“A magyar vallásgyakorlásban semmilyen változás nem észlelhető”

A magyar neológia megújulásáról folytatott vitához, Fináli Gábor és Frölich Róbert után most Horváth József szól hozzá.

A zsinagógák

Hosszú évek alatt sem találtam meg a valódi magyarázatát annak, mi is pontosan a neológia, külföldön járva hasonló értetlenséget tapasztaltam, mint amiről Fináli rabbi ír. Ha megnézzük a mai neológ zsinagógákat, külsőségekben a lehető legváltozatosabb formákat találjuk. Van olyan épület, ami inkább templomnak tűnik (a hívők jelentős része azt is mondja, hogy megyek a templomba). Van, ahol van mehice (férfiakat-nőket elválasztó tárgy), máshol ez hiányzik, néhány helyen az imaterem hátsó részében ülnek a nők (sokak szerint száműzetésben), van, ahol függönnyel elválasztva, van ahol anélkül. A zsinagógákban ugyanakkor közös az, hogy mindenhol kóser étkezés zajlik, de a szombattartás már változatos (ld. világítás kezelése). A zsinagógalátogatók nem több mint 10 %-a szombattartó, nem több mint 50 %-a tart kóser konyhát, de ezt hallgatólagosan tudomásul veszi mindenki. Van, ahol csak olyan férfit hívnak fel a Tórához, akinek volt brisze (körülmetélés – a szerk.), van, ahol ez nem követelmény, csak a halahikus zsidóság.

A neológia 19. század végi, az emancipációhoz köthető legfontosabb reformtörekvése, a magyar nyelv használata a rabbibeszédben (dróse), ma már általános gyakorlat a Kazinczy utcai ortodox zsinagógán kívül minden magyarországi zsinagógában. Az öltözködési szokásokban -néhány ortodox hívőt kivéve- nincs különbség a neológok és más irányzatok között. A papi reverendához hasonló öltözetet temetésen kívül nem hordják a rabbik, templomszerű zsinagógát építeni pedig ma már senkinek nem jutna eszébe. A rabbik jelentős része és néhány száz neológ hívő valójában modern ortodox, a többiek pedig a konzervatizmusnak megfelelő vagy inkább reform életvitelt élnek.

Mindeközben a neológ zsinagógákat összefogó szervezetek (BZSH, MAZSIHISZ) a 16. századi szabálygyűjtemény, a Sulhán Áruh alapján álló „egyháznak” deklarálják magukat, ám valójában egyetlen közösség sem tartja magát ehhez a szabálygyűjteményhez. Ezzel párhuzamosan a neológia folyamatos frusztációban él, állandóan az ortodox “klubba” szeretne tartozni, holott az ortodox zsidók (sem Magyarországon, sem Izraelben) nem fogadják el sem kósersági igazolásait, sem bét dinjének (vallási bíróság) döntéseit. Ez több mint száz éve nem sikerül, és valószínűleg a közeljövőben nem is fog sikerülni. Ott van viszont a konzervatív mozgalom, ami kompatibilis lehet a magyar zsinagógák többsége számára és ezzel a magyar zsinagógák és szervezeteik is részesei lehetnének a Fináli rabbi által is leírt, rabbinikus döntések tömegével rendelkező vallási szervezetnek. A konzervatív/maszorti mozgalom is elkövette ugyanazt a hibát, mint a reform mozgalom, amikor megkezdte magyarországi működését. Egalitárius minjen, női rabbi (az egyik reform közösségben) még a nem vallásosok többségének is túl nagy ugrás volt ahhoz képest, ami zsidó vallásgyakorlásként az emlékükben élt. A konzervatív mozgalom azonban elég széles spektrumú, így lehetséges volna a gond nélküli illeszkedés sok közösség számára. Ráadásul a neológia két vezető rabbija már ma is tagja a Rabbinical Assembly-nek, a konzervatív/maszorti rabbik nemzetközi szervezetének.

Mielőtt bárki félreértene: hatalmas szükség van azokra az emberekre, azokra a közösségekre, ahol a hagyományt, a szabályokat nagyon komolyan veszik. Nélkülük pillanatok alatt veszne el mindaz az ismeret, szokás, ami az évszázadok során felgyülemlett. Jómagam ahhoz a nem elhanyagolható számú zsidóhoz tartozom, aki gyerekkorában nem volt tisztában zsidóságával (ld. a holokauszt mindkét rabbi által felvetett következményeit), majd a 90-es évek elején nem vallásos zsidó társaságba csöppent bele. Később 12 évig vezetője voltam a Maccabi Vívó és Atlétikai Clubnak, amely nem vallásos cionista (ld. Fináli Gábor gondolata az Izraelhez kötődésről) civil szervezet, 2011-ben pedig a Lágymányosi zsinagóga világi vezetője lettem. Feleségem betért, nagyobbik fiúnknak nemrég volt a bár micvája. Miközben a zsinagógát nem látogató barátaink, rokonaink számára mi rettenetesen elhivatott, nagyon vallásos életet élő családnak számítunk (sok értetlenséget, néha azért tiszteletet is kiváltva), ortodox mércével mérve mégsem vagyunk „vallásosak”. Én személy szerint jól érzem magamat a Bét Sálom zsinagóga modern ortodox közegében és nem vágyom arra, hogy az ottani szokások megváltozzanak, de ez az írás nem a magánéletemről, hanem a magyar zsidóságról szól.

A zsidóság az elmúlt évszázadokban mindig is decentralizált volt, így a zsinagógák közösségeinek maguknak kell dönteniük arról, hogy milyen irányzatot kövessenek, a modern ortodoxtól az enyhébb konzervatívig. Ez gyakorlatilag ma is megtörténik, de a teológiai deklaráció hiányzik. A neológ zsinagógák többsége számára fellélegzés lehetne, ha nem kellene kicsit titkolózva, kicsit a következményektől félve működniük. Ehhez arra lenne szükség, hogy a nagy szervezetek (BZSH, MAZSIHISZ) változzanak. A MAZSIHISZ-nek a már évek óta hangoztatott elvét, a világra nyitott zsidóságot kellene mind szabályzataiban, mind gyakorlatában megvalósítania. A sokszínű zsinagógák a civil szervezetekkel együtt lehetnének a MAZSIHISZ tagjai, amely  így a német vagy angol mintára hasonlító ernyőszervezetként funkcionálhatna. Ebben az esetben a Budapesti Zsidó Hitközség lehetne egy, a vallásos zsidókat, vallásos zsidóságot összefogó szervezet. Ha a MAZSIHISZ nem válik ernyőszervezetté, akkor a BZSH-ra viszont nincs szükség, hiszen teljesen funkció nélküli szervezet, a jelenlegi tevékenysége gond nélkül áthelyezhető lenne a MAZSIHISZ struktúrájába.

 

Női szerepek

Minden vitában, ahol a zsidóság irányzatai közötti különbség szóba kerül, kiemelt figyelem jut a nők szerepének, feladatainak, lehetőségeinek. Miközben az elmúlt 50 évben a nők világi szerepe gyökeresen megváltozott a nyugaton, és a nyugat európai, méginkább az amerikai zsidó életben is, a magyar vallásgyakorlásban semmilyen változás nem észlelhető (leszámítva a két, néhány tucat taggal rendelkező progresszív közösséget és néhány más kezdeményezést). Ugyanakkor a zsidó iskolákban tanítók, vagy a nem zsidó iskolákban hittant oktatók többsége, a saját zsinagógámban péntek este, szombat délben tóramagyarázatot tartók többsége nő.

Többé-kevésbé ismerve mind az egalitáriánus gyakorlatot támogatók, mind a hagyományhoz ragaszkodók érvrendszerét,  én úgy látom, hogy mindkét érvelés konzekvens, logikus és hiteles. Így valójában érzelmi döntés a választás. Számomra és az általam ismert férfi és női zsinagógalátogatók számára szimpatikusabb a hagyományhoz ragaszkodás, de nem lennék kétségbeesve, ha más zsinagógákban másképp döntene a közösség.

 

Zsinagógát nem látogatók

Amiről eddig szó esett, az a magyar zsidóság 10 %-át sem érintő kérdés. A 90-es évek elejétől megalakult, újjáalakult zsidó szervezetek számára 25 éve állandó dilemma, hogyan lehet elérni a zsidóság intézményeihez, programjaihoz nem kötődő zsidókat. Látjuk azt, hogy az évenkénti nagyszabású rendezvények, mint pl, a Maccabi FunRun futóverseny, a Judafest, az Élet menete, a szarvasi tábor, a zsidó nyári fesztivál több ezer embert ér el. Ugyanakkor az ezeken az eseményeken megjelenők nem válnak a mindennapos zsidó élet (nem csak vallási élet) részévé, számukra az évi egy vagy két alkalom elegendőnek tűnik a zsidóságuk megélésére. Azoknak, akik még évi egy alkalomra sem lesznek részesei a zsidó életnek, legfeljebb az antiszemitizmus vagy a holokauszt relativizálása éri el a zsidósággal kapcsolatos ingerküszöbét.

A magyarországi zsidóság többsége számára a jelenlegi zsidó szervezeti vezetők közül nem több, mint négy ember neve ismert: Radnóti Zoltán rabbié, mert sokat szerepel a médiában, Fröhlich Róberté, mert az emblematikus Dohány zsinagóga rabbija, Heisler Andrásé, a MASZIHISZ elnökéjé, és Köves Slomóé, az EMIH-et képviső rabbié. A többi vezető, beleértve magamat is, szinte teljesen ismeretlen zsidó népességünk előtt. Ez így elég kevésnek tűnik ahhoz, hogy megszólítsa a zsinagógába nem járó zsidókat.

Mindkét hozzászóló foglalkozott a vegyes házasságok kérdésével. Nem csak számukra, hanem az egész világon felmerül ez a kérdés. Ebben a kérdésben Fináli rabbival ellentétben én nem a lehetőséget látom, hanem a kockázatot. Az első generáció még esetleg lehet lehetőség, a második már ritkábban, a harmadik, ahol a nyolc dédszülőből már csak egy vagy kettő köthető a zsidósághoz, szinte 100 százalék, hogy elveszett a zsidóság számára. De miért is követné a dédunoka a nagyon sokféle családi vonalból pont a zsidóságot, hiszen nem olyan közegben nő fel, a zsidó emlékek már csak negyed vagy nyolcadrészben szerepelnek a családi történetekben, ha egyáltalán beszélnek róla.

Én azt gondolom, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a magyarországi zsidóság fele néhány évtizeden belül el fog tűnni a zsidóság jövője számára.

A feladatunk, világi és vallási vezetőké, civil szervezeti vezetőké, hogy a megmaradó 40-50 ezer zsidó számára nyújtsunk szolgáltatást. Készítettünk a Bét Sálom zsinagógában egy felmérést 2013-ban többek között arról is, hogy miért járnak az emberek a zsinagógába. Kb. 70 %-uk azt mondta, hogy az ima miatt is, 76 % pedig azt, hogy a közösség miatt is, 51 % pedig a tanulást is megjelölte. Tehát még egy zsinagóga tagságában is erősen jelen van a közösségi lét igénye, jobban, mint az imára való igény. Csak sejtésem lehet arról, hogy a zsinagógát évi egyszer (sem) látogató zsidóknak milyen csekély vágyuk lehet az imára, a vallási életre. Ebből az is következik, hogy ha és amennyiben a zsinagógák környékére el sem jutó zsidóknak szeretnének a vallási szervezetek valami pici zsidóságot adni, akkor ki kell lépni a zsinagógák keretei közül. Erre remek példa a Magyar Narancs „Jó ez nekünk?” sorozata (Toronyi-Darvas-Radnóti), Zolirabbi blogja, vagy Radnóti rabbi 24.hu-n megjelenő válaszai, de akár Toronyi Zsuzsa FB posztjai az aktuális jahrzeitekről, vagy a Szombatban, mint jelen esetben is megjelenő írások. Ilyenekből kellene sokkal több: minden rabbi lehetbe aktív a helyi újságokban, a helyi iskolákban. Ezzel szemben jelenleg a rabbijaink közül még a hittanoktatást bemutató iskolai programokra is talán csak ketten-hárman mennek el.

2019-ben nagy esély nyílik meg a közösségépítés terén, hiszen Budapesten kerül megrendezésre a Maccabi Európa Játékok, ahol legalább 150-200 magyar sportoló indulhat (családjaikkal együtt ez már majdnem ezer érintett ember), sok önkéntes segítőre lesz szükség és lesz médiafigyelem. Ezt az alkalmat mindenképpen ki kell használni, de ez csak úgy megy, ha a civil szervezetek összefognak a Maccabival, a vallási szervezetek részesei lesznek az eseménynek és tudomásul veszik, hogy a fiatalok megszólítása nem a tfillin (imaszíj – a szerk.) felrakásával kezdődik.

A szerző a lágymányosi Bét Salom zsinagóga világi vezetője.

A témához kapcsolódó korábbi írások:

Fináli Gábor: Nincs mintánk, hogy lehet magyar zsidóként élni

Frölich Róbert: „A rendszerváltás óta eltelt időszak… a tépelődés időszaka volt”