Gabi Gleichmann: A halhatatlanság elixírje

Gabi Gleichmann svéd-norvég író. Budapesti zsidó családban született, Esterházy Péter és Nádas Péter műveinek norvég kiadója. 

A halhatatlanság elixírje című regényét, mely a Budapesti Könyvfesztiválra jelenik meg, eddig tizennégy nyelvre fordították le.

A Spinoza család az ősidőktől fogva zsidó volt, talán inkább a körülményeknek, mint a meggyőződésüknek következményeként. Egy váratlan felfedezést követően a család egyik tagjának birtokába kerül az örök élet receptje, ami isteni adomány, de ördögi örökség is egyben. Ari Spinoza az utolsó sarj, kezében a múlt és a jövő: 36 generáció mágikus, vérrel és szenvedéllyel teli krónikája. Ősöké, akik ott voltak Európa történelmének legfontosabb pillanatainál, és döbbenetes titkok ismerői. A halhatatlanság elixírje egyszerre torokszorító és humoros családregény az emlékezés erejéről, és mindazokról, akik leigázhatták volna a halált, de megelégedtek az örökkévalósággal… – írja az Athenaeum Kiadó ajánlójában. Részletet közlünk a regényből.

AZ ŐSEINKRŐL

Az utóbbi időben a gondolataim egyre inkább a családom körül forognak. Mind meghaltak: apám és anyám, Sasha fivérem, nagymama és nagyapa, Ilona néni és Carlo bácsi. Nagyonnagybátyám, aki éveken át gyerekkorom otthonát vidította fel lebilincselő történeteivel, szintén eltávozott már.

Különös, ahogy az élet megtanít minket méltányolni bizonyos embereket, akiknek értékét csak a hiányuk érteti meg velünk, amíg közöttünk vannak, nem ismerjük fel. Amióta az eszemet tudom, fütyültem arra, ami mások életét érintette, és semmi figyelmet nem voltam képes szentelni közvetlen családtagjaim szükségleteire. Talán vigasztalhat a tudat, hogy ez a nemtörődöm hajlam az évek során enyhült, és ma már jobban leköt a családom, mint saját magam. Most, hogy én is elkerülhetetlenül közeledek életem vége felé, és hamarosan engem is elnyelnek az árnyak, egyetlen cél lebeg a szemem előtt, nevezetesen, hogy ennyi év után továbbadjam a történeteket, amelyeket a gyerekkorom óta hordozok magamban, így akadályozva meg, hogy eleim feledésbe merüljenek. Ugyanakkor nem célom nemzedékről nemzedékre bemutatni az Espinoza családot, akik a XVI. század végén Spinozára rövidítették a családnevüket, miután az Ibériai-félszigetről Amszterdamba menekültek. Nem az írói tehetségem olykor nagy bánattal eltöltő hiánya miatt döntöttem így, hanem amiatt, amit nagyapa tanított nekem és Sashának. Megpróbálom elmagyarázni.

Nagyapa furcsa módon távolságtartó volt a családjával. Ha Sashával megemlítettük neki, hogy némely osztálytársunknak a nagyszülei elvitték az unokáikat a Gerbaud cukrászdába, mindig fagyos csend volt a válasz. Ha néha kerek perec megkérdeztük:

– Nagyapa, nem gondolod, hogy el kéne kényeztetned minket egy kis finom sütivel? –, akkor legfeljebb kimérten felelt:

– Az édesség nem tesz jót a gyerekek fogainak.

Nagyapa nem törte magát, hogy meghitt kapcsolatot alakítson ki velünk, és ezt az ikerfivéremmel fiatal korunk ellenére is nagyon jól felfogtuk. Szerintem kimondottan nem szívelt minket, ugyanis többnyire ingerülten viselkedett, ha a közelében voltunk. Viszont két dolog miatt büszkék voltunk, hogy az unokái lehettünk. Ezek mély nyomot hagytak bennem,  és a mai napig nem győzök álmélkodni rajtuk.

a) Elegáns külseje:

Nagyapa különös gondot fordított a személyére, de a legnagyobb hangsúlyt a ruházatára fektette.

Szép, arányos testű, fess ember volt, egyenes háttal járt. Mindenkit megbabonázott a varázslatos férfiasság, amit sugárzott. Amikor sietség nélkül végigvonult az utcán fényesre pucolt cipőjében, háromrészes sötétkék öltönyében, fehér ingében és kifogástalanul megkötött fehér pettyes kék csokornyakkendőjében, még a fiatal nők is ábrándosan fordultak meg utána az utcán, pedig már a hetvenet is betöltötte. Mindig sétapálcát hordott magával – spanyolnád, természetesen –, és visszafogottan, méltóságteljesen haladt. Fényes feje búbját elegáns kalappal takarta.

Tényleg előkelő hatást keltett, és kirítt a tömegből a szocializmus szürke hétköznapjaiban.
Komolyan azt hiszem, hogy nagyapa akkor sem tudta volna elhanyagolni a külsejét, ha pisztolyt szegeztek volna a fejének. Még ha ő is lett volna az utolsó túlélő egy lakatlan szigeten, ahol senki emberfia kedvéért nem kellett volna elegánsan mutatkoznia, a neveltetése okán akkor sem tudott volna leadni az igényességéből. Ahogy azt Párizsban találóan kifejezték: noblesse oblige. És nagyapa egy osztrák hercegnő fia volt.

b) Fejszámoló-művészete:

Nagyonnagybátyám néha azt állította, hogy a világtörténelemben csak két ember tudott fél tucat húszjegyű számot fejben összeszorozni kevesebb mint két másodperc alatt: nagyapa és Albert Einstein. Ezt mindig csak úgy mellékesen jegyezte meg, és gúnyos tekintete elárulta, hogy ez az Einstein nem igazán rúgott labdába nagyapa mellett.
Nagyapa csak ritkán részesített minket abban a kiváltságban, hogy megfigyelhessük, ahogy hihetetlen gyorsasággal összead és szoroz. Emlékszem azonban egy alkalomra, élete már a vége felé közeledett, amikor újsággal a kezében hátradőlt egy fotelben, és miután nagyonnagybátyám becsukta maga mögött az ajtót, felnézett és megszólalt:

– Fiúk, Fernando ezer és egy mesével szórakoztat benneteket, az egyik terjengősebb a másiknál. A történetmesélésben persze nem az a lényeg, hogy valami ténylegesen megtörtént-e vagy sem, hanem a mesélés mikéntje. Fernando szórakoztató, ezt senki nem vitathatja el tőle, és lebilincselő történeteket mesél a gyökereitekről. De említette nektek valaha az exponenciális növekedést?

– Exponenciális növekedés? – Sashával kérdőn néztünk egymásra.

– Fernando sokat beszél nektek a múltról, de azt elárulta már nektek, hány ősötök volt?

– Hogyne – vágta rá Sasha. – Legalább harminc.

– Harminc – ismételte meg nagyapa, és felnevetett. – Figyeljetek ide, fiúk. Kaptok egy kis okítást az exponenciális növekedésről. Füleljetek, és gondolkozzatok! Nekem négy nagyszülőm volt. Ha visszamegyünk öt nemzedéket, azaz a francia forradalom idejét nézzük, akkor őseim száma már százhuszonnyolc. Az 1630-as években tizenhatezer háromszáznyolcvankét ősöm élt. Ha még korábbra megyek a múltban, a XIV. század elejére, azaz harminc nemzedékre vissza, akkor összesen egymilliárd kilencvenmillió százhuszonötezer nyolcszázhuszonnégy ősöm élt. Tudtok követni? Ebből következik, hogy nektek kettőtöknek legalább négymilliárd háromszázhatvanmillió ötszázháromezer kétszázkilencvenhat ősötök van.

Senki sem tarthatja számon az összes ősét. Én meg aztán végképp nem, hiszen a nagyapám is megmondta, rengeteg volt belőlük. Ráadásul a rokonaim zömének életére nem vetül különösebb dicsfény. Ezért aztán a legjobb hagyni őket békében nyugodni. Inkább egy maroknyi szereplőre fogok összpontosítani a történelem színpadán, figyelemreméltó férfiakra és nőkre, akiknek élete és tettei a nagyonnagybátyám által felfedett töredékeknek köszönhetően megbolygatták gyermeki fantáziámat, és akiknek a sorsa ugyanakkor ablakot tár Európa történelmére.

                                                                                                                                                                             Papolczy Péter fordítása