Heller Ágnes: Olvasónapló – Nyíri János: Madárország

„Emlékezetem szerint még sosem fakadtam sírva egy olvasmányon.” Heller Ágnes Nyíri János Madárország című regényéről vezet szemináriumot szeptember 1-én 18.00-kor a Szombat folyóirat Trauma és utóhatás – a vészkorszak és a másodgeneráció irodalma című sorozatában. Cikkünkben a regényről ír.

Már szerettem volna megint egy regényt olvasni, s kapóra jött, hogy Fenyő Ági hozott nekem egyet. Az írót nem ismertem, de a fedőlapot Fehér László szép festménye díszítette, ez, na meg Fenyő ajánlása megtették a magukét. Olvasni kezdtem.

Emlékezetem szerint még sosem fakadtam sírva egy olvasmányon. Gyerekkoromban sem, bár moziban és koncerten nem ritkán. Moziban főleg akkor, ha giccset láttam s ilyenkor szégyelltem is magamat a könnyeimért. Hogy hangversenyen miért, azt Isten tudja.

Most fordult elő először az életemben, hogy egy könyvön befejezésekor sírva fakadtam. Együtt sírtam a könyv főhősével, azaz elbeszélőjével, aki a háború után Tokaj környéki falujába visszatérve egyetlen volt osztálytársát sem találja. Egyedül ő maradt az egész osztályából életben. Elsirattam vele unokatestvéreit, nagybátyáit, nagybátyja feleségét csecsemő kisfiával. Elsirattam vele pesti játszópajtását, akinek a holttestét ő találta meg a pesti (volt) gettóban, letakart arccal.

Éppen most írtam Hans Jonas unokabátyjához 1942-ben írt leveléről, melyben gyűlöletéről is beszámol, s csodálkoztam, hogy bennem sosem volt a gyűlöletnek szikrája sem. De mikor most, ebben a regényben azt olvastam, hogy abban a faluban, ahol 800 zsidóból 20 jött haza, az emberek azt kezdték tréfásan suttogni, hogy többen jöttek vissza, mint ahányan „elmentek”, akkor most,71 év múltán, ökölbe szorul a kezem. Talán mert a művészet erősebb tud lenni az életnél.

„Művészetről” beszéltem, pedig még el sem tudom dönteni, hogy művészi szempontból hova is sorolnám ezt a regényt. Epika a javából. Nevelődési regény a javából. Történelmi regény a javából. Szociológia a javából. Szenvedéstörténet a javából. De művészi kvalitása? A kérdés ennél a könyvnél meg sem jelent a tudatomban.

Talán kezdem a nevelődési regényen.

Volt egyszer, hol nem volt egy haszontalan zsidó kisfiú. Aki mindig lógott az iskolából, akit nem érdekelt a tanulás, annál inkább a focizás. Elvált szülők gyereke. Apja, az újságíró, egy igazi kalandor, akire nem lehet számítani, de aki időnként viharosan megjelenik, csokoládét vagy Napóleon aranyat osztva. Az anya, akivel regényünk elbeszélő hőse időnként szemtelen, időnként lovagias, már amint ez kisfiúknál szokásos, nehezen tartja el két fiát. Anyuka barátját a fiú, persze, utálja s ezt minden alkalommal ki is fejezi.

S mi történik? 1944. március 19. Egyik napról a másikra a rakoncátlan kisfiú felnőtté válik. Jobban ítéli meg a helyzetet, mint a felnőttek. Mindent tud, mindent értelmez. Pontosan tudja mit jelent, mikor a csendőrök megérkeznek Budapestre s azt is, hogy mit jelent, mikor kivonják őket. (Mellesleg: a fiú a regényben azt is tudta, amit annakidején nem tudhatott). Zsidósága fontos lesz számára. Vagánykodik most is, de másért és másképpen. Azért, hogy a család menekülését segítse, azért,hogy élelmet szerezzen, azért, hogy e megbeszélt búvóhelyre odataláljon

A nevelődési regények általában az ifjúkorral kezdődnek. Kevés jelentős írónak volt a gyerekkorhoz érzéke. A legnagyobbak ebben a sorban Dickens és Dosztojevszkij. Nem akarom Nyírit ezekhez az óriásokhoz hasonlítani, de van egy fontos írói sajátossága. Az előbb említettek által ábrázolt gyerekekből „kinéz”, hogy később milyenek lesznek. Ebből a 8 éves Józsiból nem néz ki, hogy milyen ember-gyerek lesz 13 éves korában. A világ neveli a gyereket felnőtté egyik napról a másikra. Másfajta gyerek lesz, mint amilyen 8-9 éves korában volt. Nem azzal, hogy a sárga csillagos házban, halálos veszedelemben nem találja fontosnak a latint, hanem azzal, hogy ki is neveti azt a tanárt, akinek, miközben az egész vidéki zsidóságot halálba küldik, a latin pótvizsga a legfontosabb (Mellesleg a tanár részéről is van ebben valami szép. Ő sem fogja túlélni a latin pótvizsgák korát.)

Történelmi regény, igen.

A második világháború története egy gyerek szemével nézve. Nyolc évestől 13 évesig nő a gyerek, ennyi idő alatt zajlik le a történelem egyik legvéresebb háborúja. A gyerek szemével „drukkolunk” az angoloknak, majd az oroszoknak. Az ő szemével nézzük a térképet (ahogy annakidején én is néztem), álmodozunk, írunk alternatív történelmet.

S végül belekerülünk a történet közepébe. Már a mi fejünk fölött repülnek a gépek, a mi fejünkre dobják a bombákat, s mi a fiú szemével lessük az amerikai repülőket, hogy „jöjjenek már!”, „mentsenek meg legalább bennünket!” Budapest ostroma a kisfiú szemével nézve más volt, mint az én szememmel nézve. Ő hamis papírokkal egyik helyről a másikra menekülve, én a gettóba zárva. Megismertem a közös történetből azt, amit nem tapasztaltam.

Szociológiai regény, de mennyire!

Mindig elsősorban zsidók között játszódik, de egészen különböző életformát élő zsidók között. A nyolcéves fiú falun nevelkedik, egy Tokaj környéki faluban zsidó szőlőtermesztők, bortermelők között. A család ortodox. Nemcsak a naponta zsinagógát látogató nagyapa, hanem fiai is, rokonai is. Azt írtam, „elsősorban” ortodox zsidók között játszódik, de ugyanolyan fontos, hogy Tokaj melletti faluban. A rakoncátlan Józsi falusi fiú, falusiasan beszél, viselkedik, öltözködik. Mikor Pestre költöztetik az anyjához, mindig kissé idegennek érzi ott magát, „falusinak” a „városiak” között. S Pesten is folytatódik a tapasztalat a zsidó elemiben, az állami elemiben. Józsi tapasztalata lesz a mi tapasztalatunk. Az ő Magyarországa a mi Magyarországunk.

Epika a javából? Igen az.

Méghozzá kalandregény.

A fordított Odisszea. Ez az Odisszeusz számtalan életveszélyes vállalkozás, csapda és kísértés után is végre hazatér, hogy ott otthon helyett egy romba dőlt zsinagógát, üres, kifosztott házakat találjon. S a halottak árnyait. Egy kalandregény, mely a Hiánnyal ér véget. Itt már senki sem fog többé szőni, még történeteket sem. Az íróval együtt gyászolom én is életüktől megfosztott ismeretlen testvéreimet.

Szenvedéstörténet?

Igen az. A fenyegetettségé, éhezésé, menekülésé, bizonytalanságé.

S mint minden szenvedéstörténet esetében, a szenvedők, az üldözöttek itt is a lakmuszpapír szerepét játsszák. A hozzájuk való viszonyban derül ki, hogy ki tisztességes, jó ember, s ki tisztességtelen, aljas gazember, s végül ki néz el közönyösen, csak önérdekére, kényelmére való tekintettel, a szenvedők, az üldözöttek feje felett.

Itt van valami, amit a gyerek nem ért, s amire keresi, de nem találja a választ. Miért jó az egyik ember s gonosz a másik, holott semmi „okuk” nincs rá?

Miért ment meg egy magyar katona, civilben cipész, egy zsidó családot? Miért ad nekik enni, keres nekik búvóhelyet? Mint megtudjuk, ez a katona később elesik a háború egy utolsó csatájában, s hogy majd a fiú édesanyja fogja a háború után a férfi családját támogatni. Jó tett helyébe jót várj? De a cipész-katona nem azért tette, amit tett, mert jót várt. Miért tette? Csak.

Miért üldözik más katonák őket, miért akarják őket feljelenteni? Nincs okuk rá, nem nyernek vele semmit. Csak.

A fiú nem talál kérdésére választ, ahogy a filozófus sem. A Jó éppen úgy, mint a Rossz, önmagának oka. Erre csak azt mondhatom, amit már sokszor mondtam. Minden városban emlékművet kellene állítani az ismeretlen Jó Embernek. A Jad Vasembe csak azokról emlékeznek meg, akiknek a nevét ismerjük, s akiknek a nevét túlélők oda el is juttatták. De ebben a regényben is felvillannak, ha csak percekre is, azok az ismeretlen, névtelen jó emberek, akik nélkül nem hihetnénk, hogy érdemes ebben a világban élnünk.

Miért „Madárország?” Mert a lerombolt, megszégyenített, lomtárnak használt, bemocskolt zsinagógában egy törött ablakon csak egy madár lenyomata őrződött meg. S talán valami másért is?

*

Az írás eredetileg Heller Ágnes: Olvasónapló 2014-2015 c. kötetében jelent meg, melyet a Múlt és Jövő adott ki.