Jelek a vízen

Frigyesi Niran Judit zenetörténésszel, íróval beszélget Várnai Pál

– Amikor – több mint harminc éve – elhagyta Magyarországot, már jelentős kutatómunka állt a háta mögött. Ma is számos külföldi egyetemen tanít, több nyelven publikál, ismert zenekutató. Jelenleg a Bar Ilan és a Tel Aviv-i egyetemek tanára. Tudományos munkája mellett ír szépprózát és verset, fotókiállításai is vannak. Hogy fér el ennyi különböző alkotó tevékenység egymás mellett?

– Mindig két szakmában dolgoztam, muzikológus és etnomuzikológus is vagyok, de irodalmat és filmet is tanultam és tanítok, író workshop-okat vezettem, írok, filmezek, fényképezek.

Nem hiszem, hogy a sokrétűséghez különleges adottság kellene, avagy rendkívüli teljesítmény volna. Az emberben hihetetlenül sok lehetőség rejlik. Elég megfigyelni a gyerekeket: egyik évben festők, a másikban színészek, a harmadikban biológusok – száz különböző életet kezdenek élni. Ha megtehetné, ha anyagilag és társadalmilag lehetősége volna, a legtöbb ember művész is, kutató is volna. Mindkettő alapvető része az emberi létnek, és egy bizonyos formában, az állati létezésnek is. A művészet: a realitáson túli életérzés megragadása és az abban való elmerülés, az ember önmaga mélységeinek felismerése – e nélkül nem lehet élni. A kutatás: kíváncsiság, felfedezés, belenézni a minket körülvevő dolgok mélyébe – enélkül sem lehet élni.

– Egyik fő érdeklődési témája Bartók zenéje, róla könyve is jelent meg. Gondolom, a népzenét kutató és archiváló Bartók, valamint az Ön zsidó népzenei kutatása között van némi átjárhatóság.

– A népzenekutatás alapvetően hozzásegít ahhoz, hogy Bartókot megértsem. Nem a zenére, mint struktúrára gondolok itt, hanem a zenében, a zene mögött meghúzódó személyiségre és szellemiségre. Tudom, mit jelent órákig, napokig vesződni egy dallam lejegyzésével. Tudom, mit jelent terepmunkát végezni – nem technikailag (ez kevésbé fontos), hanem érzelmileg. Ez a munka egyszerre a hazaérkezés és a feloldhatatlan idegenség érzelmi helyzete. Az ember közel kerül egy élethez, amelyet élhetett volna, és amely után bevallatlanul mindig vágyódott (azt hiszem minden elképzelhető világ után vágyódunk egy kicsit). A gyűjtő egy pillanatra úgy érzi: „köztük vagyok, akár köztük maradhatnék, talán egyszer, a déd- vagy ükapám lelkében, már jártam is itt.” Minden ismerős és mégis minden idegen. Mert ugyanakkor rettenetesen távol is van az ember attól a közösségtől, már csak azért is mert, mikor az ember „gyűjt” mintegy kívüllállóként „megfigyel”. A szürreális vágyakozás egy közösség után, a valahova tartozás illúziója vegyül a végtelen idegenség érzésével. Bartók városi intellektuelként élte meg az ősi falusi élet utáni vágyakozást, és ez az élmény meghatározó volt számára. Enélkül nem lehet megérteni zenéjét. Én, a modern világi kultúrában nevelkedett fiatal lány, valami letűnt, még őszintén hívő zsidó világ utáni vágyakozást éltem meg gyűjtőmunkám során.

A Bartók könyvem azonban nem erről szól. Abban Bartókot az akkori Budapest értelmiségi és művészi közegének szellemiségében próbáltam megérteni.

– Egyik szemináriumának a témája három zeneszerző, Mendelssohn, Kurtág és Ligeti volt. Mi a közös bennük? Engem különösen érdekelne Kurtág és Ligeti zenéjének zsidó vonatkozása, ha létezik ilyen.

– Az ember érzelmi élete, ennek közösségi háttere és történelme, és az ember érzelmi fantáziája, tehát az ember múltja és a lelkében rejlő jövő lehetőségei kimeríthetetlenek. Univerzumok és galaxisok vannak minden emberben elrejtve. Ebből fakad az idegenség érzése is. Bármennyire törjük is magunkat, az összes vágyaink, álmaink, félelmeink, atavisztikus és konkrét örökségeink – az egész „csomag” nem osztható meg senkivel, és nem illeszthető be semmilyen „közösségbe”. De ez nem azt jelenti, hogy az ember egyedül van – legalábbis meg kell próbálni, hogy ne ezt jelentse. Ez azt jelenti, hogy minden hovatartozás kompromisszum. Minden találkozás ember és ember között, ha valóságos, végtelen öröm: világok találkozása, az egyénben rejlő egy vagy néhány világnak a másikban rejlő egy, vagy néhány világával való találkozás. De sosem az egész ember. A kompromisszum és a rejtőzés mindig ott van. Aki azt állítja, hogy valakivel „mindent” meg tud osztani, vagy, hogy egy közösségben 100 százalékig otthon van, az valószínűleg már rég elfojtott ezernyi potenciálisan benne rejtőző világot a lelkében, és csak azokat a világokat engedi felszínre, amelyek megoszthatóak.

Ami a zsidó zeneszerzőket illeti, mindegyiknek egy ilyen, borzalmasan fájdalmas, lelki kompromisszumot kellett kötnie a világgal – a zenében. Minden zeneszerzőnek és minden művésznek meg kell kötnie ezt a kompromisszumot, minden egyes alkotásban újra és újra, de a zsidó zeneszerzők kompromisszuma speciális, mivel többnyire egy hangsúlyozottan keresztény közegben és zenei nyelvben történik – a nyugati zene közegében, amelyet a keresztény zenei múlt határoz meg. Hogy ki hogyan néz, vagy nem néz szembe ezzel a problémával, az egy könyv témája lehetne.

– A legutóbbi évekig kutatta fel azokat az idős embereket, túlélőket, akiktől betekintést nyerhetett a „zsidó szertartások misztériumába”, a davenolás és recitálás rejtelmeibe. Mestereit, beszélgetőtársait fotóival is megörökítette, emellett a környezetet, a pusztulásnak induló épületeket, lépcsőházakat, is lefotózta. Szinte ott érzi magát az olvasó ezekben a kopott, félhomályos szobákban. Beszélgetésünkkel szinte egy időben jelenik meg, a Libri kiadó gondozásában Jelek a vízen című dokumentumregénye, amely ezeket a fotókat is tartalmazza. Miről szól ez a könyv?

– Technikailag a könyv a budapesti közösségek körében a hetvenes években végzett kutatómunkámról szól, amelyet akkor Laki Péterrel kezdtem el. Ez a kutatás a tradicionális zsidó imadallamok összegyűjtésére és elemzésére irányult. Azonban ez csak kerete a könyvnek, amely sok szálon fut. Egyik legfontosabb témája a hangzás, a zene és a csend. Mit jelent az embernek, hogy hangokat hall? Mi az atmoszférája egy hangoktól csengő-zengő térnek? Mit tesznek az emberrel, lelkileg, a hangok? Ez az első kérdéscsoport. De ezzel összefonódva más témák is beleszövődnek a történetbe. Az idegenség érzése, amiről előbb beszéltem. A világok összecsapásának problémája: a múlt világa szemben a maival, a vallásos szemben világival, a művészet szemben a tudományos megközelítéssel, és így tovább.

Számomra egy műalkotás: ima. Egy könyv elolvasása, egy festmény előtt való koncentrált álldogálás, egy színház vagy koncert után azt kell éreznünk, hogy érdemes élni. Érdekes, hogy ezt a hatást sokszor éppen a tragédiák, az úgy nevezett nehéz művek érik el. Talán éppen ez a katarzis lényege: leásnak, és ezzel segítenek kimondani és kilökni, amivel az ember nem mer szembenézni. A végén egy homályos érzet marad, amely azonban alapvetően pozitív: minden baj, nyomorúság, probléma ellenére van az ember legmélyebb rétegeiben valami szavakkal ki nem fejezhető értékrendszer és harmónia, amelyet annak a könyvnek, festménynek vagy zenének a segítségével, vagy az arra adott lelki válasszal a felszínre tudott hozni, át tudott élni. Ilyenkor az ember kapcsolatot teremt önmagával. Ha vallásosan fogalmaznék, azt mondanám: „kapcsolatot teremtett az Istennel önmagában”. Aki a világi megfogalmazást szereti jobban, annak azt mondanám: „kapcsolatba került az önmagában rejlő lélekkel, a lelkében rejlő harmóniával.” Végső soron a két megfogalmazás ugyanaz. Erről szól a könyv. Remélem.

– A regényben zeneakadémiai éveiről, nagyszerű tanárairól (Kurtág György, Króó György, Pernye András) és csodálatos koncertekről is ír (Szvjatoszlav Richter, Ferencsik János, Yehudi Menuhin, Fischer Annie). „A zene volt a mi tóránk”, jegyzi meg könyvében. Hogyan emlékezik vissza ezekre az időkre?

– Nemrég felkeresett Németországból egy filmproducer. Véletlenül betévedt abba a kiállító terembe, ahol a könyvemben megjelent néhány kép, a könyv egy novellányi részlete, valamint szinopszisa van kiállítva. Azzal keresett meg, hogy szeretne ebből a könyvből filmet csinálni. Végtelenül szimpatikus, intelligens és érzékeny emberrel hozott össze a sors. Nos, a beszélgetés közben azt mondja: „Igen ám, de ahhoz, hogy támogatást találjunk a filmre, feltétlenül szükséges egy USP.” „Micsoda?”, kérdeztem, mivel még életemben nem hallottam ilyesmiről. „Unique selling point”, mondja. (Magyarra úgy fordítanám: olyan különlegessége a dolognak, amely jól eladható.) Aztán hozzátette: „Harminc évvel ezelőtt ez másképp volt. Akkor, ha javasoltam egy témát, amelynek értéke volt, és volt garancia arra, hogy az színvonalasan lesz megcsinálva, elfogadták. Ma nem megy USP nélkül, kell valami extravagáns, amit még soha senki nem csinált.”

Azt hiszem, ez mindent elmond az akkor és a most különbségéről. Nemrég meghallgattam a youtube-on egy Fischer Annie koncertet. Nem az hatott meg, hogy zeneileg jó volt, bár persze ez is fontos. Az volt benne a megrázó, hogy mennyire egyszerű volt. Csak zene volt, nem akart különleges, más, több vagy eredeti lenni, csak egyszerűen volt. Körülbelül ez a különbség. És ez a különbség abban is, ahogy én a vallást megéltem az akkori közösségek között. Nem akartak politikai hatalmat, nem akartak toborozni, téríteni, csak lenni akartak.

– A tanításon kívül mik a további tervei?

– Még további tanítás és még inkább kísérleti jellegű. Novella, regény, vers, fénykép, film – mindez nagyon-nagyon fontos számomra e pillanatban. Rengeteg félkész anyagom van. Szeretném gyakrabban hívni a barátaimat vacsorára vagy kávéra. Zongorázni – ez roppant fontos, alapvető! Többet lenni a családommal. Többet járni koncertre és mindenhova. Egy kicsit, néha: nem csinálni semmit. Lemosni az ablakokat (folyton halogatom). Majd elfelejtem: egy tényleg jó zsidó zenei intézet létrehozása. Utazni, nyaralni menni …. húsz éve nem voltam… Megírni a Szombatba azokat a cikkeket, amelyeket valamikor ígértem… És megköszönni neked és az olvasónak figyelmüket.