajdani interjúalanyaival is rendszeresen találkozik, előadásokat és kávéházi klubdélutánokat szervezve nekik. Így kerülhetett egy-egy idős hölggyel olyan közvetlen kapcsolatba, hogy konyhájuk sok-évtizedes hagyományaiba, egyiküknek pedig bizalmas titkaiba, rejtett-őrizgetett írásos emlékeibe is bepillanthatott. Ennek az avatott szakértelemnek és fáradozásnak, ezeknek a találkozásoknak és az Endrei Istvánnéval kialakult kölcsönös bizalomnak köszönhető az az egyedülálló forrásanyag, amelyen ez a különleges könyv alapul. Szolgáljon mindannyiunk közös emlékezetének tanúságtételéül, felejthetetlen példájául, valamint a túlélésért visszaperelt hajdani receptek és sütési-főzési fortélyok becses dokumentumául.
Címkék:Czingel Szilvia, gasztronómia, Lichtenwörth, Závada Pál