Az legyen, aki!

Interjú Tisza Katával.

 

Tíz év önkéntes visszavonulás után meglepted a nyilvánosságot Akik nem sírnak rendesen című köteteddel. Milyen érzések kavarogtak benned a fogadtatással kapcsolatban?

A legalapvetőbb érzésem a bizonytalanság volt. Először én magam sem tudtam, mi az, amit írok, és hogy az milyen hatást válthat ki. Nehéz volt a csöndet megtörni. Volt bennem szorongás. Meg izgatott várakozás is. Vajon emlékszik-e még valaki rám? Vajon képes leszek ezúttal, a tudomány erejével, megtörni a sztereotípiát? Valószínűleg, ha előre meg lett volna tervezve, akkor nem mertem volna megírni. Hiszen eldöntöttem tíz éve, hogy az irodalmi munkásságot befejeztem. Még egyszer nem állok bele. Lenulláztam azt az identitást, újat építettem, és megfogadtam, ha bármit is publikálok, azt már csak tudományos keretek közt teszem. Így is fogtam neki. Tisztességesen végigtanultam, kutattam az elmúlt éveket, és amikor összeállt az anyag, és a disszertációmat írni kezdtem, kiderült, hogy nem számoltam valamivel. Például azzal, hogy annyi érzés tolult fel bennem, annyi életutat vizsgáltam, hogy azt egyszerűen nem lehetett, egy olyan alkatú embernek, mint én, megírni pusztán egy hivatalosan elvárt formában. Próbáltam, de egyszerűen robbanásszerűen törtek fel a mondatok belőlem. Mintha tíz éven keresztül fejben írtam volna a történetet a háttérben, mert az előtérben egy tudományos munka ment. És folyni kezdtek belőlem a történetek, és nem tudtam többé megállítani őket. Olyan érzés volt, mintha diktálták volna őket. A szükségszerűség nyelvén szóltak, és én csak néztem, és egyszer csak megengedtem magamnak. Ha most ez tör utat, legyen, gondoltam. De nem vettem komolyan, csak a facebookon osztottam. És óriási meglepetésként ért a fogadtatás. Az olvasók emlékeztek rám, visszavártak. Sőt, új olvasók is rám találtak. Tőlük kaptam bátorítást, hogy írjak csak, csináljam tovább. És akkor általam nagyra tartott irodalmárok is mondták, hogy ez most valami erős, egyedi, új irány. Szakmabeliek, pszichológusok, coachok, terapeuták mondták, hogy a szövegek valódiak és működnek. Ezek az erők mind kellettek hozzá, hogy a teljes tagadásból és kishitűségből kihozzam magam a felszínre, és még mielőtt eldöntöttem volna, már készen volt a kötet. A legeslegnagyobb biztatást a kislányaim nyújtották: ők szerették volna, hogy írjak újra. Ők büszkék akartak lenni rám, ez motivált.

Pszichológiából doktoráltál, öregedéskutatással foglalkozol. Hogyan tágított ez korábbi írói perspektívádon, hisz most is az emberi kapcsolatok nehézségeivel foglalkozol, bár kevésbé könnyed hangvételben.

Még nem doktoráltam pszichológiából, hiszen könyvet írtam ahelyett, hogy megírtam volna a disszertációmat. A doktori tanulmányaimat fejeztem csak be. Öregedéskutatásból írtam a diplomamunkámat mesterszakon, és ennek továbbfejlesztésével vettek fel a doktori iskolába, ez az irány határozta meg az elmúlt éveimet. Menet közben ébredtem rá, hogy ez mindent lefed. Mert életutakat kezdtem vizsgálni, gondolván, hogy a végéről visszanézve sok minden megérthető az emberi életből, elakadások, csomópontok, krízisek. És akkor jöttek olyan felismerések, hogy az életminőség legfőbb mutatója az emberi kapcsolataink minősége. Tehát elkezdtem a kapcsolatokat vizsgálni. Ott is rájöttem sok mindenre, ami a hatalomgyakorlással hozható összefüggésbe. Rájöttem, hogy a klasszikus rendszerek aszimmetrikusak, a teljes kultúránk az: kormányzati, vállalati, iskolai és a háztartások szintjén is. Hogy ezzel kell dolgozni, az egész társadalomnak önreflexiót gyakorolni, ránézni a szocializációnkra kritikusan. A kulcs a szimmetriában van. Amikor ezekre rájöttem tudományosan, akkor dobbant nagyot a szívem: az összes megtagadott könyvem erről szólt. Csak akkor még túl fiatal voltam, és nem voltak meg hozzá a megfelelő eszközeim, hogy megírjam. Amikor ezt felismertem, akkor jutottam el oda, hogy tíz év után megbékéltem saját magammal. Egyébként ez önmagában is hozzájárul az ember szubjektív jóllétéhez, hogy megbékél-e önmagával. Elkezdtem önmagamra is alkalmazni a felismeréseim, és megküzdeni a saját identitásom, íróként is, emberként is, társadalomkutatóként is. Később ugyanezt építettem be a coaching praxisomba is: felszabadítani egy embert, hogy elfogadja önmagát, megbékéléssel. Tehát a szálak összeértek: és ez az önazonosság-vágy hatotta át minden tevékenységem.

Pszichoprózának nevezed a kötet egyperces, szabadvers-szerű, két műfaj határán repdeső lélektani drámáit, verses ritmusú novellákba rejtett pszichológiai esettanulmányait. A páciens a nő és férfi, néha felbukkan Szakáll, a terapeuta. Egy rendelő szimbolikus figurái. Kiszűrődik az író hangja is: az egyes szám harmadik személyben, vagy személyes hangon megnyilvánuló sorsmonológokban nehéz leválasztani a személyest a szakmairól. Írói és olvasói közelítésből is terápiás kötet ez?

Fejemben volt több év kutatásának felismerése, és ezek dübörögni kezdtek. A nő, a férfi, a terapeuta meg a gyerek ott éltek bennem, már nagyon régen. Szabadulásra készen. De én ezt nem tudtam közben. Nem engedtem ki őket a fejemből. Majd megírom tudományos formában, ez volt az elképzelésem. De ezek a figurák a fejemben szabadok akartak lenni valójában. Ők nem doktori disszertációs keretek közé vágytak. Ők a maguk nyelvén szóltak, kiáltoztak, ordítoztak, sírtak. És akkor már nem volt megállás. Ezzel a mozdulattal, amivel az ajtót kinyitottam, legelső körben a saját magam felszabadítása történt meg. Egyrészt a saját elfojtásom szűnt meg, miszerint nem írhatok, mert nem vagyok elég jó, gondoltam. És akkor mi van, kit érdekel, ki mondja meg, ki dönti el. Eljött a pont, amikor ezekkel a kérdésekkel nem törődtem: az lettem, aki mindig is voltam. Egy szabadon önkifejező ember. Terápia tekintetében tehát legelőször a sajátom történt meg ezáltal, hogy írni kezdtem, újra, irodalmi műfajban. Hogy elengedtem a doktori követelményeknek való megfelelési kényszert, és szabaddá tettem magam, a saját magam által teremtett műfajban. Miért kellenek határok a tudomány és az irodalom közé, amikor lehetne ötvözni is? Feltettem magamnak a kérdést is ezáltal, hogy kinek a legitimációjára várok? Kinek kéne azt mondania, hogy járhatom a saját utamat? Elsősorban nekem, saját magamnak, ha egyszer meg vagyok győződve, hogy az, amit csinálok, szakmailag stabilan felépített és igenis van létjogosultsága. És úgy tűnt, hogy van, mivel a műfaj visz magával, tehát úgy jutnak be pszichológiai elemek az olvasóba, hogy közben nem tanul, hanem irodalmi utazásban van, és mégis hat, sőt. Tehát ez másik műfaj, interaktív a hatása, az olvasó dolgozni kezd a témákkal. Felteszi a sorskérdéseket magának, amivel a műben szereplő nő és férfi foglalkoznak. Ezek voltak azok a kérdések, amik a kutatásaimból fontosként kidomborodtak. És ugyanezeket a kérdéseket tettem fel közben emberként is saját magamnak. Tehát összeeresztettem az embert és a szakembert is az írásban, nem tartottam távolságot, a saját sebezhetőségemet is vállaltam. De meg akartam küzdeni, akartam rá egy szakmai választ. Tehát nemcsak az író, hanem az olvasó is felszabadulhat ebben a folyamatban, ha beengedi a szövegeket, és megdolgozza. Így tehát a terápiás hatás oda-vissza hat: íróban is, meg olvasóban. Amikor elkészült és ránéztem, akkor ismertem fel, hogy megtörtént egy igen lényeges integrációs mozzanat. Az ember akkor van egyben, ha összeér a múltja és a jelene, megbékélnek egymással, ha a gondolatai és az érzései szinkronban vannak. Ennek az egésznek ez a kis kötet volt a színtere: amikor bennem összeértek a szálak, felszabadultam, megbékéltem, a felismeréseimet leírtam, átadtam, és azok a befogadóban is elindultak az útjukra.

Elfojtásról, elengedésről, gyászról, társas magányról, társtalanságról, fel nem dogozott problémákról írsz és társadalmi elvárásokról, előítéletekről. Empatikus, tömény, de interaktív írásaid mozgásba lendítenek, gyerekkorból hozott minták túllépésére és új identitás építésére ösztönöznek. Mennyire játszott szerepet az önkeresésedben a családi háttered és az áttelepülés, illetve az elmúlt tíz év elzárkózása? Létezhet egyáltalán sírás nélkül trauma-feldolgozás?

Felejtéssel, elfojtással traumát feldolgozni nem lehet. Tehát az első lépés az emlékezés. A szembenézés. A kimondás. Ez egy fájdalmas folyamat. Rengeteg érzés előtörésével jár. A sírást én szimbolikus jelentésében használom a szónak. Jelenthet szó szerinti sírást, és annak ezer válfaját: halk, hangos, zokogás, üvöltés, ordítás, rázkódás. De sírás a megértés is, az elmesélés, a megkönnyebbülés, a felszabadulás, az önelfogadás, az önegyüttérzés-gyakorlás. A trauma-feldolgozáshoz nem úszható meg az érzelmekkel való dolgozás semmiképpen. Valószínűleg, ha boldog életem lett volna, ha megéltem volna a társkapcsolatomban mindazt, amire vágyom, akkor nem írtam volna. Akkor maximálisan a családot toltam volna, ahogy sok éven át. De a hiányaim majdnem megfojtottak, és első körben nem a külvilágban keresgéltem, hanem saját magamban. Kerestem a tartalékaimat. A túlélőkészletet. Amibe kapaszkodni lehet. Aminek segítségével túlélni lehet. Fejben a képeket. Belső erőforrásokat. És ezt találtam, ezt a kötetet. Ez a legmélyebb identitásomat mutatta meg, és szelíden mondta, hogy fogadjam már el, ne meneküljek. Küzdjem meg: ez vagyok én. A romániai gyerek, a menekült fiatal nő a nagyvárosban, aki szembesül a fojtogató előítéletekkel és sztereotípiákkal, vagyok egy holokauszt-túlélő unokája, meg egy magyar arisztokrata egyenes ági leszármazottja: ezek mind egyben. Ezt meg kell értenem, és szeretnem kell. És vagy találok valaki olyat, aki szintén megérti és elfogadja, vagy egyedül viszem tovább az életem. Mert ez az emberi méltóságom alapkövetelménye. Nem köthető kompromisszum identitáskérdésekben. Aki nem érti az identitásod, az nem szerethet. Ez a kötet, ha úgy vesszük, a sírás maga. Az én nagyon személyes sírásmozdulatom, ami ugyanakkor, mivel kutatómunka, a kollektív tudatot is reprezentálja. Tehát személyes és kollektív egyszerre, tudomány és művészet, nincs határ. Csak van. Sokrétűen. Mint maga az élet, a maga ambivalenciájával és természetességével.

A lányaidnak ajánlod a könyvet. Több ez, mint ajánlás. Mit üzensz nekik, illetve mit tegyen mérlegre az olvasó?

Amikor a kutatásaim alapján, a leggyakrabban ismétlődő mintázatokat megértettem, ezzel párhuzamosan a saját mintázataim, akkor ránéztem a lányaimra is. És az volt a legfontosabb kérdés, hogy mit kapnak ők útravalóként. Egy menekülő anyát? Egy elhallgattatott anyát? Egy lenyomott nőt? Egy szorongó embert? Vagy egy szabad gondolkodót, aki szinkronban áll saját magával, egyensúlyban, azonosságban? Aki azt teszi, amit gondol és érez? Ez egy vállalható minta lesz számukra? Jó útravaló majd? Ezzel a tarsolyukban szabad és bátor emberekké válhatnak? Ehhez mi kell? Hát elsősorban az, hogy az anyjuk az legyen. Tehát valaki, aki megírja, és vállalja önmagát, vagyis ezt a könyvet. Valaki, aki rendet rak a saját fejében, lelkében és életében. Valaki, aki bátor, és belevág abba, hogy úgy éljen, ahogy szeretne, és az legyen, aki.