A (zsidó) létezés Kelet és Nyugat között

Lehet-e egy zsidó arab?

– ezt kérdeztük 2013. januári számunk címlapján. Ha akkor nem, 2016 januári összeállításunkból egyértelműen kiderül: nem lehet.

Három zsidó írót mutatunk be, akik arab országban születtek vagy felmenőik révén kötődnek oda. Történeteik fordulópontja mindhárom esetben ugyanaz: az arab függetlenség elnyerése, a nemzetté válás pillanatában az addig befogadó közösségek kilökték magukból a zsidókat, akik ezer évnél régebben éltek azon a tájon.

A tunéziai Albert Memmi még az ország függetlenségi harcában is részt vett, de a győzelem után nem tűrték meg tovább: a 20. századi arab nemzetállam nem volt olyan befogadó, mint a 19. századi európai nemzetek. A zsidó vallású magyar/német mintájára konstruált zsidó vallású arab nem bizonyult lehetségesnek.

A judeo-arab anyanyelvű, tuniszi zsidó Memmi súlyos identitásválságon ment keresztül és Franciaországban újra kellett építeni önmagát, hogy ne váljon „sóbálvánnyá”, mint könyvének címe utal rá.

A híres aleppói (Szíria) rabbik örökségét felvállaló Haim Sabato regényeiben próbálja a nagy múltú közösség emlékét feltámasztani, miközben legendás nagyapja példáját úgy követi, hogy maga is egy közösség rabbijaként tevékenykedik.

A 30-as éveiben járó Moshe Sakal pedig már csak izraeli történeteket ír: az arab országokból bevándorolt, de nagyon eltérő kulturális hátterű nagyszülők bevándorlás utáni történeteiből építi fel könyveit.

Albert Memmi munkássága során a Tunéziában modern körülmények között élő zsidók identitástudatával foglalkozott.

Memmi a fővárosban, Tuniszban született 1920. december 15-én. Apja olasz zsidó család sarja, félig iskolázott kézműves, anyja berber zsidók analfabéta leszármazottja volt. Filozófiát tanult az Algíri Egyetemen és a Sorbonne-on. 1951-ben egyetemi oktatóként tért vissza hazájába, és rögtön bekapcsolódott a franciaellenes nemzeti felszabadító mozgalomba. 1956-ban, a függetlenség elnyerését követően azonban ismét távozott, mivel az új hatalom etno-nacionalista felfogása a tunéziai zsidók „másságának” új értelmet adott.

Tunézia muszlim arab államként határozta meg magát a gyarmati közelmúlttal a háttérben, és meghirdette a többségi etnikum kultúrájának dominanciáját. A változásokat a tunéziai társadalom homogenizálását célzó nagyszabású program keretében hajtották végre. Ennek részeként olyan rendeletek születtek, amelyek kedvezőtlenül befolyásolták az országban élő zsidóság helyzetét. 1957-ben megszüntették a rabbinikus bíróságot, feloszlatták a zsidó önkormányzatot. Városfejlesztés címén felszámolták a főváros zsidónegyedét, kisajátították a zsidó temetőt és helyén közparkot alakítottak ki. Az 1958-as iskolareform keretében az arabot tették meg az oktatás egyedüli nyelvének. A helyi zsidóság veszélyérzetét növelte az 1961-es bizertai válság idején fellángolt antiszemitizmus, amit 1962-ben tiltott aranykereskedelemmel megvádolt, mintegy harminc zsidó kereskedő letartóztatása követett.

A feszültség az 1967-es Hatnapos Háború idején kirobbant antiszemita zavargásokban tetőzött. Tunézia ekkor egyértelműen az arab országok mellett kötelezte el Izraellel vívott háborújukban. Ekkor sok zsidó üzletet kifosztottak és feldúltak, a tuniszi nagy zsinagógát felgyújtották. További zsinagógák pusztultak el Dzserba szigetén 1979-ben és Zarzisban 1983-ban. A zsidók de facto diszkriminációja nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy a jövőbeni együttélés az arab többséggel immár kilátástalan. Ezrek vándoroltak ki, ami végül a zsidó közösségek önfelszámolásához vezetett. Manapság mindössze kétezer zsidó él Tunéziában.

Megjelenésük ezen a tájon az i.sz. 3. századra tehető, amikor a terület a Római Birodalom része volt. Később a zsidók több nagyobb bevándorlási hullámban érkeztek ide a 13. és 16. század között, amikor a spanyol inkvizíció elől menekültek Spanyolországból és Portugáliából, valamint olyan hollandiai és itáliai városokat is elhagyni kényszerültek, ahol kezdetben befogadták őket. A „csúcson” a tunéziai zsidóság mintegy százezer főt számlált és sorsuk az éppen aktuális helyi rezsimnek megfelelően váltakozott; ugyanis Justinianus 533-ban kibocsátott ediktumának megfelelően az itt élő zsidók „másodrangú polgárokká” minősültek, éppen úgy, mint másutt az immár keresztény Római Birodalomban. A 7. századi arab hódítás azután az arab mohamedán birodalom dhimmi (másodrangú) polgáraivá tette őket, és azok maradtak az Ottomán Birodalomban is, amely 1547-ben „nyelte le” Tunéziát.

Bár az ország 1881-ben francia protektorátus lett, a zsidók jogi státusza alig változott egészen az I. világháború végéig, amikor is egyes zsidók – elsősorban a kisszámú elit tagjai – francia állampolgárságot kaptak, és gyors ütemben asszimilálódtak a francia kultúrához. Mindazonáltal a franciák már a 17-ik században megvetették a lábukat itt, miután a törökökkel szerződést kötöttek. A zsidók nagyobb biztonságban érezték magukat a francia protektorátus alatt.

Ez az állapot viszont csak Franciaország náci megszállásáig tartott, mert a tunéziai zsidók a Maghreb (Francia Észak-Afrika) zsidóságával egyetemben, a Wannsee-i konferencia értelmében a „végső megoldás” hatálya alá kerültek. Amikor 1942 novembere és 1943. május 7. között Tunézia a Wehrmacht megszállása alatt állt, a németek zsidótanácsot hívtak össze, lefoglalták a zsidó vagyont, a zsidó közösségre kemény adókat róttak ki, háromezer zsidót a frontvonal közelében kényszermunkára fogtak, és volt, akit haláltáborba küldtek. Amikor 1943-ban a szövetségesek felszabadították az országot, az ottani faji törvényeket eltörölték, és a franciák részvételi lehetőséget biztosítottak a zsidók számára a közéletben. Sok zsidó franciabarát lett és nagy lelkesedéssel tanulta a francia nyelvet. Olyan fordulat volt ez, ami gyökeresen megváltoztatta identitástudatukat. A franciák észak-afrikai megjelenését megelőzően a tunéziai zsidók – generációkon át – közeli kapcsolatot tartottak fenn a muszlim arab környezettel, judeo-arab nyelven beszéltek és írtak, arab szomszédaikhoz hasonló módon öltözködtek, művészetük jócskán kölcsönzött az arabokétól, és szokásaik közül is sokat átvettek.

Tunéziai, mégis nyugatias zsidó identitásról beszélhetünk, mert a francia kultúrához történt asszimiláció lehetetlenné tette a múlthoz való visszatérést, ez pedig, a dekolonizációt és nacionalista átalakulást követően a zsidók elvándorlásához vezetett. Memmi nézetei nem feltétlenül reprezentálják a tunéziai zsidóság felfogását, mégis nagyban segítenek megérteni a fenti radikális változásokat, és a folyamat következményeit.

Az ego „befagyasztása és kiolvasztása”

A fenti változásokat és ezek hatásait Memmi igen érzékletesen írta le La Statue de sel (A Sóbálvány, Paris, Gallimand, 1953) című önéletrajzi regényében. A cím a bibliai Lót feleségére utal, aki Isten tilalma ellenére visszatekintett az elpusztult Szodomára és sóbálvánnyá változott. Memmi saját engedetlenségét úgy ábrázolja, mint önreflexiójának felszámolását. „Haldoklom – írja – mert visszafordultam és önmagamra tekintek… és végül így fedezem fel, ki is vagyok.” A Memmi által átélt haldoklás – az író szerint – válságok sorozataként fogható fel, amelyek mindegyike egyénisége egy-egy összetevőjének megsemmisülését eredményezte, és végül egy bizonytalan, többszörösen hasadt identitáshoz vezetett. Összefoglalásképpen a következőket írja:

„Kényelmetlenül érzem magam saját hazámban, de nincsen más otthonom. Kultúrám idegen eredetű, anyanyelvemen nehézkesen fejezem ki magam. Nincs vallásos hitem és nem őrzöm a hagyományt, és szégyellem, ha ezek csupán apró részecskéit is felfedezem a lelkem mélyén… Tunéziai vagyok, de a kultúrám francia… Tunéziai vagyok, de zsidó, ami azt jelenti, hogy politikai és társadalmi értelemben véve kitaszított. Az ország nyelvét bizonyos akcentussal beszélem, és érzelmileg semmi közöm a muszlimokhoz. Zsidó vagyok, aki szakított vallásával és a gettóval, nem ismeri a zsidó kultúrát és megveti a középosztályt, mert hazugnak tartja. Szegény vagyok, de kétségbeesetten kívánom, hogy ne legyek az, mégis képtelen vagyok elszánni magam, hogy a szükséges lépéseket megtegyem.”

Memmi mindezt nem élte meg boldog állapotként, sokkal inkább úgy, mint elkerülhetetlent egy tunéziai zsidó számára a korabeli körülmények között. Francia irányultságú alap-, közép- és felsőfokú oktatásban részesült, egyrészt tehetsége révén, másrészt pedig a szofisztikált zsidó oktatási rendszer jóvoltából, amely a tunéziai zsidók „haladását” tűzte ki célul a francia uralom alatti országban. Ez tette lehetővé, hogy kiemelkedjen saját osztályából, kezdve a Lycée Carnot-val, amely az Alliance Israélite Universelle (zsidók által igazgatott és a szegény zsidók gyerekeknek szánt) általános iskoláival szemben a tunéziai politikai elit képzésére szolgált.

A fentieket Memmi saját nyelvtudásának tárgyalásával kommentálja. Amikor az Alliance elemi iskolájába járt, rájött, hogy mivel odahaza judeo-arab nyelven beszéltek, gyakorlatilag nem tud franciául, pedig anélkül nem lehet belőle művelt ember. A Lycée-ben ismét rá kellett jönnie, hogy gyengén beszéli a nyelvet. Nyelvtudása alapján a szegények közé sorolták. A líceumbeli társak közös vonása gazdagságuk volt, ami úgy tűnt, hogy kiegyenlítette a köztük fennálló etnikai és vallási különbségeket. Így aztán ő lett a kívülálló, az osztálytársak pedig –„lehettek bár franciák, tunéziaiak, olaszok, oroszok, máltaiak, akár még zsidók is – ugyanahhoz a civilizációhoz tartoztak.” Memmit nem csak az iskolában emlékeztették arra, hogy nem tartozik a gazdagok „civilizációjához”, hanem otthon is elvárták, hogy tartsa fenn magát, ő pedig tudatában volt annak, hogy „nem keresi meg a rá költött pénzt”.

Ezért aztán még idegenként is igyekezett asszimilálódni a gazdagok frankofón, felvilágosult és világi „civilizációhoz”. Szüleivel is feszültsége támadt, mivel azok nem változtak, hanem azt vallották, hogy a zsidó maradjon abban a környezetben, amiből ő annyira makacsul igyekezett kiszakadni. Mindezt szimbolizálja, hogy egyetemi tanulmányai tárgyául a filozófiát választotta, éppen úgy, mint a regény (magából és bátyjából összegyúrt) főhőse:

„Középiskolai tanulmányaim befejezése felé kezdett kirajzolódni előttem, hogy mi nem szeretnék lenni, és – még ha kissé homályosan is – hogy mit is akarok… El akartam menekülni magam elől és másokhoz csatlakozni. Nem akartam tovább zsidó lenni, keleti, nyomorban élő ember; nem tartoztam már sem a családomhoz, sem pedig a szomszédságban élő közösséghez; egészen új, teljesen transzparens egyéniség lettem, készen álltam arra, hogy megújulva filozófiatanár legyen belőlem. Így kellett történnie, egyszerű és világos elemekből akartam újjáalakítani a világmindenséget, azokhoz a filozófusokhoz hasonlóan, akiket mestereimnek tartottam.”

A filozófia azonban nem mentette meg Memmit. Egy (valószínűleg a kormányzat által bátorított és tunéziai katonák által végrehajtott) antiszemita zavargás és Tunézia belekeveredése a II. világháborúba megmutatta, mennyire „hiábavalóak és reménytelenek… a szellemi konstrukciók… amikor azokat az emberi brutalitás valóságával hasonlítjuk össze.” A pogrom után lehetetlenné vált Memmi próbálkozása, hogy részt vegyen egy számára vonzó nemzeti felszabadító csoport munkájában, amelynek tagjai főként arab muszlimok voltak.

A „brutális valóság” folytatódott. A nácik antiszemita faji törvényeket kényszerítettek Tunéziára, és a helyi zsidó közösség középosztálya abban látta felelősségét a közösségért, hogy „mentse magát és gyermekeit… és úgy döntöttek, hogy egyeseket menteni kell, főleg az értelmiséget”, akik többsége a középosztályból került ki. A helyzetet a regény ifjú főszereplője és narrátora, Alexandre Mordekhai Benillouche szemével láttatja a szerző, aki ekkor egyetemi hallgató. Visszautasítja az értelmiségi lét és helyzet kínálta előjogokat, és csatlakozik a táborban kényszermunkát végző szegény zsidókhoz. Az ott szerzett tapasztalatok (Benillouche végül inkább a szökést vállalja, mert felismeri a munkaszolgálatosokat fenyegető halálos veszélyt) nem vezetik vissza a zsidó közösséghez, hanem inkább azt tudatosítják benne, hogy milyen távol is áll hitsorsosaitól. Mindazonáltal Memmi zsidó, különösen azok szemében, akikkel kapcsolatba kerül. Még a Szabad Francia Erők sem javasolják, hogy saját nevén jelentkezzen náluk, mert úgy hírlik, hogy a zsidók már így is túl sokan vannak soraikban, „ami jelentős kárt okoz nekik”. Memmi igyekszik megszabadulni zsidóságától, és ettől még a nácik által okozott tragédia sem tudja eltántorítani. El akarja kerülni, hogy „sóbálvánnyá” változzon…

Visszatekintve La liberation du juif (Paris: Gallimand, 1966) című művében megállapítja:

„Azokban a napokban nem megtagadni akartam magamat, hanem a világot kívántam meghódítani. Zsidóságomat azért tagadtam meg, mert visszautasítottam a helyet, amit a világban számomra kijelöltek, és amit népem elfogadott… Amikor sokan közülünk, akik Tunéziában végezték a középiskolát, úgy döntöttek, hogy elvágják a múlthoz, a (zsidó) gettóhoz, és Tunéziához, mint szülőföldjükhöz kötő szálakat, ki akartak törni a szabadba, és a valódi kalandokat keresték. Nem akartam nyomorult zsidó lenni, elsősorban mert egyéniség akartam maradni, másodsorban pedig másmilyen emberek társaságát kerestem, hogy olyan emberiességre találjak, amit tőlem (mint zsidótól) megtagadtak.”

Visszatekintve, Memmi elismeri, hogy önmegtagadása igazából csak félszívű volt, mert félt attól, hogy „az új bőrben, egy új lényként teljesen eltűnik”. Zsidósága túlságosan is mélyen élt benne ahhoz, hogy egyszerűen félretolja, így aztán mindig tudatában volt a gyötrelmes érzésnek, hogy azzal kellene foglalkoznia, ki ő, nem pedig azt tagadnia, aki nem ő. De ez a lépés ugyancsak roppant kockázatos, mert zsidóságának nyílt felvállalása „személyes megbecsülésében” sértheti meg.

A gyarmatosító és gyarmatosított (között)

Amikor Memmi az önmegtagadás és önmaga elfogadása közötti mozgását írja le (és egyik sem bizonyult felszabadító hatásúnak), azt állítja, hogy zsidóként – minthogy a „zsidó létfeltételeket mások korlátozzák” – az összes elnyomott nép sorsában osztozik. Ahogyan A gyarmatosító és a gyarmatosított c. könyve 1965-ös kiadásának előszavában rámutat, felfedezte, hogy „az elnyomott népek sok ponton hasonlóságot mutatnak egymással”. A könyv eredetileg Portrait du Colonisé précédé du Portrait du Colonisateur címmel jelent meg (A gyarmatosított portréja, mely megelőzi a gyarmatosítóét, Corréa: Buchet/Chartel, 1957) és írásakor Memmi a zsidók helyzetét nem mint zsidó mivoltukban elnyomott népét tárgyalja.

A könyvben az elnyomott zsidó tunéziai, és azért nyomják el, mert olyan, mint a többi „bennszülött”. Memmi állítja, hogy a tunéziai zsidók többsége „kétségkívül ‘bennszülött’ volt… és szegénységét, nyelvét, érzékenységét, szokásait, zenei ízlését, illatait, táplálkozását tekintve igen közel állt a muszlimokhoz. És másodrangú polgárokként kezelték őket.”

De minthogy zsidók voltak, nem pedig muszlimok, helyzetük különbözött, így lehetőségük nyílt, hogy – miután Tunézia francia protektorátus lett 1882-ben – a francia kultúrához asszimilálódjanak, és a nyugathoz közeledjenek. A tunéziai zsidók „a muszlimoktól eltérően,… szenvedélyesen törekedtek arra, hogy a franciákhoz hasonuljanak… boldogan fordítottak hátat a keletnek,… a francia nyelvet választották, az olasz divatnak megfelelően öltözködtek, és örömmel vették át az európai gondolkodásmódot. Megfigyelők rámutattak, hogy milyen gyorsan váltottak a muszlim arab életformáról az új európai kultúrkörre.

A francia protektorátus idején a zsidók helyzete megváltozott: egy fokkal a muszlimok fölé kerültek azon a piramison, ami minden gyarmati társadalom alapját képezi. A francia gyarmattartókkal kiépült kapcsolatok és a franciák hivatalos jelenléte elősegítette a zsidók asszimilálódását a francia kultúrához és emancipációjukat. A francia forradalom ígérete – „Liberté, Egalité, Fraternité” – nyomán a zsidók, egy jobb élet reményében, igen fogékonyak voltak a francia hatásokra, bár azok forrása a keresztény Európa volt. A protektorátus idején született nemzedék számára a francia nyelv lépett a judeo-arab helyére, és lett a tunéziai zsidók anyanyelve. Következésképpen Memmi kislánya (aki nem zsidó anyától született Franciaországban) saját és apja identitásán tűnődve kérdezte: „Arab vagy, Apa? Anyád arabul beszél. És én, arab, francia vagy zsidó vagyok?”

Memmi lánya fontos dologra kérdez rá, amikor a társadalmi hovatartozást jelölő címkéket használja – „arab”, „francia”, „zsidó”. A kérdésben nem szerepel a „keresztény” vagy „muszlim”, ami a tunéziai valóságra utal, ahol három társadalmi identitás – les Français, les Arabes, les Juifs – létezett, amelyek egyidejűleg jelöltek etnikai illetve vallási hovatartozást. A tunéziai zsidók, akik autonóm közigazgatási, kulturális és vallási intézményeket tarthattak fenn, önmagukat különálló közösségnek tartották, amit az arabok és a franciák is elismertek. Az összes tunéziai zsidó – legyen bár öltözékük a helyi twansa (fátyolszerű kendő), vagy spanyol eredetű, olasz származék grana, vagy egyéb – egységes közösségként határozta meg magát, amit vallásuk, kulturális hagyományaik, történelmük és a zsidó múlttal vállalt folyamatosság tartott össze.

Így a modernizáló francia uralom alatt, amikor a zsidó szülők gyermekeiknek francia személyneveket kezdtek adni, miután évszázadokon át héber és arab neveket használtak, a hébert megtartották középső névnek, és szakítottak az arabbal. Egy lány neve például lehetett Marie (francia) és Miriam (héber), a korábbi Miriam és Massouda (arab) helyett. A gyermekeket újfajta ruhákba öltöztették; szüleikhez hasonlóan európai szabású nadrágokat, öltönyöket, cipőket és fejrevalókat hordtak az arab holmik helyett.

A ruházat változása volt az a külső jel, ami mutatta, hogy a zsidók különálló vallási-etnikai kisebbség és nincs közük a muszlim arabokhoz. Amint a férjezett asszonyok már nem rejtették hajukat taqrita (hagyományos kendő) alá, a vallási törvény által meghatározott identitás és a judeo-iszlám kulturális értékek érvényüket vesztették. A férfiak lecserélték a hagyományos helyi ruhadarabokat – a sarawalt (keleti bő nadrág), a /jubbát(burnusz vagy köpeny), a vörös chechiát (kerek kalap), és a belghát (papucsféle) a nyugati complet-veston-ra (öltöny) és ellenzős, svájci vagy baszk sapkára – és ez azt jelezte, hogy a zsidó azonosság nyugatiasodott, a megkülönböztető jegyek és az éles határ közöttük és a franciák között egyre elmosódottabb lett.

De nem csak az öltözék, hanem az étkezési szokások is módosultak, kevesebb lett az olyan edény, amiből együtt evett az asztaltársaság; elterjedt a tányérok és ezüst étkészletek használata. Ráadásul a zsidók népszokásai változtak, a szemmel verés elleni tárgyak lassan eltűntek és a vallási rituálé bizonyos részei már franciául hangzottak el. A nyugati hatás a kultúra és szórakozás terén is megnyilvánult. A tunéziai zsidók francia regényeket olvastak és ezen a nyelven írtak. Számos zsidó lap jelent meg francia nyelven: La Justice, L’Egalité, La Voix Juive, és Le Petit Matin. Nyugati zenét és énekeseket hallgattak, olyanokat mint Dalida, Paul Anka, Sarita Montiel, és a Les Compagnons de la Chanson. Népszerűek lettek a francia filmek Brigitte Bardot, Jean Gabin, Catherine Deneuve és az amerikaiak Burt Lancaster, Doris Day, Esther Williams, James Dean, és Charlton Heston főszereplésével. Foxtrottra és csa-csa-csára táncoltak.

A tunéziai zsidók ilyen átalakulása felszínesnek tűnhet, mert csak bizonyos külső jegyekre szorítkozik és hasonló változások a tunéziai muszlimok körében is lejátszódtak, mivel – ahogy azt Memmi megjegyzi – „a gyarmatosított első lépése abból a célból, hogy helyzetén változtasson az, hogy átvedlik”. Amikor azonban a gyarmatosító hatalom zsidókat kezdett alkalmazni a hivatalokban, az ilyen kisebb különbségek egy idő után sokat számítottak, mert bizonyos, a tunéziai zsidók és a gyarmatosító franciák közötti határokat elmostak, és a zsidókat némiképp eltávolították a tunéziai muszlimoktól. A kulturális és társadalmi-gazdasági változások lehetővé tették, hogy a tunéziai zsidó kisebbség „köztes helyzetet” foglaljon el a francia gyarmatosítók és a kolonizált tunéziai muszlimok között. Ez azonban mégsem bizonyult egyszerű helyzetnek: a tunéziai zsidó közösségen belül etnikai törés keletkezett, mivel az ottani zsidók egyharmada már francia útlevéllel rendelkezett 1956-ra. Kétharmaduk jogi szempontból tunéziai állampolgárnak számított, de akadtak közöttük olaszok is.

Fordította: Bassa László

Eredeti megjelenés itt.