„El kellett temetni az érzéseiket, különben nem élik túl” – Interjú Réczei Tamással

Három, sőt a meglepő végkifejlettel négy nemzedék drámája a Vasárnapi gyerekek, melyet a Kecskeméti Katona József Színház mutatott be. Témája a megtagadott zsidóság, a szőnyeg alá söpört múlt, a vészkorszak traumája, a fel nem dolgozott kollaboráció a kommunista diktatúrával, a hiányzó apák hiányzó történetei, és legfőképpen a hiányzó szeretet. Réczei Tamás, a színház művészeti vezetője szerzője és rendezője is a darabnak, illetve az előadásnak. Vele beszélgettünk.

– Egy fiatalember, gyermeke születése előtt, felesége biztatására szembe kell nézzen a múltjával, melynek szellemei kísértik. Egykor munkaszolgálatos nagyapjából kommunista lett, nevet váltva megtagadta zsidóságát. Nagyanyja és akkor gyerekkorú apja deportálásból tértek haza. A nagyapa rátelepül a családra, terrorizálja őket a diktatúra idején. A fiú szabadulna, de nem tud, a nagyapa hosszú keze még külföldre is elér utána. Az unoka pedig, a rendszerváltás után úgy dönt, hogy elfelejti a múltat, egészen addig, míg a felesége rá nem veszi, hogy beszéljen. Tapasztalatod szerint ez a múltfelejtési próbálkozás tipikus a nemzedékünkben?

– Nincsenek nagy merítésű mintáim, csak a családomat és közvetlen környezetét ismerem, illetve György Péter Apám helyett című könyvét, mindkettő erre utalt számomra. Nálunk is hallgattak a zsidóságukról az „ősök”, nem tartották fontos, meghatározó információnak a saját, vagy a következő generációra nézve. Ez rájuk nem jellemző adat – ez lehetett a tudatalattijukban. Ha nem jellemző, talán nem is lesz belőle baj – ez lehetett a mélye a stratégiának. Nádas Péternek van egy története, miszerint hazamegy zsidózva az iskolából, mire édesanyja a tükör elé állítja, folytasd, kisfiam… ezt felhasználtam a darabban, és tegyem hozzá, én sem tudtam meg sokkal kedvezőbb körülmények között, úgy 11 éves koromban ezt a tényt.

– Polgári életmód befelé, kifelé lojalitás a rendszerhez – ez a nagyapa túlélési stratégiája. A kettős morál neurotizálja az ebben felnövő gyereket. A nagyapa szakít a fiával, aki elutasítja értékrendjét és antikommunista lesz, a rendszerváltás után képviselő. A mai radikalizmusok mögött a háttérben ott a fel nem dolgozott családi múlt?

– Én sokszor azt hallom ki a mai politikai megnyilvánulásokból, hogy nincsenek rendben az alapkapcsolatok az embereknél, főleg az apáknál, és valójában oda üzengetnek a fiúk. De ezt ők sosem látnák be, nem is értenék, hogy jön ez ide. Nincsen erre nézvést be-, vagy rálátásuk, hogy ők közel sem az ellenzékkel harcolnak, hanem megdolgozatlan apaképükkel. Vannak, s nem kevesen a jelenlegi politikai életben, akik mindenért valaki mást hibáztatnak. Az talán mindegy, hogy a kifejezés az „elmúlt 40 év”, vagy csak a „liberális”, esetleg más szitokszó, szlogen. A lényeg az eltartás és a folyamatok másokra hárítása. Szerintem ezek az emberek valójában magukkal, és megdolgozatlan mintáikkal küzdenek.

– Miért nem tudnak szeretni a darabbeli apák?

– Mert megszakadt az életük, szétrobbant, egyrészt. Másrészt, mert le kellett hasítaniuk az érzelmeiket, hogy elviseljék, mondjuk a haláltábort, vagy a munkaszolgálatot. El kellett temetni az érzéseiket, különben nem élik túl. Aztán nem tudták kiásni. Azt is kiirtották belőlük. A kommunizmusban nem volt gyakorlati pszichológia, amely segíthette volna a túlélőket. Ki is alakult a poszttraumás szindróma.

– Miért szerethetőbb figura mégis a nagyapa, mint az apa? Mert a történetet elbeszélő fiú nem szenvedett tőle közvetlen sérelmeket, míg családját elhagyó apjától inkább? Vagy azért, mert a nagyapa hordoz valamit a vészkorszak előtti polgári világ „teljességéből”, amire az utána következő nemzedéknek már nem volt módja?

– Nem tudom a pontos választ, ez nem szándékosan, hanem zsigeri módon alakult így. De a nagyapának több értékes lehetősége volt, míg az apának elsősorban csak reakciói rá. Ahogyan az előbb említettem, a fiú kevésbé volt meg az apa iránt érzett ellenállása nélkül, míg a nagyapa rendelkezett valódi identitással is. A fiúnak elsősorban abban áll az identitása, hogy mit nem. De Hellinger óta tudni lehet, hogy az ember addig kerülgeti a szüleit, míg ugyanoda nem jut. Mert a kikerülés nem integráció, csak terelés.

– A nők tompítanák a maszkulin konfliktusokat. A nagymama és a nem-zsidó feleség az, aki az identitás megőrzésére biztatják a fiatal főszereplőt. Miért a nők a hagyomány őrzői a darabban? 

– Amiért ők főznek, nevelnek és tartják sokszor össze a széteső családot. Vagy, mert bennük alapvetően több a megmentő szándék? Vagy, mert a kommunizmus alapvetően nem számolt velük, csak háttérként? Sokféle válasz lehetne. A legegyenesebb talán az, hogy ők érzik meg igazán, a pártból jövő direktíva nem lehet az önazonosság alapja. Ebbe senki nem születik bele, csak felveszi, mint pózt.

– A nézőkben bizonyára felmerül a kérdés: mennyiben használtad saját élettörténeted a darabhoz? Illetve mennyiben láttál magad körül hasonló, titokban maradó történeteket? A vészkorszak és a diktatúra utóhatásait?

– Az előadásban szerepeltetünk egy közjátékot, amelyben Márton András saját történetének állítja be Koritschoner Kató egyik visszaemlékezését. Majd egy másik szereplő ezt leleplezi. Egy harmadik pedig a leleplezőt cáfolja meg. Így készült a darab, ilyen módon személyes.

– Fővárosi színházakkal próbálsz tárgyalni pesti bemutató ügyében? Vendégszerepel valamikor Pesten az előadás?

– Jó volna a Zsidó Nyári Fesztiválra felhozni, de nem fogom tudni befolyásolni a döntést.