Hahn Istvánra emlékezve

Idén lenne száz éves Hahn István, a 20. századi magyar judaisztika egyik legérdekesebb egyénisége.

Hahn Istvánról (1913–1984), tudósi pályájáról nem egyszerű beszélni. A feladat nehézsége abban rejlik, hogy maga az életmű nem tekinthető egységes egésznek: életműve, tudományos és publicisztikai írásai elegyesen tartalmazzák több életpálya elemeit, elsősorban a zsidóságra, illetve az általános, nemzetközileg is elismert tudományos publikációkra vonatkozókat.

Az ELTE Ókortörténeti Tanszék rendezésében 2013 márciusában egy vallástörténeti konferencia keretében emlékeztek meg Hahn István egyetemi tanár, akadémikus századik születésnapjáról.

Hahn István 1913. március 28-án született Budapesten. Képzettségének alapjait és tudományos érdeklődésének irányát az Országos Rabbiképző Intézetben szerezte. Gimnáziumi tanulmányait az 1926/27-es tanévtől a Rabbiképző Gimnáziumban kezdte meg, mint érettségiző diák az 1931. évi Országos Középiskolai Latin Tanulmányi Verseny első helyezettje volt. Rabbinikus tanulmányait 1931/32-től 1936-ig végezte. 1937 márciusában rabbivá avatták, az avató ünnepségen Hahn beszélt a jelöltek nevében. Már diákként megmutatkozott tudományos érdeklődése: főképp az arab–zsidó kapcsolatok kutatásában és a zsidó törvény corpusáról tett értékes megfigyelésekben tűnt ki, s ekkor elért eredményeit később előadások formájában és tanulmányokban is megismerhette az érdeklődő közönség.Kortársával, Scheiber Sándorral egyetemben nagy hozzáértéssel látták el a könyvtárőri tisztséget az Intézet könyvtárában. Rabbinikus tanulmányaival párhuzamosan a Pázmány Péter Tudományegyetemen a sémi filológián kívül klasszika-filológiával, ókori keleti és ókori görög-római történettel, valamint iranisztikával is foglalkozott. Ezek a gazdag és széles nyelvi valamint történeti ismereteken nyugvó tanulmányok képesítették különböző szakterületek művelésére. Dolgozatainak jellemzője – témájukban és tárgyalási módjukban is – az egyetemes szemlélet, törekvés az egész ókor szellemi termékeinek egységben való megragadására.

1935-ben kapta meg a Doctor phil. titulust, disszertációjának témája: A világ teremtése az iszlám legendáiban, amely nemcsak széleskörű vallástörténeti anyagával, de önálló látásmódjával is kitűnt. Ebben kimutatja, hogyan hatott kölcsönösen egymásra a zsidóság és az iszlám, s e kettő szellemi kapcsolatáról később több tanulmányt is írt héber és francia nyelven.

Korai tudományos munkásságának elsődleges témája az ókori Közel-Kelet történetének és vallásainak, közöttük a zsidóságnak a klasszikus antik világhoz fűződő kapcsolata. Kutatásainak vezető szempontja az volt, hogy a zsidóság irodalma és történelme nem választható el környezetének – legyen az az Ókori Kelet, a görög-római vagy az iszlám kultúra – vizsgálatától. Emellett a zsidó irodalom – beleértve a tannaitikus irodalom, valamint a hellenisztikus kori görög nyelvű irodalom – ismeretének és továbbélésének kérdéseit vizsgálta a történeti kutatás tükrében. Mindmáig nagy értékű tanulmányait, közleményeit korábban feltáratlan anyagok és új szempontok gazdagítják. A próféták irodalma című kötet Hahn a zsidóságot érintő vallástörténeti dolgozataiból ad gazdag válogatást. A kötetet Haraszti György szerkesztette – az általa készített bibliográfia a további kutatás fontosságára utal.

Magyarországon az érdeklődő a Rabbiképző Intézet kiadványaiból tájékozódhatott a zsidó tudományok eredményeiről és a folyamatban lévő kutatásokról. A jelentős tudós rabbik – Guttmann Mihály, Heller Bernát, Löwinger Sámuel – hatása kimutatható Hahn zsidóságképében és tudományos érdeklődésében. Hasznos antológiák szerzőjeként jelenteti meg A felavatott ifjú könyvét 1938-ban, a Zsidó ünnepek és népszokásokat 1940-ben és A fény ünnepét ugyanebben az évben. A harmincas évek publicisztikáiban pedagógiai kérdésekkel, a zsidó történelem oktatásának problémáival foglalkozott. Cikkeivel, más írások ismertetésével a zsidó vallási, nemzeti és kulturális tudat felébresztését szolgálta. Az 1942/43-as tanévtől, mint óraadó tanár dolgozott a Rabbiképző gimnáziumi tagozatán, 1943/44-től az Intézet rendes tanára.

A felszabadulást követő években Hahn, mint a zsidó tanulmányok tekintélye, széleskörű intenzív munkásságot fejtett ki, tanította a vallásfilozófiai olvasmányokat és a midrást, vallásfilozófiát és a Prófétákat, a gimnáziumban pedig latin és görög nyelvet. Az Országos Rabbiegyesület Értesítőjének társszerkesztője Scheiber Sándor és Löwinger Sámuellel együtt. Dolgozataiban nem szorítkozott csak a régi irodalomra, figyelemmel kísérte a modern héber irodalom eseményeit és a cionista témájú irodalmat is. Írásaiban foglalkoztatta a zsidó szellemiség megújhodása – fenntartás nélkül azonosulást mutat a vallási, történelmi és nemzeti célokkal. Kiváló tanára volt a Rabbiképző Intézetnek. Nagy felkészültségű, kivételes ismeretekkel rendelkező tudós volt. Sokáig lehetne még Hahn tudományos munkásságának ismertetését, annak jelentőségét méltatni.

 Az 1949/50-es tanévben megvált a Rabbiképzőtől, ami nagy veszteséget jelentett az Intézetnek. Személyes döntése radikális paradigmaváltást jelentett világnézetében, kutatásainak irányában és annak jellegében egyaránt. Mindemellett az ezt követő évtizedek publikációiban is helyet kapott a Biblia világa, a holttengeri tekercsek jelentőségének ismertetése, a zsidó–római Flavius Josephus működésének és műveinek új szempontú megtárgyalása, a héber Biblia történeti hátterének felvillantása, amely szövegekből indul ki ötletes, szellemes magyarázatokat adva. „Herkunft aber bleibt stets Zukunft”.[1] Mindezek bizonyítják, hogy nem tudott, de nem is akart tudatosan elszakadni azoktól a gyökerektől, amelyek táplálták, amelyekben egykor életének és munkájának értelmét megtalálta. Munkái, tanulmányai színvonalának és tartalmának révén megérdemli, hogy helye legyen a magyar zsidóság kollektív emlékezetében.

 

Irodalom:

Hahn István: A próféták forradalma: vallástörténeti és történelmi tanulmányok. Múlt és Jövő Könyvek, Budapest, 1998.

Komoróczy Géza: Szolgáló tudomány: Hahn István egyik könyve ürügyén. In: Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Századvég Kiadó, Budapest, 1992. 358–375.