Szavakkal a halál ellen – Clarice Lispector tragikus élete

Halála után fél évszázaddal végre magyarul is olvashatók a huszadik századi brazil irodalom legnagyobb újítójának (mára klasszikusának) összes elbeszélései, amelyek meghatározó részét képezik egy világirodalmi mércével is roppant jelentőségű életműnek.

Clarice Lispector (1920–1977) írásainak jelentősége persze nem abban áll, hogy végre hírt adtak egy távoli földrész egzotikumáról (ebből vajmi kevés jelenik meg bennük), hogy megszólaltatják a periféria számkivetettjeit (főszereplőik általában „polgári” életviszonyok közé szorult lányok, asszonyok), vagy hogy a modernitás áramába kapcsolták a trópusok irodalmát. Mindezeket már elvégezte előtte jó néhány, sajnos máig nem eléggé értékelt latin-amerikai szerző, köztük nem egy brazil is. Sőt: inkább az a meglepő, hogy Lispector, annak ellenére, hogy már első, huszonévesen közreadott regényének megjelenése után „a portugál nyelv hercegnőjeként” ünnepelték, milyen mértékben függetleníteni tudta magát mindazoktól az elvárásoktól, amelyeket az euroatlanti irodalomipar és olvasói várakozás támaszt a harmadik világbeli alkotókkal szemben. Az ő írásai nem tobzódnak csodás elemekben, híján vannak a politikai áthallásoknak és állásfoglalásoknak, miként az európai műveltség jegyében és igényével erőltetett utalásoknak is. Lispector nem írt a fülledt dzsungelről, az ültetvények pokláról, nem írt nagyregényt egy képzeletbeli állam diktátorának és katonai juntájának abszurd kegyetlenségéről, nem érezte szükségét az európai entellektüeleket megszégyenítő hiperkulturáltság bizonygatásának. Lispector végletesen és menthetetlenül személyes, miközben banális helyzetekkel kezdődő elbeszéléseiben és regényeiben – melyek a modern filozofikus próza hagyományai ellenére nem nélkülözik a történetet – szüntelenül azt kutatta, ami túlmutat a személyiségen, vagy inkább megelőzi azt. Ily módon inkább egy olyan hagyományhoz kapcsolódott, amelyet Kafka, Fernando Pessoa, Edmond Jabès, Georges Bataille, Maurice Blanchot képviselt – bár helyesebb volna azt mondani, hogy ez a hagyomány, ez a mindennél mélyebbről fakadó és mindennél mélyebbre ragadó tudás többek között az említett írókon keresztül adott hírt magáról.

Mondjuk ki: Lispector misztikus szerző, akinek különös lényét és írásmódját még legtöbb méltatója is csak hasonlatok révén próbálta érzékeltetni: „Úgy ír, mint Virginia Woolf, és úgy néz ki, mint Marlene Dietrich” – mondta róla amerikai fordítója. „Lispector olyan, mintha Kafka nőnek született volna, mintha Rilke egy ukrajnai születésű brazil-zsidó lett volna, mintha az anyává vált Rimbaud megérte volna az ötvenet, olyan, mint egy németségét levedlett Heidegger…” – így Hélène Cixous. Pedro Almodóvart Nizsinszkij naplóira emlékeztette az életmű, ami szerinte az őrületbe való fokozatos aláereszkedés dokumentuma, a költő Carlos Drumond de Andrade viszont minden összevetést elégtelennek érzett: Lispector halálakor csupán annyit mondott, hogy „Clarice a titokzatosból érkezett, és a titokzatosba távozott”. Hogy hová távozunk, arról mit sem tudhatunk, viszont arról a „titokzatosról”, amelyből Lispector vétetett, meglehetősen pontos ismereteink vannak. Bár ő maga sokat ködösített születésével és korai gyermekéveivel kapcsolatban, Elisa nővére, aki ugyancsak író volt, és idősebb lévén megbízhatóbb emlékekkel bírt, viszonylag részletesen megírta a családjuk történetét. (Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy Elisa jó kapcsolatot ápolt Paulo Rónaival, azaz Rónai Pállal, a zsidó gimnázium egykori latintanárával, aki műfordítói érdemeinek, vagyis egy Budapesten kiadott brazil költészeti antológiának hála azon kevesek egyike volt, akik a nácizmus elől bebocsáttatást nyertek Brazíliába. Elisa Rónainak dedikált egyik kötete ma Benjamin Moser, Lispector monográfusának hollandiai otthonában pihen – habent sua fata libelli…) Tudjuk tehát, hogy Clarice a podóliai Csecselnikben látta meg a napvilágot, csodarabbik és bizarr keresztény szekták földjén, a haszidizmus forrásvidékén, ami Moser szerint valami módon nyomot hagyott személyiségén, noha nem emlékezhetett rá, és viszont sem láthatta. Visszatérő álmaiban egy szovjet tiszt örökre megtiltotta neki a visszatérést, mondván, nem elég nőies. Moser abban is különös sorsszerűséget vél felfedezni, hogy a ma már Lispector-szoborral büszkélkedő város török eredetű neve annyit tesz: „menekült”. A Lispector család az orosz polgárháború idején hagyta el a térséget. A pogromok elől menekülve. Pontosabban a következő pogrom elől: Clarice anyját ugyanis egy ilyen vérengzés során megerőszakolta egy pogromlovag, aki szifilisszel is megfertőzte. Clarice azért jöhetett világra, mert az anyját azzal biztatták a vajákosok, hogy a gyerekszülés hatásos gyógymód a betegségére… megfogadta a tanácsot, így Clarice nyolc éven át figyelhette, miként sorvad el szörnyű kínok között az anyja, akiben gyógyulást hozó angyalokról szőtt gyermeki meséivel próbálta tartani a lelket. A történetek hatástalanok maradtak – Clarice mégsem vesztette el a szavak és a történetek misztikus erejébe vetett hitét.

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ez a soha el nem mesélt trauma táplálta benne az írás utáni vágyat, a leküzdhetetlen késztetést, és hogy történeteiben ezért vannak jelen a puszta irodalmi igényen túlmutató, vagyis a valódi irodalmat jellemző mozzanatok, úgymint istenkeresés, önteremtés, a múlt, a kozmikus vagy személyes „őstörés” átírására, egyszóval a valóság megváltoztatására irányuló akarat. Lispector számára tehát az írás mágikus aktus volt, ez igazolta számára a történetmesélés létjogosultságát. Valahogy úgy vélekedhetett, mint Blanchot, aki szerint az irodalom csak akkor ér fel magához, „ha az írás ahhoz a ponthoz közelít, ahol semmi sem jelenik meg, ahol a rejtőzködés mélyén a beszéd még csak a beszéd árnyéka, nyelv, mely még csak a nyelv képe, képzeletbeli nyelv és a képzelet nyelve, az a nyelv, amelyet senki sem beszél, a megszakíthatatlan és a bevégezhetetlen mormolása, melyre csendet kell kényszerítenünk, ha azt akarjuk, hogy végre meghalljanak”. Márpedig Lispector, ahogy ez a fentebb idézett kényszerű összehasonlításokból is kiviláglik, gyökeresen új módon szólaltatta meg a nyelvet, úgy írt, mint előtte még senki. Főleg nem Brazíliában, abban az országban, amelyről Márai még 1954-ben, tíz évvel Lispector A vad szív közelében című regénye megjelenése után is így nyilatkozott: „víz nincs, tífusz van, állam nincs, tábornokok vannak, adó nincs, infláció van, irodalom nincs, analfabétaság van, télen van nyár és nyáron van tél. Itt ölte meg magát Zweig. Nem megyek Brazíliába.” Lispector persze másképp volt itt idegen, mint Európa hajótöröttjei – ő mindig is brazilnak érezte magát, és mélységes hálát érzett a családjának menedéket nyújtó ország iránt. Meglehet, ez a hála tartotta vissza a politikai véleménynyilvánítástól abban a Brazíliában, amely 1936-ben kiadta a náciknak a gyermeket váró német-zsidó kommunistát, Olga Benáriót, aki aztán a ravensbrücki koncentrációs táborba került, épp akkor, amikor Kafka egykori szerelme, Milena Jesenká is ott raboskodott… A mindennapi valóságban amúgy is nehezen eligazodó Lispector csupán 1968-ban vett részt egy tiltakozómeneten, de hát akkor már négy éve tartott a puccsal hatalomra jutott tábornokok uralma, ami ellen, mondjuk, Carlos Marighella városi gerillaharcot vívott. Lispector reménytelennek érezte a tiltakozást, amiben szerepet játszhatott annak elfojtott tudata, hogy az anyját sem volt képes „megmenteni”, de prózaibb okai is lehettek, például hogy diplomatafeleségként nem engedhette meg magának. Igen, ugyanis Clarice, akit megözvegyült apja a tágabb család gúnyolódása ellenére is kitanítatott, sőt, nyomorúságos körülményeik ellenére zongoraleckékre járatott, előbb joghallgató és újságíró lett, 1944-től pedig, egy brazil diplomata feleségeként, másfél évtizedet töltött különböző európai és amerikai nagyvárosokban. A második világháború idején önkéntes ápolónő volt az olasz fronton – ekkoriban fest róla portrét Giorgio de Chirico, aki, nem kizárt, a saját festményeit jellemző izzó ürességet vélte benne felfedezni. Lispector gyönyörű, éles metszésű arca ma már nemcsak festményeken és fotókon, hanem brazil postabélyegeken és Rio külvárosainak tűzfalain is látható – nem mindennapi zsidó életút, ha meggondoljuk, hogy a Singer-regényekben Brazília még olyan helyként tűnik fel, ahol az európai gettókból elcsábított lányok egyedüli sorsa a bordélyház lehet. De Lispectornak nem is a „faji” előítéletekkel kellett megküzdenie, Brazíliában akkoriban inkább barátságos értetlenséggel viszonyultak a zsidókhoz. Jelenlétük az egykori portugál, de főként a holland gyarmatosítóknak köszönhetően nem volt új keletű, és bár a hódítók a hagyományos antiszemitizmust is meghonosították, annak a kérdésnek, hogy ki a brazil, ki számít brazil írónak, kevéssé volt értelme egy olyan országban, amelynek történelmében akkora szerep jutott a különböző népcsoportok közti keveredést fű alatt bátorító „szexuális gyarmatosításnak”. (A brazil társadalomképződésnek ezzel a vetületével kapcsolatban máig nélkülözhetetlenek Gilberto Freyre nem minden előítélettől mentes, de magukkal ragadó szociológiai művei.)

Lispectornak a saját, kozmikus idegenségét árasztó aurájával, illetve az őt feszítő, hétköznapi élete horizontján messze túlmutató vágyaival kellett megbirkóznia, meg a fizikai adottságaival – és éppen ez az, amiről oly plasztikusan és felkavaróan tanúskodnak regényei meg elbeszélései. Leigázó szépsége önmagában még nem lett volna elég, hogy mindenki, akivel találkozott első pillantásra beleszeressen. De ez a vonzerő is arra enged következtetni, hogy valami elemi félreértés volt közte és a világ között, hogy valóságos szakadék tátongott a magáról ápolt és a külvilág felé sugárzott képe közt: míg villogó zöld szemei miatt rendre a szfinxhez, különböző nagymacskákhoz vagy nőstényfarkashoz hasonlították, ő – mint erről Szűkszavú tanulmány a lovakról című írásában vall – lónak szeretett volna születni. (Amely vágyat, véli Moser, az elveszett szülőföldön tenyésztett fenséges lovak természetfeletti reminiszcenciája szülhette.) Mindenekelőtt szabad, és nem szép állat akart lenni – már ha megadatott volna neki, hogy így is megőrizze emberi öntudatát. Máskor meg növényi létmódokról ábrándoznak hősei. Miről árulkodnak az efféle fantáziák? Valószínűleg arról, hogy a mindenségből, végső soron a saját lényéből és sorsából érezte magát kirekesztetve. Ott kísértett ebben az érzésben gyerekkori beszédhibája (nem egy írásában ezt is felidézi), Lúcio Cardoso, a homoszexuális költő iránt érzett szerelme, amely – értelemszerűen – beteljesületlen maradt, a vágyott, teljes értékű művészlét ellenében élt, béklyókkal teli polgári élete, ahogy az utolsó évtizedét megkeserítő testi fájdalom is (egyszer ugyanis cigarettázás közben elaludt, és maradandó égési sérüléseket szenvedett, a jobb karját csaknem amputálni kellett). És mindezek felett ott boltozódik az anya betegsége idején megtapasztalt tehetetlenségérzet, és minden bizonnyal a tudat alatti neheztelés, amiért őt is életre kárhoztatta, hogy kigyógyulhasson a szifiliszből – a „vérbajból”, amiről sejthető, miféle társadalmi képzeteket mozgósított a gyerek környezetében, hiszen csak a szűkebb család tudhatta, hogy az anya a gyermekei életének védelmében vetette magát a katonák elé… Elég csak felidéznünk, milyen életre szóló lelki meghasonlást okozott a szifiliszes apa agóniája Bataille-ban vagy a szürrealista René Crevelben.

Ahogy a most megjelent kötet csaknem kilencven elbeszélése mutatja, Lispector a pessoai tanácsot követte, hogy kiteljesíthesse torzónak érzett lényét, azaz próbált „a megfoghatatlanból élni… az őrület bíborai és az álmodott fenségek hamis csipkéi” közé emelkedni – vagy süllyedni. Már a korai, kissé még frivol, az irodalmi dekadencia hatását magukon viselő elbeszéléseiben is minduntalan felhangzik a bevégezhetetlennek az a bizonyos baljós morajlása, amiről Blanchot beszél. Szóljanak bár mégoly konvencionális helyzetekről is – egy randevúról, egy szakításról, egy így vagy úgy démoni viszonyról, egy természeti tünemény látványáról, egy rántotta elkészítésének előkészületeiről, egy fokozhatatlanul intenzív, jóllehet tárgytalan vágy felébredéséről – valamely ponton mindig átsiklanak egy olyan absztrakt szférába, egy olyan gondolati síkra, ahol a szerzőnek is sikerül elveszejtenie magát. Ennek legcsodálatosabb példája A tyúk és tojás, amelynek kapcsán maga Lispector mondta, hogy ő „csak egy háziasszony, aki leírja, ami eszébe jut”, illetve hogy gyakran önmagát sem érti. Hiba volna ezeket a szavakat pusztán öniróniaként értelmezni. Számomra legalábbis azt sejtetik, hogy az írás őt magát is ismeretlen utakra csalta, és végül minden történet a kifejezhetetlenhez és a megragadhatatlanhoz vezette. Valami olyanhoz, ami nem azért megragadhatatlan, mert nincsenek rá szavak, hanem mert nem hozzánk tartozik. A teljességről viszont csakis ezzel a személyiségen túli (vagy személyiség alatti?) terra incognitával való egyesülés, az én feloldódása révén alkothatunk fogalmat. Lispector főhősei, elbeszélői előtt pedig látszólag csak két út nyílik e teljesség felé: a művészet és az őrület. Ezzel szemlátomást ő is alkotás közben, a végletekig vitt önreflexivitás terében szembesül, miközben nem ritkán párbeszédbe bocsátkozik szereplőivel. Az ő számára, megint csak Pessoát idézve, „a valóságos tapasztalat azt jelenti, hogy mérsékeljük a valósággal való kapcsolatunkat, és fokozzuk ennek a tapasztalatnak az elemzését”. Lispector, vagy elbeszélői, akik gyakran művészek, homályos művészi ambíciókat dédelgető vagy csak különös érzékenységgel megvert hétköznapi emberek, de szinte minden esetben nők, nem az érzéseiket, belső tapasztalataikat boncolgatják, hanem azt kérdik, mi maga az érzet, mit jelent tapasztalni, mi egy pillanat „negyedik dimenziója”, amikor a létezés „lágy középpontjának” érezhetjük magunkat. Sok műve már címében is valami „feltárulására”, „megnyilatkozására”, „megtestesülésére”, valamint az ezzel járó gyötrelmekre és megszállottságra utal. Képtelenség pontosan meghatározni, vajon mi tárulhat fel egy rózsacsokor vagy egy csótány láttán eszét vesztő vagy öntudatra ébredő nőben (identitásuk egyetlen megingathatatlan pontja talán csak nőként való létezésük, aminek testi-lelki rezdüléseiről Lispector egyre kendőzetlenebbül beszélt az idő előrehaladtával, különösen A test keresztútja egy-egy darabjában). Talán ekkor válnak visszavonhatatlanul szomorúvá és magányossá, ami Lipsector szerint minden felnőtt életében bekövetkezik, feltehetően akkor, amikor végképp kiveszik belőlük a gyermeki fantázia. A belsejükben tomboló űr lobban fel előttük ilyenkor, vagy épp a létezés teljességének pulzáló, lüktető érzése tölti ki őket, akár – a kabbalisták nyelvén szólva – egy kizárólag erre hivatott edényt? A misztika logikája szerint e kettő nem is esik olyan távol egymástól. Mindenesetre e transzcendens élmény hatására életük nem folyhat tovább a megszokott mederben, még akkor sem, ha a „változtasd meg életed” radikális parancsának képtelenek is maradéktalanul eleget tenni – amely motívum mögött szintén nehéz nem önéletrajzi eredetet sejteni.

„Úgy írok, mintha meg kellene mentenem valakinek az életét. Talán a sajátomat” – mondja Lispector Az élet lehelete című, meghatározhatatlan műfajú hermetikus prózájában, és pontosan így is tett: szüntelenül azon igyekezett, hogy megszabaduljon a személyére telepedett – részben maga szőtte – legendáriumtól, hogy nőként, brazilként, szuverén művészként, egyszóval önmaga jogán és saját nevén létező egyénként tekintsenek rá. Az énje határaiért kellett megharcolnia. Írói debütálása idején nem hitték, hogy nem Joyce ihlette (pedig nem ismerte a műveit, ha valaki, hát akkor Spinoza hatott rá), ámuldoztak, hogy nem európai, kétségbe vonták, hogy nő lenne, és meg voltak róla győződve, hogy a Clarice Lispector csak egy álnév. Ez utóbbiban nem is tévedtek: sírkövén álló valódi nevét – Hájá bat Pinhász –, amelyben ott az „élet” szó, csak a halálban sikerült visszanyernie. Ám a halál nem azonos az elnémulással – az Água vivában, amit Cazuza, a brazil énekes saját bevallása szerint száztizenegyszer olvasott végig, éppen arra hív minket, hogy a szavait olvasva segítsünk neki újra meg újra megszületni.

Clarice Lispector: Minden történet. Fordította Pál Ferenc, Bense Mónika, Lukács Laura, Dorcsák Réka. Budapest, 2018, Magvető Kiadó. 632 oldal, 4999 Ft