Hari bácsi

Pészách második napján 92 éves korában elment Ávrohom Cvi Erbszt, barátai és tanítványai számára: Hari bácsi.

Utolsó találkozásunkkor, a kórházban, bár alig tudott már beszélni, levegőt is alig kapott, az volt a kérése, hogy „dolgozzunk”, vagyis hogy vegyem föl magnóra azokat a történeteket, amelyeket még nem mesélt, és amelyeket feltétlenül meg kell örökítenem. A történetek olyan családokról szóltak, akik az ötvenes években,  vidékről Budapestre költöztek, mindenüket hátrahagyva, állás és pénz nélkül, nyomorúságba, csak azért, hogy zsidó közösség közelében legyenek, hogy gyermekeiket zsidóságra neveljék. Mindegyiküknek emlékezett a teljes zsidó nevére.

Egy igaz ember ment el. Egy igaz ember – ilyen embereket a mai világ nem ismer. Igaz ember, aki számára a vallás nem vallás volt, hanem a legbensőbb lénye, életének formája és tartalma, a nap minden percében. A bőre volt. Mindig másokkal jót tenni – az élet ennyi volna, csak ennyi.

Jelek a vízen című könyvemben (Libri, 2014) elmondja megrázó életét; egy hosszú fejezetet töltenek meg csodás történetei. Azonban nemcsak ez a fejezet, az egész könyv érte íródott, és azért a néhány kevés igaz emberért, akiket az Örökkévaló kegyelméből ismerhettem, és akik közül, Hari távozása után, már egy sincs közöttünk. Ez a könyv Hari világáról szól, egy olyan világról, amely a mai kor számára végtelenül messze van. De ugyanakkor nagyon közel. Bennünk él, a tudatunk mélyében.  Csak le kell szállni abba a mélységbe.

* * *

כי המצוה הזאת אשר אנכי מצוך היום לא נפלאת הוא ממך ולא רחקה הוא. לא בשמים הוא לאמר מי יעלה לנו השמימה ויקחה לנו וישמענו אתה ונעשנה. ולא מעבר לים הוא לאמר מי יעבר לנו אל עבר הים ויקחה לנו וישמענו אתה ונעשנה. כי קרוב אליך הדבר מאד בפיך ובלבבך לעשתו. (דברים ל: יא-יד)

Mert ez a parancsolat, amelyet én ma megparancsolok neked, nem megfoghatatlan számodra, és nincs távol tőled. Nem a mennyben van, hogy azt kellene mondanod: Ki megy fel a mennybe, hogy lehozza és hirdesse azt nekünk, hogy teljesíthessük? És nem a tengeren túl, hogy azt kellene mondanod: Kicsoda kel át a tengeren, hogy elhozza és hirdesse azt nekünk, hogy teljesíthessük? Sőt felette közel van hozzád: a szádban és szívedben van, hogy teljesítsed azt.

Mózes 5. könyve, 30:11-14

* * *

Hari emlékére idézek a Jelek a vízen című könyvemből:

„Meséld el, milyen volt! Meséld el, hogyan éltetek a faluban, mit csináltál, mikor fölkeltél, hogy nézett ki az iskola, a házatok, mesélj a szüleidről, testvéreidről, nagyszülőkről, nagynénikről, mesélj el mindent.”„A falunkban… – kezdi Hari. – De hiszen már meséltem…”

Rég fölvettem mindent, amire emlékezett, és amit hajlandó volt elmesélni. Nem a mesélésért voltunk együtt, hanem csak hogy együtt legyünk. A szombati szertartás után csatangoltunk, fázni kezdtünk, és betértünk az első vacak presszóba. Sábeszkor tilos pénzhez nyúlni. Meghívnám, de hallani sem akar erről: „Aranyoskám, ez szóba sem jöhet.”

„Az én falumban, úgy hetven évvel ezelőtt, semmi nem volt. A házunk mögött hegyek, medvékkel és farkasokkal, és a másik oldalon a vasút – ez volt a fő turista attrakció. Semmi, csak áthatolhatatlan erdőség.” Hátradől a székben, néz engem, várja a hatást. Aztán elneveti magát.

* * *

Adatok. Forgácsok. Szavaink: a fal. Mögötte: az elmondhatatlan. Fel akartam oldani az ellentmondásokat. De most már hagyom, maradjanak. Jól elvannak idebent a melegben. Az ellentmondások az otthon, amelyet be kell laknunk.

Ennyi volt a feladat: nem megfutamodni. Nem megbújni intelligens magyarázatok mögött. Fejjel menni a falnak, tudván, hogy a falat nem lehet áttörni, de nem ebbe hal bele az ember. Rejtélye megfejthetetlen, és mégis: rejtélye – az életem. Gyűjtögetni akarsz – adatokat? Vagy saját arcod keresed szétesett életekben?

* * *

„Hálás vagyok az Örökkévalónak minden napért, és azért, hogy még elég erős vagyok, hogy előimádkozzak ennek a közösségnek, és hogy törődjek ezekkel az öregemberekkel. Mikor ott állok előttük, és imádkozom, háttal állok nekik persze, mégis pontosan érzem, mire van szükségük, milyen tempóban imádkoznak, és mi a legjobb a számunkra, még ha nem is imádkozhatok helyettük. De közben egyedül is vagyok, teljesen magamban… egyedül… Vele… mert végső soron Előtte állok. Ezt rendesen… őszintén csinálni borzasztó kimerítő.

De az igazat megvallva, szívesebben imádkozom egyedül. Ha nem én vezetem a szertartást, akkor nem szeretek az első sorban állni, ahol az ember szem előtt van. De még mint báltfile… akkor is úgy imádkozom, ahogy írva van: szívből. A múltkor azt mondtad, hogy minden alkalommal másképp éneklem az imákat. Ez nekem még sosem tűnt föl. Egy dallamot előkészíteni és eltervezni – ilyen dolgok nálam nem jönnek szóba. Persze, ha olyan imáról van szó, amely egyszer fordul elő egy évben, mint például az ákdómusz, akkor dolgozom rajta egy kicsit előzőleg, végigpróbálom a szöveget otthon a megfelelő dallammal. A szombati imáknál nincs erre szükség. De amikor már imádkozom, bármikor, nem gondolok többet a dallamra. A szavakat nézem, az értelmükre koncentrálok, és hagyom, jöjjenek a hangok, ahogy akarnak.

És hogy a koncertzene, hogy az hasson az imádkozásomra… az ki van zárva. Ezek teljesen különböző dolgok. Az egyik élvezeti zene, és az egy csodálatos dolog, éppen azért. Bizonyos vallásos körök nem örülnének, ha hallanák, amit most mondok: szerintem az a zene is az Örökkévalótól van. Hogyan tudna másképp ennyire meghatni egy olyan mű például, mint Beethoven G-dúr zongoraversenye? De az ima más. Az kávónesz – vagyis: odaadás, koncentráció. Ott az számít, milyen erővel és mélyen éli át az ember a szavakat.

Nem nehéz olvasni ezt a szöveget, és nem nehéz ezeket a dallamokat énekelni. Ami nehéz, ami valóban nagyon nehéz, az a koncentráció: minden egyes szó jelentését átélni teljes erővel és szívvel.

Sokszor mondom a barátaimnak, akik az első sorban ülnek: »Fogjatok le, ha látjátok, hogy túlságosan belemegyek az imába, ha dobálni kezdem a karomat, meg ilyesmi.« Valóban, félek, hogy egyszer szívrohamot kapok. De lehet ezt másképp csinálni?”

* * *

Nem fordulhat elő, hogy Harit ne látogassam meg, ha Budapestre jövök. Kár, hogy az orgonák még nem virágzanak, biztos adna egy csokorral, mint tavaly tette.

– Tudtad, hogy a Duna ma fog tetőzni? – kérdezi, amint a párnákat rendezgeti a fotelban.

– Az alsó rakpart teljesen el van öntve. Úgy néz ki, mintha Pest és Buda elúszott volna egymástól. A cipők víz alatt vannak. Tudod, a holokauszt emlékmű – mondom.

– A cipők víz alatt vannak – ismétli, majd hirtelen elhallgat, mintha eszébe jutott volna valami. Magunkba meredve ülünk mindketten. Ő töri meg a csendet:

– Lefilmezed az árvizet?

– Persze. Itt van a gép, tőled rögtön odamegyek.

– Na, csak aztán nehogy megint rábeszélj, hogy megengedjem, hogy lefilmezz engem. Ismerlek, aranyom, mindenre képes vagy!

– Csak azért jöttem, hogy lássalak.

Nem a beszélgetés és nem a nevetése, nem a kék ég és nem, hogy szavak nélkül is értettük egymást, másért szorult össze a szívem, míg ugyanakkor megtelt édes melegséggel. Ahogy összekuporodott a fotelban, mint egy gyerek, mintha az éjszakákon átvádoló haláláradás sosem lett volna, mintha a Szó kiterjesztett szárnya alatt mindig védelmet talált volna, mintha örökre így lehetne maradni, Arany és Felejtés között.

ברוך דיין האמת