A név

Baruch Spinoza, a hitehagyott zsidó elhitte azt, hogy messzire juthat régi-új hitében és a világ megismerésében. 

A Talmud Torah Zsinagóga erős portugál hitekből épült falai ezt sugározták. A magára találás gyönyörét. Nem egészen ezt. A hatalmas épület falait azok építették, akik számára a hitük volt minden. Akik elhatározták azt, hogy a három amszterdami szefárd közösséget egy nagy gyülekezetben egyesítik. Ez persze érthető. Akik azért menekültek el az Ibér-félszigetről, mert hittek a hitben. Isten zsidó hitében. De Amszterdamban az emberek önmagukban hittek. A zsidók többsége is. Amszterdam a zsidók szabad vallásgyakorlásának városa. Amszterdam a szabadság városa.

Baruch Spinoza 1656. július 27-én az amszterdami portugál zsinagóga elöljáróit hallhatja. Akik megkérdőjelezték minden mondatát, amit csak gondolt. Még a kimondatlanokat is. Döbbent kétkedéssel fogadták szavait, amelyekkel kérdéseikre válaszolt. Mintha nem akarnák elhinni, hogy egy közülük, nem is akárkinek a fia, mást gondol mindarról, amiért ők otthagyták hazájukat, hogy új életet kezdjenek itt, a hűvös Amszterdamban. Fekete nadrágjuk, fekete térdharisnyájuk, fekete kabátjuk felett csakis az inggallér fehér, és a rabbi szakálla. Meg a megvádolt mandzsettája és a sok-sok papír az asztalon. Amelyeket az előttük álló Spinoza írt, és amelyekből a fejére olvassák kijelentéseit, amelyek

bűnné egyesültek, bűnné váltak itt és most.

Néhány éve csak, hogy Baruch Spinoza kisfiúként ott ült Uriél de Costa ölében, hogy olyan tanítást hallgasson tőle, amelyért az általa önként választott zsidó közösség harminchat korbácsütésben részesítette tanítóját. Az ütések után le kellett borulnia a zsinagóga küszöbére, miközben a gyülekezet tagjai sorban átléptek fölötte. A maga igazságát keresve olyan hitre áhítozott, amely nem a kiüresedett hitelveket harsogja vissza.

Spinozának akkor még nem volt olyan sötét haja, mint most. Hosszú fürtjei a kinyitott könyv lapjaira hullottak, és átszellemült gondolatokkal hallgatta tanítóját. De mesterét saját közössége kitaszította magából, és csak akkor fogadta vissza, amikor visszavonta tanításait. Bűnbocsánatot kért, és bebocsátást nyert a zsinagógába. Aztán amikor kiderült, hogy a halhatatlanság eszméjét nem találta meg választott közössége hivatalos ideológiájában, nem volt más választása, mint hogy meghúzza egy pisztoly ravaszát.

Mintha nem is az ő szüleik és nagyszüleik álltak volna ott a máglyák közepén, amikor az inkvizíció tüze fellobbant Spanyolföldön. Az amszterdami zsidók, úgy tűnik, semmit sem tanultak az ellenük tanúsított türelmetlenségből. És most olyan szavakat hall, amelyek őt tagadják meg.

A tanács tagjai előtt már régóta ismert az a szellemiség, azok a gonosz gondolatok, és tettek, amelyekkel Baruch de Espinoza megpróbálta a legkülönbözőbb módszerekkel tanait terjeszteni, és most úgy, ahogyan ő ígérte, olyanképpen viszonozzuk gonosz tetteit… A határozatunkat meghoztuk a rabbik beleegyezésével, az említett Espinozát kiközösítjük, és elvágjuk Izráeltől, és az itt következő átokkal sújtjuk:

Ítélete az angyalok és a szentek által, Isten hozzájárulásával – neve áldott legyen –, és e szent gyülekezet előtt, szent törvényeink, a 613 parancsolat által, amelyek tiltották tetteit, mi kiközösítés és átok alá helyezzük Baruch de Espinozát. Olyan átok alá, mellyel Joshua kiközösítette Jerichót, és amellyel Elisah megátkozta a fiatalokat…

Azt rendeljük, hogy senki sem tarthat vele kapcsolatot, sem szóban vagy írásban, vagy mutathat neki szívességet, és nem maradhat egy fedél alatt vele, és nem olvashat semmit tőle, vagy általa írtat.

 A hitközség tanácsának vezetői ezennel közhírré teszik: anathéma[1] alá vetjük, utáljuk, elátkozzuk és kirekesztjük Baruch de Espinozát az egész közösség szent hozzájárulásával. Legyen átkozott lefektében, legyen átkozott fölkeltében; átkozott elmentében és átkozott megjöttében. Soha meg ne bocsásson neki és rá ne tekintsen az Úr: lángoljon ellene mától fogva az Úrnak haragja és bosszúsága, nehezedjék reá minden átok, amely a Törvény könyvében meg van írva, s töröltessék el az ő neve az ég alatt. Ezennel figyelmeztetünk mindenkit, hogy senki élő szóval ne beszélgessen vele, se írásban ne érintkezzék; hogy senki ne tegyen neki semmi szolgálatot, ne lakozzék vele egy födél alatt, ne lépjen hozzá egy rőfnél közelebb s ne olvasson el semmi írást, amelyet ő diktált, avagy saját kezével írt.

Néma csend, a közösség hallgat. Senki sem fél attól, hogy ma Spinoza, de holnap már ő maga az átok tárgya. Hiszen mindenki, az egész közösség értetlenül áll a történtek előtt. Senki sem érti, hogyan lehet az újra megtalált utat elhagyni. A közösség valóban teljes egyetértéssel hozta meg döntését. Tudják, hogy még nincs itt a vége. Várják a folytatást.

…kiközösítjük, gyűlöljük, megátkozzuk és kivetjük magunkból személyére idézve mindazon átkokat, melyek a Törvény könyvében írva vannak. Legyen átkozott éjjel és nappal. Soha ne bocsásson meg neki és ne ismerje el őt az Úr… Törölje ki nevét az ég alól… Választassék el Izrael népétől…

A gyülekezet bírósága,

szám szerint huszonegyen félkörben ültek a fal mellett. Huszonkettedikként középen a főrabbi. A félkör két szélén egy-egy írástudó, aki lejegyezte mindazt, ami elhangzik, hogy megörökítsék az utókor számára. Előttük három tömött sorban, hosszú padokon ültek a közösség felnőtt férfijai. A sorok mögött néhányan, akik nem tagjai a Talmud Torah Zsinagóga gyülekezetének.

Miközben a főrabbi felolvasta a kiátkozás hosszú szövegét, behallatszott az ilyenkor használt kürt mély, panaszos, elnyújtott hangja. Milyen furcsa is azt mondani: az ilyenkor használt kürt, mintha gyakorlata volna annak, hogy Amszterdam zsidó közössége kiközösít.

És hogy még megrendítőbb legyen az istentelen Baruch kiátkozása, a zsinagóga lámpásait egyenként eloltották, míg végül az utolsó is kihunyt, jelképezve ezzel a kiközösített szellemi hagyatékának, spirituális életének megsemmisülését. A gyülekezetre teljes sötétség borult. Elképzelhető a zsinagógában összejött zsidók megrendülése és iszonyata.

Senki nem ruházhatja át másra azt a természeti jogát, illetve képességét, hogy szabadon gondolkozzon, és tetszőleges dologról ítélkezzen, és senki nem is kényszeríthető erre. Ezért erőszakosnak mondjuk azt az uralmat, amely a lelkekre is kiterjed. Ez Baruch Spinoza válasza az ellene felhozott vádakra. És még hozzáteszi: Amit nem lehet megtiltani, azt szükségképpen meg kell engedni, még ha gyakran kár származik is belőle. Meg kell tehát hagyni az ítéletalkotás szabadságát! Hiszen ez utóbbi erény, ráadásul olyan erény, amelyet nem is lehetne kiirtani az emberekből. Nem is szólva arról, hogy erre a szabadságra különösen nagy szükség van a tudományok és a művészetek fejlődéséhez, hiszen ezeket csak olyan emberek művelhetik sikerrel, akik szabadon és korlátozás nélkül alkotnak véleményt.

Amszterdamban mindenki a messiást várta. Már egy idő óta. Egész Európa a messiás várásának lázában égett. A németalföldi zsidók közössége különösen elöl járt ebben. Azt várták, hogy a messiás visszavezeti őket az ígéret földjére. De előtte tesznek egy, lehetőleg minél hosszabb kitérőt, a spanyol és a portugál óhaza felé. Hitték, hogy elkerülhetetlen visszafelé is ugyanaz az út, amelyen idáig jöttek.

A nem zsidók is ebben a lázban éltek. Mintha nekik sem jött volna el Jézus. Mintha minden egy új megváltásról szólt volna. Vagy annak az ígéretéről. Mintha tapinthatóvá válna a vágy, hogy valami új kezdődjön el. Mindegy, hogy mi, csak új legyen. Oliver Cromwell vasbordájú harcosai, vagy a kolumbiai őserdő indiánjai között meglelt elveszett törzs. Rúben, Jákob legidősebb fiának törzse. Izrael elveszett törzseinek egyike. Amely éppen most került elő az őserdőből. Éppen akkor, amikor Baruch de Espinoza azt remélte, hogy eljött a szabadság szelleme erre a földre.

Baruch, a holland fiú egy pillanatra megáll.

Idáig tartott a történelemóra. Most már magáról kell, hogy beszéljen. Az ő nevét kaptam a szüleimtől. A huszadik század utolsó évtizedére fordulva. Szerintem a legocsmányabb zenék és a leggiccsesebb filmek időszakában.

Nem nagyon szerethették az amszterdami zsidók ezt a Baruch de Espinozát. Vira a poharával játszik. Én túl sokat nem tudok róla. Ha jól emlékszem tanulmányaimból, akkor ő az egyike azoknak, akire a polgári filozófia megalapozójaként tekintenek. De téged nem taszítottak ki maguk közül az amszterdami zsidók? Ugye? Olyannal még nem ültem egy asztalnál, akit a saját közössége kivetett magából. És nem is szeretnék. Az nem lehet olyan jó.

Nem, engem nem taszítottak ki. Bár a gyermekem anyja talán még örülne is neki. Vagy ki tudja?

Szóval a volt barátnőddel egy közösségben nőttél fel, ha jól értem? Ha szívesen kilökne onnan, akkor bizonyára ő is annak a közösségnek a tagja?

Annak, de azért azt nem hiszem, hogy kiközösítene. Az az időszak elmúlt, gondolom, amikor egy rosszul sikerült párkapcsolatnak ilyen következménye lenne. Bár azt mondják, igaz, nem hivatalosan, hogy Prágában, ötven évvel Spinoza előtt, ilyen okai voltak a Gólem elpusztításának.

Hogy te miket tudsz! Attól tartok, hogyha ilyenekről mesélsz nekem, nem nagyon tudlak követni. Bár lelkesen iszom minden szavadat, de ez nagyon távol áll tőlem. Különösen ez a Spinoza. A Gólem, az talán nem. Mi itt, Kelet és Nyugat határán a legendákban hiszünk. Prága mégiscsak itt van, egy ugrásra. Az nagyon közép-európai történet. Ha jól ismerem? Ott minden a hatalomról és a gyűlöletről szól. Bár ez a spinozás kiátkozás még durvábban hangzik.

A maga módján durvább is volt. Csak az eredménye lett pozitív. Egy új világ. Az, amiben élünk. Bár ez nagyon nem vigasztalhatta Spinozát. Hamarabb meghalt, mint hogy megtapasztalhatta volna tudása eredményét.

Ebben nincs nagy különbség Kelet és Nyugat között, azt hiszem.

De Spinoza egy új világot alkotott, ami mostanáig, vagy háromszázötven évig fennállt. Az okosok szerint éppen most omlik össze. Ez talán igaz lehet. A rabbi, aki megalkotta a Gólemet, csak egy legendát alkotott. Ámbár az is lehet, hogy ez a legenda tovább és hosszabban fog élni, mint Spinoza állama. Ki tudja? Csodákra mindig szükség van, jól működő államra, úgy tűnik, nincs olyan hosszú kereslet.

Tudod, azért furcsa egy férfi vagy, te Baruch. Egy sok száz éve halott filozófussal udvarolsz itt nekem.

Te meg itt ülsz és nemcsak hallgatsz engem, de válaszolsz is. Melyikünk a furcsább?

A nők szeretik az okos férfiakat, úgyhogy arra van elfogadható magyarázat, amit én teszek. De vajon a férfiak szeretik az olyan nőket, akik nemcsak tisztelettudóan meghallgatják az értelmes emberek előadását, hanem igyekeznek megvitatni velük az elhangzó kérdéseket is? Felelsz nekem erre?

Hát persze. Mármint persze, szeretik, hiszen ezért vagyok veled itt.

Én meg azt hittem, hogy azért, hogy a hajamat nézzed, másról nem is beszélve.

A kettő nem zárja ki egymást. Éppen ellenkezőleg.

Na jó, erről még beszélhetünk, ha akarod, akár ma is. De azért mondj még valamit nekem erről a furcsa párosításról. A filozófus és a Gólem kettőséről. Na látod, ez éppen olyan össze nem illőnek látszik így elsőre, mint ahogyan mi is.

(Részlet a könyvhétre megjelent Név a nyelv alatt című regényből.)

Jegyzet

[1] Zsidó bibliai büntetés, amellyel valakit a bűnei miatt bizonyos időre kirekesztettek a zsidó közösségéből és összes vallási gyakorlatából. Az Újszövetségben átkozott, méltatlan arra, hogy létezzék, kiátkozás, egyházi átok.