Jiří Weil: Élet csillaggal

Részlet Jiří Weil: Élet csillaggal c. könyvéből

Hatágú a sárga csillag, a közepéről görnyedt, púpos, idegen nyelvű felirat vigyorog. Josef Roubíček kabátjára ölti a csillag ágait, és bal oldalon, pontosan a szíve fölött hordja, egy centivel se lejjebb vagy följebb. Erre szigorú előírások vonatkoznak. Próbálja megszokni, hogy viszonylag szabályosan verő szíve fölött ezzel a jelvénnyel jár, kel, oson Prága utcáin.
Mert villamosra többé nem szállhat. Egyedül marad az emberek között, egyes egyedül, mert mindenki kitér az útjából. Többé nem tartozik senkihez. Mindennap új szabályok lépnek életbe, és új deportálási listák készülnek. Képzeletben leveleket fogalmaz hajdani kedveséhez, aki még időben elmenekül a városból, később, amikor már alig emlékszik rá, egy mellé szegődött macskához beszél. Regisztrálja az élet aprócseprő dolgait, így nem veszti el kapcsolatát a valósággal. Az életével. És így menekül meg.

Tizenegy

Gereblyéztem a leveleket, zizegtek a csendben, egy kupacba húztam össze őket. Nem siettünk, lassan lépkedtünk a temetőben, járkáltunk a márvány sírkövek körül, sok síremlék volt, gőgös nevekkel, titulusokkal, fekete márványból, aranyozott feliratokkal, a fő fasorokban álltak.

Kertésznek küldtek a temetőbe, de nem volt itt más munka, mint összegereblyézni a leveleket és elnézegetni a síremlékeket. Dicsőségük a parcella végéig tartott, ott már új sírok voltak, frissen ásottak. A felhalmozott földet lemosta az eső, nem tudtam elolvasni a kis táblákra idegen betűkkel felírt neveket. Csak az évszámokat ismertem fel, életünk legutóbbi évei voltak.

Jó munka volt, egész nap a temetőben lenni a holtak közt, nagy becsben állt, és protekció kellett hozzá, de én véletlenül kerültem ide, mert engem nem lehetett nehéz fizikai munkára fogni, az irodai helyekért pedig nagy volt a tülekedés.

Az egész városon keresztül kellett utaznom, a túlsó végébe, és mindvégig a peronon kellett állnom. Ki lehetett bírni, rosszabb volt, amikor a villamosok zsúfolva voltak, és nekem várnom kellett, hogy jöjjön egy félig üres; rosszabb volt, amikor útközben le kellett szállnom, mert a villamos megtelt, és valaki közülük ezt akarta. Voltak köztük olyanok, akik élvezetüket lelték abban, hogy kidobták az embert a mozgó villamosból, élvezetüket lelték a rúgásokban és trágár szavakban, lesték a csillagokat, hogy fitogtathassák a hatalmukat. Sohasem tudtam, hogy beérek-e a munkába vagy hazajutok-e, de a temetőben béke volt, a holtaknak nem lehetett megparancsolni, hogy ugorjanak ki a sírból, és engedjék át a helyüket. Csak a síremlékeket lehetett kidönteni, a csontokat kiásni és a temető földjét beszántani, de ehhez sok ember és sok idő kellett volna, mert a temető nagy volt.

Keveset beszéltem azokkal, akikkel a temetőben dolgoztam, nem voltak érdekes emberek, másról sem meséltek, csak a boltokról, amelyek valaha az övéik voltak, és olyan családokról, amelyeket nem ismertem. Síremlékeket mutogattak és a holtakkal való rokonságukkal kérkedtek, tanúságtételükre hivatkoztak. Arról nem akartak beszélni, milyen megaláztatások érték őket a villamoson, sem arról, mennyit talpalnak ennivaló után, aranyozott titulusú gőgös halottaikat szerették.

Viszont most már tudtam, milyen társaságba vezetem majd be Tomášt, ha velem történne valami, tudtam, hogy ide, a temetőbe fogom hozni, mert más, ellenségesnek nyilvánított macskák is éltek itt. A kriptákban laktak, és a társaságuk nem zavarta a holtakat, szabadon kóboroltak, és semmilyen rendelet nem vonatkozott rájuk. Tomáš bizonyára jól kijön majd velük.

Lassan mentem, gereblyéztem a leveleket, és Růženára gondoltam. A csodagereblyéről meséltem neki. A gereblye először a szertartásterem falának van támasztva. Tompán bámul be az ablakon. És az ablakból felhangzik a halottakért szóló ima. Ezrével és ezrével vannak a halottak, sokan közülük soha nem fognak földben nyugodni, testükön keselyűk marakodnak és varjak vájják ki a szemüket. Az ima valamennyi halottért szól, azokért is, akik sok-sok ezer évvel ezelőtt haltak meg, elsősorban a mártírokért szól, az igaz férfiakért, akik mátkaként fogadták a halált, akiknek vére összefröcskölte a templomok falát, és emlékük örökkön-örökké frissen maradt. És az imádság felszáll a magasba, egészen a mennyek kapujáig, oda, ahol a halál angyala feljegyzi az igazak nevét, aztán aláhull, és felhőkben ereszkedik le a sírjukra. Az élet és halál Urának szeme könnyel telik meg, és egy könnycsepp a falnak támasztott gereblyére hull. És akkor csoda történik. A gereblyébe egy igaz ember lelke költözik. A holtak mezejét szántja végig, forgatja a leveleket, és szavakká változtatja őket. Az őszi szél felkapja és messzire hordja a leveleket, a szavak a halállal való megbékélés órájának csendes fájdalmáról mesélnek, a soha meg nem száradó vérrel összefröcskölt falakról. És ahogy visszaszállingóznak a földre, zizegésük énekké változik, a mennyek kapujáig felszálló felhőkben emelkedő imádság zokogó dallamává. Valahányszor a gereblye a levelekhez ér, azok szavakká változnak. És ezek a szavak akkor is élni fognak, ha a mártírok csontjai már szanaszét szórattak, amikor testük porrá s hamuvá lett már.

– Majd adok én neked írásbeli nyilatkozatot, zsidó disznó, innen te csak vízszintesen vándorolhatsz ki. És valamennyi papíromat összetépte. Mennyi munkájába kerülhetett Robert unokabátyámnak, és én is mit összefutkostam a különböző hivatalokban, és hogy kiabáltak velem mindenütt! Úgyhogy ez itt most az én Amerikám!

– Minek gereblyézzük össze a leveleket? – kérdeztem.

– Trágya lesz belőlük. Zöldséget termesztünk. A temetőben minden jól nő.

– Mihez kezdünk, ha leesik a hó, és nem lesznek levelek?

– Havat lapátolunk és melegszünk az irodában. Hársfateát iszogatunk, mert a temetőben hársfák nőnek, és egész készletet halmoztunk fel hársfavirágból.

– Nem lesz hársfatea – mondta a túloldalon leveleket gereblyéző férfi –, nem lesz hársfatea, mint ahogy nincs Amerika se.

– Temető, az lesz – ellenkezett a szomszédja.

– Temető sem lesz.

– Hagyják már abba – kiáltotta a férfi, aki valaha kávét árult –, ne keltsenek itt pánikot. Temető, az lesz. Maga mit gondol erről, Roubíček úr?

– Nem tudom – mondtam –, a sírkövek nehezek, márványból vannak, és lelapítják a füvet. Talán nem kellett volna lefektetni őket, talán jobb lett volna mindet állva hagyni. Mindennek a helyén kellett volna maradnia, és most, hogy az egész megmozdult, senki sem tudhatja, mi lesz. A hársfateát el lehet szívni?

– El lehet, de nem jó. Szedjen inkább hársfalevelet, és forrázza le csikkfőzettel.

– Nyáron jó itt, kár, hogy csak most került ide. Nyáron sokan járnak hozzánk, anyukák jönnek babakocsival, és vasárnaponként az emberek leheverednek a fűre. Behúzódnak a sírok mögé, és kártyáznak. Egyik vasárnap a rendőrség razziát tartott, és az emberek eldobálták az összes cigarettát, ami náluk volt. Akkor aztán volt mit szívnunk, igaz, Robert?

– Mit kerestek a temetőben?

– Kincset. Valaki feljelentést tett, hogy elástunk valamit a temetőben. Kiválogatták a legerősebbeket az összefogdosottak közül, ásniuk kellett. Pisztollyal álltak mögöttük, és mint a bolondok, úgy hajszolták őket. Végül megtalálták, amit kerestek. Régi, szakadt tóratekercseket. Őrjöngtek, és mindenkit felpofoztak, akit csak értek.

– És miért voltak elásva?

– De hát ez a szokás, nem tudta? A szakadt tekercseket nem szabad elégetni, sem más módon megsemmisíteni, szentelt földbe kell temetni őket, mint az embereket. Isten szava felér az emberrel.

– Az ember semmit sem ér – mondta Robert –, amikor pedig eltemetik, még annyit se. A szavaknak sincs értékük.

– Látták a vörös plakátokat? Szavak vannak rajtuk, a szavakban meg halál.

– Ugyan mit számít? A halál mindenütt ott van. A halált is olcsón mérik.

– Maguk szerint minden olcsó – mondtam –, és minden ingyen van. De nekem valahogy nem ez az érzésem. Azt hiszem, másmilyen szavak is vannak, és azokat nem kell földbe temetni.

– Ne higgyen a szóbeszédnek, sem a suttogó propagandának. Finiselünk, ahogy mondani szokás. Hallotta, hogy agyonlőtték a hitközség két magas beosztású hivatalnokát?

– Miért? – kérdezte Robert.

– Mert túl sokat tudtak. Tudták, mi fog történni, és valahol elkotyogtak valamit. Vagy valaki más fecsegte el, és aztán rákenték arra a kettőre a hitközségből.

– Van egy nagybátyám – mondtam –, egy macska miatt szakítottuk meg a kapcsolatot. Fél, hogy a kandúr a vesztét okozza.

– Minden lehetséges. Oda jutottunk, hogy bármi a halált jelentheti. Egy szem alma, egy szál cigi, vagy akár egy olyan közönséges dolog, mint a seprő vagy a villamos. A tudás halált jelent, a nem tudás úgyszintén.

– Azok ketten voltaképpen mit tudtak? – kérdezte Robert.

– Nem tudom. Talán nem is volt semmi. De mindenfélét beszélnek.

Jól éreztem magam, amikor gereblyével a kezemben járkáltam, és kis kupacokba gyűjtöttem a leveleket, jó volt, amikor talicskára raktam és eltoltam a síremlékek mellett. A kerék nyomot hagyott a homokos úton, azt követtem, vidám egy kis kerék volt, nyiszorgott és dudorászott. Hallgattam, miket mondanak a többiek, és én magam is beszéltem, tudtam, hogy sok beszédnek sok az alja, hogy az emberek csak úgy a levegőbe beszélnek, hogy elüssék az időt, hogy céltalanul civakodjanak, vagy döbbenten rémüldözzenek, netán örvendezzenek. Ez az egész oly mindegy volt azon az őszi délutánon, sok volt a levél, és egyre csak hullott-hullott. És jó volt letelepedni egy kupac avarra, és kenyeret falni kevéske sovány sajttal, jó volt egy kis vizet venni az irodában, és teát főzni.

„Růžena”, mondtam, „nem meséltem végig a gereblyéről szóló történetet. Legelőször zokogó szavak voltak, magasztos szavak a mártírok véréről. De aztán ahogy az ének messzire szállt a levelekkel, ahogy a levelek sárba hullottak, és latyakosan újra felkapta őket a szél, ahogy barázdákba potyogtak, szemétdombokon hányódtak, elcsépelt sláger lett belőle, harmonikán játszották lebujokban, részegek sírtak a hallatán, aztán még mélyebbre hullott, búcsúkba és vásári csepűrágók kocsijaiba, ahol vedlett szőrű majmocskák és kivénhedt, sovány oroszlánok hallgatták. De valaki meghallotta a csepűrágók kocsijában, és feljegyezte. Aztán nagy termekben játszották, újra magasztossá vált. De mindig ott voltak benne a halál angyalának felhőkben hulló könnyei, a gereblye mindig leveleket gyűjtött halomba benne, mindig messzire szállt a mártírok vérével.”

Jiří Weil: Élet csillaggal, fordította: Detre Zsuzsa, Park Könyvkiadó, 2015. 280 oldal, 3500 forint